Egy öreg görögkeleti kápolna mellett, ókori oszlopsor maradványai mögött, térdig érő kőfalak között nevetett rám a fűből, gazból, part menti homokból kikandikáló töredezett mozaikpadló. Fehér alapon fekete-sárga meanderek vettek körül ugyancsak kétszínű képtükröket, melyekben bizonyára változatos ábrák voltak egykor. Ha széttúrtam a homokot, előkerült még néhány részlet, de az is egyértelművé vált, az ősi mozaikból kevés maradt meg. Nagyobb gyomirtás sem hozott komolyabb eredményt. A feltételezhető kiterjedés – a kőfalmaradványok által határolt terem – távolabbi pontjain végzett hevenyészett ásatásaim nem vezettek sehova. Csak követ, homokot, gyökereket, gyíkokat, randa nagy százlábúakat és más bogarakat rejtett a föld, bárhol is kapargattam meg. Itt-ott kezembe akadt egy-egy fekete vagy fehér kavics, jelezve, hogy igen, jól sejtem, annak idején erre is volt folytatása a mozaikpadlónak, de ma már nincs itt keresnivalója a botcsinálta régésznek.
Ilyen a görögországi nyaralás a Pelion-félszigeten
Hogy mi tette tönkre a régi padlóképet, hogy mekkora szerepe volt pusztulásában a helyi kecske- és szamárpopulációnak, mivel járult hozzá az enyészethez a régi halászkikötő lassú élete, mennyit rombolt a múltból a hellén napfényt kereső turistahad évtizedek óta tartó áradata, s végül mennyit vett el belőle a mulandóság megragadhatatlan misztikuma, azt ma már nehéz szétszálazni. Gyanítom, a rombolás nagyját a hozzám hasonló, csodát kereső kirándulók okozhatták. Annak ellenére, hogy kevesen napoznak ezen a partrészen. Én is csak azért keveredtem ide, mert tudtam, hogy itt majd megcsodálhatom a mozaikmaradványt.
Szóval valahol jogos feleségem archeológiai teljesítményemmel szemben tanúsított közönye. Nem is én találtam a padlatot. Szerepel a bédekkerben, megtekinthető a Google Maps fényképarchívumában. Ott akadtam rá.
A nyáron a Pelion-félszigeten üdültünk: Görögország közepe táján, az Olimposztól délre, a Thermopülai-szorostól északra. Olyan vidék ez, mint nálunk a Káli-medence. Külföldivel alig találkozhatni, viszont az athéni polgárság elitje, a görög értelmiség egy része nyaralót tart itt. Úgy is néz ki a környék: romos, elhagyott parasztviskók mellett villává épített udvarházak, közöttük az itt maradt bennszülöttek félig ipari, félig mezőgazdasági otthonai, s persze végestelen-végig a partokon és a hegyek oldalában szállodák, panziók, vendéglők várják azokat, akiknek nem jutott saját víkendház.
Mozaikpadló a Theotokos strandon
Noha a hagyomány szerint Volószból, azaz a hajdani Iolkoszból, a közeli nagyváros kikötőjéből indultak útjukra a legendás argonauták, hogy megtalálják az aranygyapjút, ókori romokban nem bővelkedik ez a táj. Úgy tűnik, a magnészok, akik akkoriban Thesszália keleti részét lakták, nem kedvelték a nagy építkezéseket. Nem is jön ide hellenisztikus oszlopsorok, klasszikus szobortöredékek, monumentális színházi öblök látványára vágyó turista. S mivel – be kell vallanom – én sem vagyok különb ezeknél, magam is éppen olyan átszellemült lélekkel bámulom meg az ókor minden hagyatékát, mint Goethe óta az összes mediterráneumjáró európai, hát addig böngésztem az útikönyveket, térképeket és látnivaló-katalógusokat, míg fel nem fedeztem a félsziget keleti felén megbújó Theotokos strandot és annak mozaikpadlóját.
A partszakasz egy 1807-ben épült aprócska Szűz Mária-kápolnának köszönheti nevét.
Az „Istenszülő” szentélyét csak egy rozsdás rigli zárja, odabent évszázados ikonosztáz látható, bizonyára valami helybéli asztalos munkája, pár gyertyatartó, néhány szentkép a falakon és a látogatás zajára szétszaladó egerek fogadják az érdeklődőt. A kápolna mellett leomlott dór oszlopok jelzik, valamikor ugyancsak apró Artemisz-templom állt itt. Hanem a kápolnával szemben, a homokdűnék között, ott várja a felfedezőt a soha be nem fejezett régészeti feltárás minden maradványa: fehérmárvány oszlopok, földből előmeredő falszakaszok és persze a magával ragadó mozaikpadló.
De mit gondol erről Goethe?
