Andrásfalvy Bertalan: A népművészet nem luxus, hanem szükséglet

Andrásfalvy Bertalannal, a 92. életévében járó Széchenyi-díjas néprajzkutatóval beszélgettünk az újonnan megjelent kötetéről, a Tyukodi népmesékről.

– Az 1950-es évek nem a legboldogabb időszaka a magyar társadalomnak. Hogyan lehetett az embereket mesélésre bírni? 
– Nem volt könnyű megszólaltatni őket, mert akkor mindenhol téeszagitátorok járták a vidéket, túl voltunk már a kitelepítéseken, a beszolgáltatásokon, így mindenütt megfélemlített embereket találtunk. Nehéz volt rábeszélni őket arra, hogy táncoljanak, daloljanak, meséljenek. Máig nagy hálával gondolok mindazokra, akik túltették magukat ezeken a nehézségeken, és belátták, hogy csak az maradhat fenn, amit elmondanak. Ehhez akkor nem kis bátorság kellett, mert a hatalom tűzzel-vassal irtotta mindazt, ami a paraszti kultúra hagyományos emléke volt. A megkezdett munkába, kérésemre, Kovács Ágnes mesekutató kapcsolódott be, aki a későbbi gyűjtéseket is szorgalmazta és a lejegyzett meseanyagot rendszerezte. Az ő munkája és szakértelme megkerülhetetlen volt, sajnos, minden igyekezete ellenére a kötetet évtizedekig nem adhattuk ki. Személy szerint én már nem tudtam volna ezeket a gyűjtéseket könyvvé formálni. A most megjelent dupla kötet összeszerkesztése két fiatal néprajzkutató, Tompos Kriszta és Tóth Gábor érdeme. Benedek Katalin mesekutató pedig gazdag mesejegyzet-apparátussal látta el a művet.

– Mi lehet ennek a mesekötetnek az igazi értéke?
– Az önmagában érték, hogy ezek a mesék megmaradtak, hogy a kötet DVD-mellékleteként akár meg is hallgathatók az eredeti hangfelvételek. A mesemondás ugyanakkor nem egyszerűen azt jelentette, hogy valaki elmondott egy szöveget, a másik meg csak hallgatta. A hagyományos paraszti társadalomban a mesemondás közösségteremtő művészet volt. Azaz a mesélés a mesemondó és a hallgatóság kölcsönös teljesítményeként jelent meg. Ebben nagy különbségek voltak tájakként, voltak olyan mesék is, amelyeket cigányok mondtak el olyan kézjelekkel, arckifejezéssel, hanghordozással, amelyet a magyarok nem használtak. 

– A mesemondásnál tehát a hallgatóság szerepe ugyanolyan fontos, mint a mesélőé?
– Pontosan, hiszen nincsen mesemondó közösség nélkül. A népművészet az eszköze volt annak, hogy társas kapcsolatot építsen ki. Ez az életszükséglet hiányzik a mai életünkből, a művészet egy elszigetelt foglalkozási ág lett, amely bizonyos emberek megélhetését biztosítja, holott ez régen a hétköznapok része volt. A népművészet nem luxus, hanem szükséglet. A mesemondás is átjárta a közösségek életét, mindez szorosan hozzátartozott a magyar nép igazi, hagyományos értékeihez. Nemcsak a népköltészet területén volt ez meg, hanem a földművelés technikájában, sokszínűségében, a természettel való együttműködésben, amely már a középkorban kivívta egész Európa csodálatát. A technikai és a szellemi műveltség volt az, ami a leggazdagabb országok közé sorolta Magyarországot. Ehhez kell visszatérnünk, a természetközeli gazdálkodáshoz. Ha nem így teszünk, akkor nemcsak Európa legértékesebb része pusztul el, hanem vele együtt tűnik el annak népessége, a magyarság is.

A Tyukodi népesék I–II. című kötetet az Antológia Kiadó adta ki.

Borítókép: Andrásfalvy Bertalan