Hétfőn lesz hetven éve, hogy az ENSZ közgyűlése hivatalosan is elfogadta, pontosabban „jóváhagyással tudomásul vette” az 1953. július 27-én, Panmindzsonban aláírt koreai fegyverszüneti egyezményt, amely véget vetett az 1950–1953-as koreai háború nagyjából három évig tartó harcainak. A fegyverszüneti megállapodás egyedülálló, mert bár katonai parancsnokok által aláírt egyezségről van szó, jóváhagyásával a nemzetközi világszervezet tette fel az i-re a pontot. Noha a dokumentum katonai tűzszünetként szolgált, hogy teret adjon a tárgyalásoknak a végső, diplomáciai békemegállapodás eléréséig, hivatalos békeszerződést a felek sosem írtak alá, így a koreai háború jogi értelemben véve a történelem egyik leghosszabb háborújává vált. És bár az elmúlt hetven évben nyílt katonai intervencióra nem került sor a két ország között, az állandó feszültségek és az indulatokat tovább fokozó folyamatos fegyverkezési verseny következtében az elmúlt évtizedek mégsem nevezhetők a béke időszakának.
Máig reménykednek az újraegyesülésben
A katonai fegyverszünet a béke és egység után sóvárgó társadalom számára sem hozta el a teljes megnyugvást: a háborús árvák, az újraegyesülésben a mai napig reménykedő szétszakított családok, a Koreai-félszigeten azóta is jelen lévő amerikai katonai bázisok és a férfi állampolgárok kötelező hadkötelezettsége is mind a békeegyezmény hiányára emlékeztet. Ez a lappangó feszültség pedig sehol nem annyira kézzelfogható, mint az 1953 nyarán fennálló harcvonal mentén létrehozott, négy kilométer széles demilitarizált övezetben, amely földrajzilag is rögzítette Korea kettéosztottságát. A helyszín szimbolikus jelentőségére a berlini fal egy darabja is felhívja a figyelmet a turisták számára kihagyhatatlan úti célként számontartott DMZ Múzeum előtt, ahol éttermek és szuvenírboltok várják az érdeklődőket. A festői tájba ékelt övezet egyik bejáratához érve pehelybajszukat büszkén viselő, kötelező katonai szolgálatukat teljesítő fiatal katonák sorakoznak, vezetőjük pedig jelentőségteljes szalutálás kíséretében meg is nyugtat minket: a területen tett látogatásunk idején végig mellettünk lesznek, hogy vigyázzanak testi épségünkre.
Nem sok látogatót fogadtak eddig a félsziget keleti, az 1953-as fegyverszünet előtt Észak-Koreához tartozó Goszong nevű üdülővároska csücskéből induló „békeúton”, amelyet – másik kettő mellett – 2019-ben hoztak létre az erősen megerősített katonai demarkációs vonal mentén a Mun Dzse In akkori dél-koreai elnök és észak-koreai kollégája, Kim Dzsong Un közötti Korea-közi csúcstalálkozót követően, a béke előmozdítása érdekében. A nagy várakozások ellenére azonban a béke nem jött el, a tárgyalások pedig ismét a látótávolságon kívülre kerültek. A két vezető történelmi, enyhülést ígérő találkozójára azonban még ma is emlékeztetnek a békeutak, amelyek száma mostanra tizenegyre nőtt, s a járványt követően most végre megnyíltak kapuik az érdeklődők előtt. A céljuk pedig az, hogy az oda látogató, gondosan megválogatott turistáknak lehetőségük legyen a koreai nemzet megosztottságának tragikus szimbólumaként emlegetett övezetben elgondolkodni a béke és a szabadság értékén és jelentőségén, miközben az elhagyatott vidéken megismerhetik a térség egyedülálló ökológiai kultúráját is.
Halálos lehet a kókuszrost
Ez az utolsó lokáció, ahol fotózni lehet, nem készülhet fényképes bizonyíték a terület felkészültségi állapotáról
– jelenti ki ugyan tört angolsággal, de határozottan az egyik fiatal katona, majd az érintetlen tengerpart madártávlatában húzódó, meredeken lefelé tartó lépcső felé mutat. A lépcső aljára érve figyelmeztet, ne lépjünk le a kókuszrost szőnyeggel borított útról; ugyan ritkán, de előfordul, hogy a nagy esőzések következtében a szőnyeg melletti drótos kerítés túloldalán kihelyezett aknák „átkúsznak” a kerítés alatt, és a kijelölt „folyosótól” elválasztott háromméteres területre tévednek. A szögesdrót kerítéssel szegélyezett hosszú ösvény után már egy fokkal keményebb terep jön, de még mindig csendben követjük a katonákat, amíg el nem érünk a határvonalat jelző tábláig. A békeútról jól látni Észak-Korea magányos hegycsúcsait, a Kumgang- és a Hegumgang-hegyet, de egy arra tévedt vízi őrön kívül a csendet csak a Japán- (vagy ahogy a koreaiak hívják: Keleti-) tenger partot érő hullámai törik meg. A katonák vezetője a határvonalnál újra engedélyt ad a fényképezésre, de nincs sok időnk; indulni kell vissza, mert észak-koreai dezertőrök várnak ránk.
