– Emlékszik, mikor ült először zongorához?
– A nagypapám harmonikatokjával kezdődött minden, ugyanis szüreti mulatságokon, disznótorok alkalmával összegyűlt a tágabb család: énekeltek, a nagypapám tangóharmonikázott, én pedig a harmonikatokból figyeltem a történéseket, így korán belém ivódott a muzsika. Valamivel később láttam a társaimat zeneórákra menni, s szerettem volna én is hangszerhez ülni. Ezért öt-hat évesen elkezdtem zongorázni tanulni.
– Zebegényben nőtt fel, milyen zenei közeg vette körül?
– Szőnyi István festőművész Zebegényben élt, az ő emlékére egy képzőművészeti szabadiskolát alapítottak, oda jártam rendszeresen. A muzsika ehhez a művészi közeghez társult. Amikor Bogányi Gergely elindult a budapesti Liszt-versenyen, Zebegényben is többször adott hangversenyt. Ámulattal hallgattam a játékát. Ő hozta be Zebegénybe a magas színvonalú koncertező életformát, ebből nőttek ki a fesztiválok, nyári zongora mesterkurzusok és általában gazdag hangversenyélet. Rendszeresen részt vettem a zeneiskola karácsonyi és tavaszi hangversenyein, amikor pedig már a Bartók Konzervatóriumba készültem, elkezdtem önálló koncerteket adni a helyi közönségnek.
– Érdekes, hogy egyszerre járt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre és a helsinki Sibelius Akadémiára. Mi volt az alapvető különbség a két képzés között?
– A két intézmény jól kiegészítette egymást. A Zeneakadémián mélyrehatóan tanulmányoztuk Bartók Bélát, Liszt Ferencet, Dohnányi Ernőt és Kodály Zoltánt. A tanáraim visszavezethetők Liszt Ferenchez, így autentikusabb formában nem lehet megtanulni ezt a fajta nyelvet.
Itthon erősebbek voltak a barátságok és kötődések, vártuk, hogy mikor hoz le valaki egy teremkulcsot, hogy mehessünk gyakorolni, miközben intenzív, izgalmas beszélgetéseknek voltunk a tanúi a hallgatótársaimmal.
Finnországban pedig nyelvismeretet és nemzetközi látásmódot szereztem, megismerhettem a finnek zenei kultúráját. Az utazás lehetősége, a repülés és a szabadság élménye nagyon vonzott. Délelőtt még Jandó Jenő tanár úr óráján ültem, délben már Finnország felé utaztam, délután pedig egyszerű volt bemenni egy kamarazenei órára a Sibelius Akadémiára, mert a repülőtéri busz az épület előtt tett le. Tetszett ez a fajta pezsgés. Magyarországon nagyon erős gyökereink, történelmünk, múltunk van, míg Finnországban a kortárs zenei gyakorlattal ismerkedtem meg.
– A zongoraművész karrierje hogyan indult?
– A Los Angeles-i Nemzetközi Liszt-versenyen 2012-ben elhoztam a nagydíjat, ami hatalmas lendületet adott a pályámnak.
A zsűriben ült Alan Walker, a híres Liszt-kutató, aki úgy gondolta, hogy a lipcsei Gewandhausban van a helyem. Hamarosan hívtak telefonon, hogy szeretnék-e itt koncertezni. Liszt versenyműve mellett Beethoven IV. zongoraversenyét kérték tőlem, amit örömmel megtanultam a koncertig. A felkészülésemet segítette, hogy itthon Vásáry Tamást kértem fel, hogy a vezénylete alatt Budapesten is előadhassam a darabot. Ezután újabb és újabb nemzetközi koncertek követték egymást Kínában, Japánban, Európa számos országában, az Amerikai Egyesült Államokban, és elkezdtem tanítani is.
– Jelenleg az East Tennessee State Universityn oktat. Milyen kint a zeneművészeti képzés?
– Az Amerikai Egyesült Államokban is nagyon komoly kritériumai vannak annak, hogy valaki egyetemen taníthasson. Háromkörös pályázaton kell részt venni és megfelelni, aminek az utolsó fordulója tanítási demonstrációt, koncertet és állásinterjút tartalmaz.
Tennessee kisebb állam, mint Kalifornia, ahol korábban tanítottam. Los Angelesben hatalmas a kulturális kínálat, ezért az emberek szinte immunissá válnak a művészetre. Tennesseeben a közösség lelki igénye, hogy megérintse őket a kultúra és a muzsika. Az első tanári hangversenyem telt házzal zajlott az egyetemen, pedig senki nem ismert. Olyan pozitív fogadtatásban részesültem, mint Németországban, amikor megtelt a Gewandhaus. Azért jöttek el a koncertre, mert érdekli őket a zene és örültek, hogy velem találkozhattak a színpadon. Jelenleg tíz nemzetközi hallgatóval foglalkozom, akiknek főtárgyat, kamarazenét és zongorairodalmat tanítok, valamint mesterkurzus-jellegű közös órákat tartok. Ezeken egymás előtt játszanak a növendékek, s meg kell fogalmazniuk azokat az építő jellegű kritikákat, amivel segíthetik egymást. Ez azért nagyon hasznos, mert a társaik felé mutatott elvárásaik rájuk is visszahatnak.
