Szőcs László: Szerbiai gyümölcs

Idővel és kölcsönös jó szándékkal felül lehet emelkedni a legnagyobb történelmi sérelmeken is.

Serbia’s ruling party declares victory in parliamentary electi Fotó: SAMAR JORDAMOVAC

Ha pusztán a közös történelmünket nézzük, elvileg minden feltétel adott lenne a rossz magyar–szerb viszonyhoz. Kölcsönösen felemlegetett, a szerbek részéről a régi Magyarországgal, nemzettársaink részéről pedig a Trianon utáni, az idők során különböző országneveket viselő déli szomszédunkkal kapcsolatos nemzetiségi sérelmek, majd ellentétes oldalon megvívott világháborúk szolgáltattak ehhez alapot. Később, a 1990-es évek délszláv háborúiban hazánk a szerbek ellenségeinek, a horvátoknak szállított fegyvert, Jugoszlávia 1999-es NATO-bombázásába pedig új szövetségesként, botcsinálta módon keveredett mindössze tizenkét nappal azután, hogy a szervezet tagja lett. Mit várhattunk volna mára mindezek fényében attól a Szerbiától, amelynek elnökének felmenőit egykor a horvát usztasák űzték el szülőföldjükről, ő maga pedig a hírhedt csetnikvajda, Vojiszlav Seselj köpönyegéből bújt elő?

Alekszandar Vucsics. Fotó: MTI/EPA/Andrej Cukic

Ehhez képest Alekszandar Vucsics elnöksége alatt a magyar–szerb viszony példátlanul jól alakult az elmúlt több mint hat évben. Mégpedig egész szomszédságpolitikánkat tekintve is. A szerbiai kapcsolat az utóbbi években mentes volt az olyasfajta súrlódásoktól, amelyektől hazánk Bukaresthez, Pozsonyhoz, Zágrábhoz fűződő viszonya viszont nem, a háborús pszichózisa miatt jelenleg beszámíthatatlan Ukrajnáról nem is beszélve. Most, hogy Vucsics Szerb Haladó Pártjának múlt vasárnapi választási győzelme a Vajdasági Magyar Szövetség szép eredményével párosult, utóbbi vezetése reményét fejezte ki, hogy folytathatják a jó együttműködést. Ennek kialakításában oroszlánrészt vállalt Pásztor István, a délvidéki magyarok októberben elhunyt vezetője, akinek temetésén mindkét ország a legmagasabb szinten képviseltette magát.

Mindehhez azonban rengeteg előzetes munkára volt szükség, amelynek mostanra ért be a gyümölcse. 

Valójában már Vucsics elnöksége előtt megkezdődött az a kiengesztelődési folyamat, a kölcsönösen súlyos történelmi sérelmeknek ha nem is az elfeledése, de a velük való, önvizsgálatot is megkövetelő számvetés, amely Áder János és Tomiszlav Nikolics államfők 2013. júniusi közös csúrogi főhajtásában érte el a csúcspontját. Ennek a gesztusnak a Kárpát-medencében minden túlzás nélkül volt akkora jelentősége, mint Európa egészét tekintve Konrad Adenauer német kancellár és Charles de Gaulle francia elnök kézfogásának tizenhárom évvel a második világháború vége után. 