Azért szöktünk át az övezeten a családommal, mert egyszerűen képtelenség volt tovább élni a kommunista rezsim alatt
– magyarázza a 86 éves Um Tek Gu, aki általános iskolás gyerekként, családjával szökött át a demilitarizált övezeten. Elmondása szerint azért lakik több mint hat évtizede a határhoz közeli megyében, mert arra vár, hogy újraegyesüljön az ország és végre viszontláthassa az északon maradt rokonait. Hasonló történetet mesél a mellette ülő társa, Cshoi In Szön is, aki hangsúlyozza: nincs ebben semmi egyedi, több száz dezertőr társukkal közösen várják a határ mentén, hogy a két ország végre újra eggyé váljon. Csak azt sajnálják igazán, hogy a mai fiatalok már keveset tudnak a háborúról és a szétszakított családok megélt fájdalmáról.
A disszidensek azonban összetartanak: hálózatba tömörülve gondozzák az emlékeiket, s hirdetik a világnak a béke fontosságát.
Az idő múlásával együtt járó felejtést siratják a háborúban egykoron fegyvert fogó veteránok is; a húszas éveik elejét harccal töltő tapasztalt öregek már a kilencvenes éveikben járnak, a háborúban megélt pillanatokra viszont most is úgy emlékeznek, mintha tegnap történt volna.
Tizennyolc éves voltam, amikor behívtak katonának, én voltam az egyik első, aki fegyvert fogott, és a mai napig hálás vagyok annak a 22 országnak, amelyek az ENSZ égisze alatt segítettek minket a háború során
– mondja Kim Gu Hjon, aki arra is emlékeztet: körülbelül kétmillió katona halt meg vagy sebesült meg a harcokban. A veteránokat ma nagy tisztelet övezi a koreai társadalomban, azonban ez nem volt mindig így. Az elmúlt években ugyanakkor a kormányok egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a nemzetért áldozatot hozók emlékének és tiszteletének ápolásának, tavaly óta pedig már miniszteri szintre emelt tárca is gondoskodik a hazafiakról és a veteránokról.
El lehet felejteni a háborút?
Most az egész világot sokkolják az ukrajnai háború tragédiájának képei, mégsem tudjuk még elképzelni sem, milyen szörnyűségek zajlanak ott. Korea is átélte a japán birodalom uralmát, majd a koreai háborút, mégis hetven év elteltével sajnos tény, hogy egyesek elfelejtették, milyen tragédiákat élt meg nemzetünk
– magyarázza Jun Jong Jin, a hazafiak és veteránügyek miniszterhelyettese, hozzátéve: azt sem szabad elfelejteni, hogy a háború lezárása még mindig hátravan. A miniszterhelyettes éppen ezért tartja nagyon fontosnak, hogy ma már a fiatalok oktatásában is különös figyelmet fordítanak rá, minél többet tanuljanak a háború által a nemzetnek okozott károkról, de ami még fontosabb: a béke fontosságáról.
A fiatal generáció sosem tapasztalta meg a háború poklát. Kívánom, hogy ez maradjon is így, de meg kell érteniük, hogy az a prosperitás, ami most körülveszi őket, korántsem magától értetődő
– mutat rá Csun Csong Csin hivatala jelentőségére, majd hangsúlyozza: a béke fontosságát nem lehet elégszer elmondani, tenni is kell érte.
És bár a koreai háború eredetét és mértékét tekintve különbözik a szomszédunkban zajló ukrajnai konfliktustól, a két háborúnak vannak közös vonásai is: mindkettő regionális, amelynek világméretű következményei vannak. A fegyverek ugyanis Ukrajnában is a most kialakulóban lévő új világrend vezető pozícióiért ropognak, a hetven éve feloldozásra váró koreai társadalom példája azonban jól mutatja: a fegyvernyugvás nem elég, egy békemegállapodás az egyetlen módja a háború lezárásának.
Borítókép: Járőröző katonák Goszongban (Fotók: A szerző felvételei)