– Külföldi hallgatói mellett a Fejes Művészeti Akadémia növendékeivel is foglalkozik. Miben szorulnak leginkább támogatásra a fiatal művészek?
– Nekünk, tanároknak az is feladatunk, hogy megtanítsuk őket a közösségi média helyes használatára.
A mai fiatalok közül sokan azt hiszik, hogy ha valakinek van ezer Instagram-követője, az híres, ezért a közösségi média sok esetben nagyon csalfa tükröt mutat. Természetesen van előnye is, ezek a felületek sokkal láthatóbbá tesznek minket, ha akarjuk és jól használjuk. A valódi hírnév azonban nem jön könnyen, azért tenni kell, a befektetett munkát nem lehet megspórolni.
Fontos megmutatni nekik, hogy a technológiát a saját szolgálatukba állítsák, s ne váljanak annak rabjává.
– Gondolt már arra, hogy a Zeneakadémián tanítsa a jövő zongoraművészeit?
– Az a misszió, amit mi művészek külföldön képviselünk, azért is fontos, mert rajtunk keresztül alkotnak képet az országról, ahonnan jöttünk.
Minél távolabbi országokba jutottam el, annál inkább erősödött bennem az identitástudatom.
Ezért jön haza a legtöbb magyar, s egyszer biztos hazatérek majd én is. Minden vágyam az, hogy a külföldön szerzett tapasztalatokat átadhassam itthon, de úgy gondolom, kell a kitekintés ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat és rájöjjünk, hogy a Kárpát-medence a táptalajunk.
– Az Egyesült Államokban többállomásos koncertet adott 2022 őszén a Hungary Foundation kulturális nagyköveteként. Mit adott önnek ez a körút?
– Tudtam, hogy amit külföldön képviselek, az egy zenei nagykövet életútja. Fontos, hogy eljuttassuk külföldre a magyar kultúrát. A Hungary Foundation képviselőjeként Chicagóban, Los Angelesben, Washingtonban és a New York-i Carnegie Hallban léphettem fel. Így a zenén keresztül szólhattam a kinn élő magyarsághoz és azokhoz, akik szeretnék a kultúránkat megismerni. Nem csupán a művészi oldalamat erősítette ez a körút, hiszen olyan szervezői tapasztalatokkal is gazdagodtam, amiket átörökíthetek a tanításon keresztül a következő generációknak.
– Szeptemberben a Bartók Béla-emlékházban adott telt házas hangversenyt, ahol Liszt- és Bartók-darabok csendültek fel. Idehaza milyen gyakran lép fel?
– Itthon évente három-négy alkalommal adok koncertet különböző helyszíneken. A Bartók Béla-emlékházban most először játszhattam. Olyan helyre vihettem el Bartók zenéjét, ami őrzi a szellemiségét.
Legközelebb október 27-én hallhat a hazai közönség a Marczibányi Téri Művelődési Központban, ahol Grieg a-moll zongoraversenye csendül fel. Decemberben pedig a Magyar Liszt Társaság budapesti tagozatának meghívására adok szólóestet.
– Azt olvastam, sokkal fontosabb, hogy milyen új repertoárt tanul vagy kivel játszhat együtt, mint az, hogy melyik koncertteremben szeretne még fellépni.
– Végtelenül hálás vagyok, hogy megvalósultak koncerthelyszínekhez kötődő vágyaim. Ezeket elértem, így más kezdett el érdekelni. Ugyanakkor az, hogy kikkel alkotok együtt, sokszor meghatározza a helyszínt is. Tokióban például Oláh Vilmos hegedűművésszel, New Yorkban Baráti Kristóf hegedűművésszel és Szepesi Bence klarinétművésszel adhattam hangversenyt. Ezeket a találkozásokat pedig további koncertlehetőségek, CD-felvételek követik. Egyfajta láthatatlan harmónia működik közöttünk a pódiumon is. Közösen gondolkodunk, milyen kompozíciókat tűzzünk műsorra. A repertoárom általuk való bővítése, frissítése még inkább motivál. Az Egyesült Államokban a következő időszakban a tanításra fókuszálok, de a Carnegie Hallba egy nagyszabású, különleges koncerttel szeretnék visszatérni hamarosan. Emellett a Bartók-évfordulóra készülök idehaza és külföldön is.
