Téridő és szingularitás, avagy mi a csoda az idő?

Kötet az idő megfoghatatlanságáról.

Albert Einstein (1879-1955), physicien américain. RV-44672 (Photo by Collection Roger-Viollet / Roger-Viollet via AFP) Fotó: Roger-Viollet via AFP

Se szeri, se száma azoknak az irodalmi műveknek, amelyek az idő kérdésével foglalkoznak: nincs is ebben semmi meglepő, hiszen olyan meghatározhatatlan, tünékeny valami ez számunkra. Elég, ha csak Marcel Proust alapműnek tekintett Az eltűnt idő nyomában című, szinte végtelenbe vesző regényfolyamára gondolunk, de a XX–XIX. század prózájában számos remekműben lelhetjük fel a témát; hol hangsúlyosabban, hol kevésbé. Ezért aztán a szokásosnál több kíváncsisággal kezdtem neki Oberczián Géza Téridő című kötetének, amelyben három kisregény boncolgatja tovább a témát. 

A Téridő borítója

Téridő: az idő megfoghatatlanságának története

A kötet elején Einstein mondása áll mottóként: 

Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.

Hamar jelentőséget kap az idézet. Az időtémát a szerző leginkább az első kisregényben ragadja meg szokatlan módon, és olvasása közben újra és újra feltehetjük a kérdést: vajon ebből a megállapításból alkalmazható valamicske az egyén, vagy akár a család életére is? A kisregény címe Szingularitás – Múltidő, és már önmagában ez a mű is számos problémát felvet, úgyhogy jelen írás témája is ez lesz.

A történet elején az elbeszélő azzal sincs tisztában, hogy hol van pontosan, annyit tud, hogy egy szobában. Otthon van? Valamilyen intézetben, bezárva? Visszatérő mondat, hogy 

nincs kilincs.

Talán nincs kiút, nincs visszaút? Merthogy bezártsága ideje alatt a névtelen főhős végig a múlton töpreng, tipródik. De nem mindig derül ki monológjából, hogy mikor álmodik, mikor képzeleg, mikor gondol a letűnt időkre, és mikor van saját jelenében. Egyáltalán álmodik? Drog hatása alatt áll? Megőrült? Félig öntudatlanra itta magát? Az biztos, hogy tudatában összefolyik képzelet és valóság. Felborul az idő és a tér. Az idő összesűrűsödik, egyben kitágul, szinte véletlenszerűen váltakoznak a múlt és a jelen képei, egy-egy szó vagy mondat, egy képzettársítás gördíti tovább a gondolatfolyamot. Egyszer gyorsan pergő filmet látunk, máskor eposzi lassúsággal folynak az események, megint máskor kimerevedik a kép. Az elbeszélő lebeg ebben a fura időtlenségben, miközben emlékezik. Halottaival beszélget. Saját világában bolyong, és ez a világ tele van fájdalommal. Töredezetten, sérülten bukkannak fel az emlékképek, ennek megfelelően fragmentált a szöveg.  

Ezt jelenti, hogy nincs kilincs

A kisregény elején már sejteni lehet, hogy valami tragédia történt a narrátor múltjában. Elvesztett valakit, vélhetően a szerelmét. Ahogy haladunk tovább a könyvben, egyre több minden kiderül az életéről. Egy barátja feleségébe volt szerelmes, Anna is szerette őt. Viszonyukat titkolták.  Anna végül bevallotta férjének a kapcsolatot, és közölte, hogy szakítani szeretne. A férje valamivel később megerőszakolta, amiből az elbeszélő annyit tudott meg – mivel Anna ennyit mondott el neki –, hogy lefeküdtek egymással. Elcsattant egy pofon. Meg lehet bocsátani? Anna megbocsát talán, az elbeszélő sosem tud magának, főként a pofont követő eseménysor miatt. 

Az elbeszélő azt is felidézi magában, hogy apja elhagyta anyját, azután szeretőjével élt együtt, aki nem sokra rá elhunyt egy balesetben. 

Mint jel tornyosult közénk,

 mondja a narrátor saját, Annával való kapcsolatára vonatkoztatva. Merthogy velük is ez történt. Anna végül elvált, boldogok lehetnének, ha tisztáznák a félreértést. De Annát elütötte egy autó. Anna is meghalt, akárcsak a főhős apjának szeretője. Persze, ez csak visszanézve megdöbbentő, sorsszerűnek tűnő. 

Az idő megismétli önmagát. 

Számos történelemfilozófiai elmélet szól arról, hogy miként ismétli magát a múlt, újra és újra: jócskán leegyszerűsítve, mindig ugyanaz történik, hiszen az emberek természete nem változik. Ugyanaz, kicsit másképp. Igaz lehet ez az egyéni, családi történetekre is? Feltehetjük ezt a kérdést, amit a szerző sugall nekünk.

Az a bizonyos kilincs, ami nincs az ajtón, gyakran visszatér, motívummá terebélyesedik a kilincs hiánya. A megváltozhatatlanság? A visszacsinálhatatlanság? Még ez a szó is milyen ronda. Milyen könnyű a sci-fi-íróknak: boldogan játszanak az időutazással, és ha úgy akarják, az ő műveikben a múlt megváltoztatható, kijavítható. De a fikció nem a valóság: a múlt itt van velünk, és velünk lesz mindig. Valahonnan tartunk valahova, és ami elmúlt, az úgy marad. És ha olyan, küzdhetünk vele élethosszig. Az idő gyógyír mindenre, szokták mondani. De van, amit nem lehet elfelejteni. 

Borítókép: Albert Einstein (Forrás: AFP)