Se szeri, se száma azoknak az irodalmi műveknek, amelyek az idő kérdésével foglalkoznak: nincs is ebben semmi meglepő, hiszen olyan meghatározhatatlan, tünékeny valami ez számunkra. Elég, ha csak Marcel Proust alapműnek tekintett Az eltűnt idő nyomában című, szinte végtelenbe vesző regényfolyamára gondolunk, de a XX–XIX. század prózájában számos remekműben lelhetjük fel a témát; hol hangsúlyosabban, hol kevésbé. Ezért aztán a szokásosnál több kíváncsisággal kezdtem neki Oberczián Géza Téridő című kötetének, amelyben három kisregény boncolgatja tovább a témát.
Téridő: az idő megfoghatatlanságának története
A kötet elején Einstein mondása áll mottóként:
Az idő korántsem olyan, amilyennek látszik. Nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal.
Hamar jelentőséget kap az idézet. Az időtémát a szerző leginkább az első kisregényben ragadja meg szokatlan módon, és olvasása közben újra és újra feltehetjük a kérdést: vajon ebből a megállapításból alkalmazható valamicske az egyén, vagy akár a család életére is? A kisregény címe Szingularitás – Múltidő, és már önmagában ez a mű is számos problémát felvet, úgyhogy jelen írás témája is ez lesz.
A történet elején az elbeszélő azzal sincs tisztában, hogy hol van pontosan, annyit tud, hogy egy szobában. Otthon van? Valamilyen intézetben, bezárva? Visszatérő mondat, hogy
nincs kilincs.
Talán nincs kiút, nincs visszaút? Merthogy bezártsága ideje alatt a névtelen főhős végig a múlton töpreng, tipródik. De nem mindig derül ki monológjából, hogy mikor álmodik, mikor képzeleg, mikor gondol a letűnt időkre, és mikor van saját jelenében. Egyáltalán álmodik? Drog hatása alatt áll? Megőrült? Félig öntudatlanra itta magát? Az biztos, hogy tudatában összefolyik képzelet és valóság. Felborul az idő és a tér. Az idő összesűrűsödik, egyben kitágul, szinte véletlenszerűen váltakoznak a múlt és a jelen képei, egy-egy szó vagy mondat, egy képzettársítás gördíti tovább a gondolatfolyamot. Egyszer gyorsan pergő filmet látunk, máskor eposzi lassúsággal folynak az események, megint máskor kimerevedik a kép. Az elbeszélő lebeg ebben a fura időtlenségben, miközben emlékezik. Halottaival beszélget. Saját világában bolyong, és ez a világ tele van fájdalommal. Töredezetten, sérülten bukkannak fel az emlékképek, ennek megfelelően fragmentált a szöveg.