A romokat 1907-ben két angol régész bontotta ki. Alan Wace és John Droop 24 embert alkalmazva három hét alatt tárta fel a Theotokos lelőhelyet. Eleinte azt hitték, hogy az aprócska dór szentély – melynek alapjaira a XIX. századi Mária-kegyhelyet emelték – nagy testvérét áshatják elő, ám hamarosan csalódottan eszméltek rá, 450 körül épült bizánci templom falai között kutakodnak, s nem is jelentős épület, amit találtak. Mivel lelkiismeretes tudósok voltak, felfedezésük tényét közzétették a British School at Athens folyóirat aktuális számában, összecsomagoltak és a természetre bízták, hogy visszaszerezze a romokat. Maguk mögött hagyták az általam újrafelfedezett mozaikpadlót is. Igaz, a lelet 110 évvel ezelőtt sokkal jobb állapotban lehetett, mint napjainkban. Még egy 1989-es fényképen is látszik, milyen nagy kiterjedésű, összefüggő területet borít a mozaik. Akkoriban a görög régészet is vizsgálta a templomot, de miután megállapították, hogy igen, ez valóban egy bizánci templom, ott is hagyták. Nem akarok pikírt megjegyzéseket tenni, hiszen bizonyára józan belátással gazdálkodnak az erőforrásaikkal, s egy olyan országban, ahol minden héten felbukkan az elmúlt tízezer év valamilyen emléke, hát ott nyilván nem kerül a prioritások közé egy eldugott tengerpart romos bazilikája. Ha pedig az imént Goethét emlegettem, idézem egy mondatát. Ezt írja az itáliai utazásról szóló kötetében:
Ami érem, gemma, váza egyenkint északra kerül – akár egy-egy nyesett citromfa – egészen másként fest itt, e kincsek hazájában, tömegben. Mert ahol ritkák a műkincsek, már csak ritkaságuk miatt is értékesek; itt ellenben megtanuljuk, hogy csak a javát becsüljük.
A pusztuló mozaik, hiába nem tartozik a műemlékek javába, nemcsak az én érdeklődésemet keltette fel, másokat is kutatásra sarkallt. Igazi szakembereket, nem olyan kocatörténészeket, mint amilyen magam vagyok. Néhány évvel ezelőtt kis társasággal a romokhoz keveredett Jonathan Rivlin, egy nyugalmazott mérnök Tel-Avivból. A keveredett nem a legjobb szó, mert a mérnök úr és barátai egy mozaikkészítő tanfolyamon vettek részt, érthető tehát, ha vállalták a kirándulást a különlegesség kedvéért.
Rivlin megnézte a padlót, lefényképezte innen is onnan is. Aztán hazament és elkezdett kutatni, olvasni, rajzolni, elmélyedt a bizánci templomépítés és ikonográfia történetében, s alig több mint egy évvel a Theotokos strand felé tett délutáni kirándulás után digitálisan rekonstruálta az egész mozaikpadlót, sőt az előtereket, a falakat, éppenúgy ahogy azt annak idején elkészíthették. A mozaikkutatóvá lett mérnök, Wace és Droop ásatási naplóját is alaposan átböngészte, s kiderítette, hogy a két angol több mozaikpadlót is talált, még olyat is, amely érintetlen szépségében várta megmentőit. Wace azonban csak három mondatot szentelt a templom legigényesebb, egy oldalhajót, talán keresztelőkápolnát díszítő mozaikjának, és otthagyta, a szó szoros értelmében is. Hogy mi lett vele azóta, senki nem tudja. Ma már nyoma sincs.
Később Rivlin bevont a rekonstrukcióba néhány hozzáértőt, és így nagy valószínűséggel meghatározták a hajdani színeket, s kevésbé nagy valószínűséggel, de megalkották az évszázadok során elveszett mintákat, vagy inkább az akkoriban jellemző minták alapján újraalkották a mozaikpadló részleteit.
A munkatársak egyike, Helen Miles blogjában így írt a különleges munkáról:
Fontos volt, hogy az új táblák illeszkedjenek a meglévő mozaikokhoz, ezért külön-külön is elkezdtünk a Theotokossal azonos történelmi korszakból származó templomokból és zsinagógákból képeket keresni és adaptálni. Ha azonban nem találtuk meg, amire szükségünk volt, akkor »pályán kívülre« mentünk. Végül is nem egy szigorú, akadémiai projekten dolgoztunk, nem az volt a feladatunk, hogy a rég eltűnt padló aprólékos archeológiai rekonstrukcióját elvégezzük, hanem csak annyi, hogy egy elhanyagolt mozaikot életre keltsünk legjobb tudásunk szerint, de a saját örömünkre.
Az elképzeléseket régészeknek is megmutatták, akik hümmögve bólogattak: igen, ilyesféle lehetett a Pelion félsziget kietlen partvidékén pusztuló templom. És bennünket most már nemcsak az a meglepetés nyűgözhet le, amit az elhagyott halászkikötő mellett a bozótban találhatunk, hanem az a lelkesedés is, amivel néhány amatőr régiségbúvár életre keltette a másfél évezredes romokat.
Borítókép: Turisták az Akropolisznál (Fotó: Getty Images)
