– Két év alatt ez a harmadik vaskos mesekötet, amely megjelenik az egykori gyűjtéseiből. Kevesen tudhatják, hogy népmeséket is gyűjtött. Hogyan kezdődött mindez?
– Ez valóban nem ismert, még a néprajzos munkatársaim előtt sem. Nem tartom magam mesekutatónak, ugyanakkor fiatalon több településen is rögzítettem meséket. Tizenhétéves gimnazista voltam az első mesegyűjtésem idején, akkor Perkátán írtam le egy idős férfi meséit. Az 1950-es évek közepén, amikor az egyetemet elvégeztem, többször is lehetőségem volt meséket gyűjteni, habár ez sosem szerepelt az eredeti terveim között. Mindig valami másik téma kutatása során bukkantam mesélőkre. Életem egyik legmeghatározóbb ilyen élménye a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Tyukodon történt. A most megjelent kötet, a Tyukodi népmesék ennek a munkának az eredményét mutatja be.
– Miért is olyan különleges Tyukod?
– Akkor Észak-Kelet Magyarország és Tyukod nagyon gazdag folklórhagyományokkal rendelkezett, mind a néptáncban, mint pedig a népdalokban. Elsősorban az ottani néptáncok miatt kerestük fel a településen élőket. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy az egyetemen együtt jártam Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel, akik később a szakma meghatározó tánckutatóivá váltak. Az ő segítségükkel kerültem be a Népművészeti Intézet által tervezett néptánckutatásba. Nagy lehetőség volt ez, hiszen ekkor bejárhattuk az országot, lefilmezhettük a helyi táncosokat sőt harmincegy forintos napidíjat is kaptunk, ami akkor nem számított lebecsülendő összegnek. Már az első alkalommal kiderült, hogy Tyukodon a népköltészet sokkal elevenebben élt, mint az ország más területein. Ehhez hasonló gazdagságot csak a moldvai csángóknál és Erdély különböző részein tapasztaltam.
– Hogyan történt a mesék gyűjtése?
– Ahogy említettem, mi elsősorban a táncfilmezés miatt mentünk Tyukodra. Ez pedig akkoriban úgy történt, hogy külön eszközzel vettük fel a mozgóképet és a hangot. Amikor sötétedni kezdett, és a filmfelvevőt már nem tudtuk használni, azt eltettük, a magnetofont azonban vittük magunkkal, és elkezdtünk mesék iránt érdeklődni. Tyukodon nemcsak kiváló mesemondókat találtunk, hanem olyan közösséget is, ahol a mesemondás a valódi szerepében volt jelen. 1955-ben így kezdődött meg a kutatómunka.
– Az 1950-es évek nem a legboldogabb időszaka a magyar társadalomnak. Hogyan lehetett az embereket mesélésre bírni?
– Nem volt könnyű megszólaltatni őket, mert akkor mindenhol téeszagitátorok járták a vidéket, túl voltunk már a kitelepítéseken, a beszolgáltatásokon, így mindenütt megfélemlített embereket találtunk. Nehéz volt rábeszélni őket arra, hogy táncoljanak, daloljanak, meséljenek. Máig nagy hálával gondolok mindazokra, akik túltették magukat ezeken a nehézségeken, és belátták, hogy csak az maradhat fenn, amit elmondanak. Ehhez akkor nem kis bátorság kellett, mert a hatalom tűzzel-vassal irtotta mindazt, ami a paraszti kultúra hagyományos emléke volt. A megkezdett munkába, kérésemre, Kovács Ágnes mesekutató kapcsolódott be, aki a későbbi gyűjtéseket is szorgalmazta és a lejegyzett meseanyagot rendszerezte. Az ő munkája és szakértelme megkerülhetetlen volt, sajnos, minden igyekezete ellenére a kötetet évtizedekig nem adhattuk ki. Személy szerint én már nem tudtam volna ezeket a gyűjtéseket könyvvé formálni. A most megjelent dupla kötet összeszerkesztése két fiatal néprajzkutató, Tompos Kriszta és Tóth Gábor érdeme. Benedek Katalin mesekutató pedig gazdag mesejegyzet-apparátussal látta el a művet.
– Mi lehet ennek a mesekötetnek az igazi értéke?
– Az önmagában érték, hogy ezek a mesék megmaradtak, hogy a kötet DVD-mellékleteként akár meg is hallgathatók az eredeti hangfelvételek. A mesemondás ugyanakkor nem egyszerűen azt jelentette, hogy valaki elmondott egy szöveget, a másik meg csak hallgatta. A hagyományos paraszti társadalomban a mesemondás közösségteremtő művészet volt. Azaz a mesélés a mesemondó és a hallgatóság kölcsönös teljesítményeként jelent meg. Ebben nagy különbségek voltak tájakként, voltak olyan mesék is, amelyeket cigányok mondtak el olyan kézjelekkel, arckifejezéssel, hanghordozással, amelyet a magyarok nem használtak.
– A mesemondásnál tehát a hallgatóság szerepe ugyanolyan fontos, mint a mesélőé?
– Pontosan, hiszen nincsen mesemondó közösség nélkül. A népművészet az eszköze volt annak, hogy társas kapcsolatot építsen ki. Ez az életszükséglet hiányzik a mai életünkből, a művészet egy elszigetelt foglalkozási ág lett, amely bizonyos emberek megélhetését biztosítja, holott ez régen a hétköznapok része volt. A népművészet nem luxus, hanem szükséglet. A mesemondás is átjárta a közösségek életét, mindez szorosan hozzátartozott a magyar nép igazi, hagyományos értékeihez. Nemcsak a népköltészet területén volt ez meg, hanem a földművelés technikájában, sokszínűségében, a természettel való együttműködésben, amely már a középkorban kivívta egész Európa csodálatát. A technikai és a szellemi műveltség volt az, ami a leggazdagabb országok közé sorolta Magyarországot. Ehhez kell visszatérnünk, a természetközeli gazdálkodáshoz. Ha nem így teszünk, akkor nemcsak Európa legértékesebb része pusztul el, hanem vele együtt tűnik el annak népessége, a magyarság is.
A Tyukodi népesék I–II. című kötetet az Antológia Kiadó adta ki.
Borítókép: Andrásfalvy Bertalan