Volt éppen mivel számot vetni: háborús bűnökbe torkolló gyűlölettel. „E rettenetes bűnhalmazoknak eszmei alapját, gyatra és gyötrő filozófiáját keresve a kezdetleges gondolkodás rákos daganatára, az előítéletes vélekedésére tapinthatunk. S meggyőződhetünk róla újra és újra, hogy az ember nem pusztán értelmes lény – bármely józan törekvései ellenére –, nem tud csak az lenni, s gondolkodásában, viselkedésében minduntalan helyet nyit a vak gyűlöletnek. S a vak gyűlölet anyja az előítélet. A tőlünk különböző nemzetiségű, fajtájú, viselkedésű emberekkel, embercsoportokkal szemben szerzett vagy öröklött ellenszenv. Ez ellenszenv következménye a támadó hajlandóság, az agresszív indulat, amely akkor válik igazán élessé, ha saját kudarcélmény táplálja” – írja Cseres Tibor a Vérbosszú Bácskában című műve elején. Az ezt követő részek csak kötélidegzetűeknek ajánlottak: Cseres szenvtelenül és naturalisztikusan írja le a jugoszláv partizánok brutális magyarellenes megtorlásait, a középkort idéző kivégzéseket a karóba húzástól az elevenen elégetésig. Mintha nem is a nyolcvan évvel ezelőtti Európáról és a magyar olvasók előtt is ismert szerbiai írók, Danilo Kis és Milorad Pavic népéről lenne szó. 

Itt azonban kitérőt kell tennünk. Az 1944–45-ös délvidéki partizánvérengzések – amelyek magyarok tízezreinek életét követelték – nemcsak történelmileg és Cseres életművében következtek az 1942-es újvidéki „hideg napokra”, amikor magyar katonai alakulatok több ezer szerbet és zsidót mészároltak le. Hanem sokkal később érkeztek meg a köztudatunkba: nekünk, az 1945, majd 1990 után más és más politikai feltételrendszerben élő anyaországi magyaroknak először a saját történelmükkel kellett tisztában lennünk. Cseres Hideg napokja sokak könyvespolcán ott állt a Kádár-rendszerben, de a partizánellenes razziának Kovács András azonos című 1966-os filmje csapott igazán nagy hírverést. Az elismerő kritikákat és díjakat is besöprő alkotást a korabeli lehető lepazarabb szereposztásban mutatták be Latinovits Zoltántól Bara Margiton át Darvas Ivánig és Őze Lajosig. Ugyanakkor a kádári kultúrpolitika nyilvánvaló érdekét szolgálta, hogy más alkotásokhoz, így Az ötödik pecséthez hasonlóan ezzel a filmmel is a „fasiszta Magyarország” rémtetteit tárja a nyilvánosság elé ahelyett, hogy a magyarellenes atrocitásokat feszegesse, diplomáciai botrányba keveredve az egykori partizánfőnök Tito marsall Jugoszláviájával. A Vérbosszú Bácskában csak a rendszerváltás után jelent meg, a magyarellenes megtorlás pedig feltáratlan maradt. Áttörést jelentenek ugyanakkor A. Sajti Enikő írásai, valamint Botlik József Eltitkolt népirtás a Délvidéken és Mező Gábor A népirtás csöndje – Rekviem a délvidéki magyarokért című, nemrég megjelent munkái. Szerb részről a Tito-korszakban folyamatosak voltak az iratmegsemmisítések, de a Milosevics-időszakot is ki kellett várniuk a feleknek a megbékéléshez. Vucsics 2014-ben, egy szabadkai megemlékezésen – akkor még kormányfőként – rótta le kegyeletét a magyar áldozatok előtt, bejelentve egyben, hogy érvénytelenítették a délvidéki magyarok kollektív bűnösségét kimondó jogszabályt.

Hosszú út vezetett ahhoz, hogy ma a gyakorlati, így például infrastrukturális és energiapolitikai érdekeken túl is jó magyar–szerb viszonyról beszélhessünk, és Magyarország – vajdasági nemzettársaink érdekét is szem előtt tartva – jó szívvel támogathassa Szerbia mielőbbi európai uniós tagságát. 

Úgy látszik, idővel és kölcsönös jó szándékkal felül lehet emelkedni a legnagyobb történelmi sérelmeken is. Láthatóan könnyebben, mint mondjuk kiegyezni Románia 1918. december 1-jei egyesítésében, azaz Erdély elcsatolásában. 

Borítókép: Alekszandar Vucsics (Fotó: AFP)