Izzik a légkör a világban: az orosz–ukrán háborúban még jelei sincsenek a közelgő megállapodásnak, a Távol-Kelet is puskaporos hordó. A májust az orosz–ukrán fronton az ukrán ellentámadás előkészítése jelentette. Jó pár nyugati állam úgy nyilatkozott, hogy Ukrajna már mindent megkapott, pénzt, fegyvert, lőszert, itt az ideje, hogy valamilyen katonai sikert is fel tudjon mutatni.
Az ukrán államfő bejelentette – hogy ebben mennyi a taktika, senki sem tudja –, hogy mivel kiszivárogtak a Pentagonból iratok, emiatt a támadás késlekedni fog, és mostantól az amerikaiak semmiféle betekintést nem nyerhetnek az ukrán katonai tervekbe. Mivel az ukrán katonai tervek meghatározó részét eddig is az ott lévő nyugatiak készítették, ez a kijelentés, főleg egy nappal a Moszkva elleni, mindmáig nem tisztázott dróntámadás előtt, nehezen értelmezhető.
Késlekedő ellentámadás?
Az ukrán államfő azt is kijelentette, hogy a támadás a sajtóban történt kiszivárogtatások miatt is csúszni fog. Jóllehet a sajtóban kiszivárogtatók az illetékes ukrán vezetők voltak. Nem véletlen, hogy az USA védelmi minisztere, Austin, aki korábban négycsillagos tábornok volt, arra kérte az ukrán vezetést, hogy kevesebbet nyilatkozzanak. Ez főleg annak a fényében érthető, hogy a támadás céljáról teljesen mást nyilatkozott az államfő, a kormányfő és a külügyminiszter.
Miközben Zelenszkij elnök átvette Aachen városában Európa egyik legnagyobb kitüntetését, és amerre csak járt, Olaszországban, a Vatikánban, Berlinben, Párizsban és Londonban, előterjesztette tízpontos béketervét, amely semmiféle kompromisszumot nem tartalmaz, és abból indul ki, hogy mivel ők vívják a háborút, így a béketerv is csak ukrán lehet. Ennek rövid lényege: valamennyi elfoglalt ukrán terület – beleértve a Krím félszigetet – visszafoglalása a mai orosz rendszer stratégiai gyengítése, és óriási jóvátétel Kijev számára.
Pár száz méteres siker
Melnyik ukrán külügyi államtitkár, eddigi berlini nagykövet ennek az ellenkezőjét mondta. Szerinte pár száz méteres terület visszafoglalása már komoly ukrán sikert jelentene. Abban az ukrán vezetés egységes, hogy újabb fegyvereket, modern nyugati repülőgépeket és hadihajókat szeretne kapni. Természetesen ingyen, mondván, ezzel is védik Európát.
Időközben újabb feszültség keletkezett a magyar–ukrán kapcsolatokban. Miniszterelnök-helyettesével beszélgetve Zelenszkij felvetette a Barátság kőolajvezeték felrobbantását, hogy ezzel is gyengítse a magyar gazdaság teljesítményét. Javasolta azt is, hogy a most kapott brit rakétákkal támadni kellene orosz területeket.
Az ügynek több szépséghibája van. Az amerikaiak lehallgatták az ukrán vezetés beszélgetéseit. A világon mindenki ezt teszi, aki képes rá. A demokrata párti amerikai vezetés ezeket a kijelentéseket túlzónak tartotta. Legalább ilyen érdekes az is, hogy mindez a The Washington Postban jelent meg. Az újság azt is megírta, hogy szerinte az ukrán támadás véres mészárlást fog jelenteni.
Véleményem szerint legalább valaki utalhatna arra, hogy Magyarország a NATO tagja, így egy ellenünk elkövetett terrorcselekménynek következményei kell hogy legyenek. Az is érdekes ebben az összefüggésben, hogy mindennek milyen kapcsolata lehet a két orosz vezeték, az Északi Áramlat 1 és 2 felrobbantásával.
Elvileg Ukrajna kötelezettséget vállalt arra, hogy a nyugati államoktól kapott fegyverekkel nem támad meg orosz területeket. Úgy látszik, hogy ezt sem tartja be.
Félelem Kínától
A Távol-Keleten Kína meghatározó szereplővé lépett elő. Szomszédjai félnek tőle, és az USA-tól segítséget kérnek. Az amerikai vezetés, miközben azon gondolkodik, hogy hogyan lehet Pekinget ellensúlyozni, kijelentette, hogy az USA fő ellensége a Kínai Népköztársaság. Dél-Korea – részint az Észak-Koreával való szembenállása miatt – felsorakozott az USA mögé. Hasonlóan cselekedett Ausztrália és Új-Zéland is. Mindkét államot zavarja, hogy a Salamon-szigetek biztonságpolitikai megállapodást kötött Pekinggel.
Kína a csúcstechnológia több területén is lehagyta már az USA-t. Tudja, hogy gazdaságilag néhány éven belül világelső lesz. De azt is tudja, hogy India népessége most érte el Kínáét. India a térség regionális szereplője, és nem törekszik globális szerepvállalásra. Nem fogja elfelejteni, hogy az amerikai csapatok afganisztáni kivonulása után, amelyről elfelejtették tájékoztatni a saját szövetségeseiket, Kína – teljes együttműködésben Pakisztánnal – fő feladatának tekintette India kiszorítását és az ottani stratégiai szerepű bányák megszerzését.
Kína lépésről lépésre megy előre. Elfogadja az együttműködést Moszkvával. Tudja, hogy az oroszokban sohasem lehet tökéletesen megbízni, ahogy senkiben sem a világon. De jelenleg az USA ellen Oroszország jó partnernek ígérkezik.
Az orosz atomarzenál, leegyszerűsítve, paritásban van az amerikaival, és védi Kínát, másrészt Kína viszonylag nyugodtan fel tud készülni a Tajvannal való „egyesülésre”.
Nyilván Peking is tisztában van azzal, hogy amikor „egyesült” Hongkonggal, az ott meghirdetett „egy ország – két társadalom” elv nem valósult meg, mivel Kína azt nem tartotta be.
Ma a világban a Távol-Kelet problematikája sokkal fontosabb helyet foglal el, mint az orosz–ukrán konfliktus. Európa a mostani világhelyzetben újra csak periferikus szerepet játszik. Franciaország belpolitikai nehézségeit Macron elnök sikeres külpolitikával igyekszik pótolni. Németországban a hárompárti koalíció napi nehézségekkel küszködik, Olaszország pedig nincs abban a helyzetben, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon Európa ügyeire.
Nagy-Britannia a Brexit után küzd a Nemzetközösség fenntartásáért, az esetleges skót és walesi függetlenségi törekvések ellen. Az ír kérdés továbbra is rendezetlen. A török politikára meghatározó lesz a mostani elnökválasztás. A világ megy tovább előre, csak az irány sajnos nem látható.
