Évtizedek óta zajlanak a mohácsi csatával kapcsolatos kutatások. A tudósok már 1960-ban megtaláltak két tömegsírt, ám dokumentálás helyett visszatemették őket. Később még három tömegsír került elő, amelyből az elmúlt években egyet már teljesen feltártak, egyik-másik kisebb kutatás befejezése pedig a következő időszakban várható. A Sátorhely melletti tömegsírban jelenleg egy régészeti, történészi és archeogeneteikei csapat dolgozik a csontok azonosításán. A többek között a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Duna–Dráva Nemzeti Park, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetem, illetve a Nemzeti Örökség Intézete együttműködésében létrejövő kutatás célja, hogy méltó emléket állítsanak a csata vitézeinek és áldozatainak. Ehhez az összeállított és genetikailag azonosított maradványokat egy 2026-ra elkészülő kápolna altemplomában, egyedi sírrekeszekben, illetve egy közös osszáriumban helyeznék el.

A felvállalt nyílt ütközet
A mohácsi csatavesztést hosszú út előzte meg. Magyarország Nagy Lajos király uralkodása után másfél évszázadon keresztül élt az Oszmán Birodalom közvetlen fenyegetésében. Európa más királyságaiban legfeljebb a százéves háború mérhető az ilyen hosszan tartó permanens háborúhoz. A Magyar Királyság déli határainál, a jóval erősebb ellenfél, az Oszmán Birodalom csak a kínálkozó alkalmat leste, hogy folytathassa a Balkánon megkezdett hódításait. Az állandó harci készültség felemésztette a Magyar Királyságot, a XVI. század elejére elfogytak a további védekezéshez szükséges belső anyagi és katonai erőforrásai.
1521-ben hosszas várostrom után elesett Nándorfehérvár, így az oszmánok több irányból indulhattak el az ország belseje felé.
1526-ra a magyar politikai elitnek világossá vált, hogy nem tudják tovább feltartóztatni a törököt. Ebben a rendkívül szorult helyzetben két megoldás kínálkozott: az egyik az agresszorral való kiegyezés, hogy elkerüljék a Magyar Királyság megszállását, a másik pedig a nyílt csata felvállalása. Eleink az utóbbit választották, hogy minden megmaradt erejüket összpontosítva, visszaverjék Szulejmán szultán hadait.
1526-ra látszott, hogy az Oszmán Birodalom elleni európai szövetségesi rendszer nem jön létre. A Magyar Királyság lényegében egyedül maradt, mivel a többi európai államot saját problémáik foglalkoztatták. A magyar hadvezetés nem akarta tovább halogatni a nyílt ütközetet. Tomori Pál és környezete a csata megvívása mellett foglalt állást, mert tudták, hogy a Magyar Királyság ereje fogyatkozik, évről évre rosszabb pozíciókkal indulhatnának az oszmánok ellen
– mondja el Varga Szabolcs történész.