A levert kereszt ütötte agyon a kommunista bűnözőt

Mező Gábor nemrég megjelent, A népirtás csöndje – Rekviem a délvidéki magyarokért című új kötete a XX. század egy szinte ismeretlen eseménysoráról szól, a Délvidéken élt magyarság 1944–45-ben elkövetett, módszeres elpusztításáról. A kutatás különösen fájdalmas tapasztalat volt a szerző számára, az összegzés talán élete legnehezebb írói-szerkesztői munkáját igényelte.

2021.03.03. Budapest Mező Gábor újságíró Fotó: Kurucz Árpád (KA) Magyar Nemzet Fotó: Kurucz Árpád

– Hogyan kell elképzelni a délvidéki magyarok ellen elkövetett világháborús bűnök kutatását?

– Az eddigi köteteim nagy része saját korábbi kutatásokon alapul, újságírók cikkeire, levéltári és más forrásokra támaszkodtam. Eddigi témáim más értelemben voltak súlyosak, nehezek: több befolyásos ember múltját érintették. Ilyen a szintén nemrég megjelent A tévé megszállása című könyvem is. A délvidéki népirtásról szóló kötet viszont sokkal inkább mások visszaemlékezései alapján készült el, és nagy segítséget nyújtott hozzá a Bethlen Gábor Alapítvány is, amely támogatta a kutatásomat. Rendszerbe foglaltam és megpróbáltam olvashatóvá, befogadhatóvá „ügyeskedni” mindazt, ami nagyon nehezen feldolgozható, amit fáj olvasni. Matuska Márton újságírót és Cseresnyés Magdolnát feltétlenül ki kell emelnem, ők nagyon sokat kutattak, publikáltak erről, nem beszélve azokról a kötetekről, amelyeket Magdolnáék Keskenyúton Alapítványa adott ki. Ők valódi hősök. Számomra pedig egyfajta terápiává vált az írás. Matuska Mártont meg is kérdeztem, hogy hogyan tudja több mint harminc éve a délvidéki népirtást kutatni, erről beszélgetni, interjúkat készíteni, hallani és lejegyezni a szörnyű tragédiákat, amire ő azt mondta, hogy a Szentlélektől kapott belső erővel, illetve úgy, hogy ezt egyfajta küldetésnek is tekinti.

Mező Gábor. Fotó: Kurucz Árpád

– A feltárás egyfajta igazságkeresés is önnek?

– Biztosan. Engem mindig nagyon vonzottak azok a példaképek, akik ilyen emberek voltak, így példának említhetem Pákh Tibort, aki a szovjet kényszermunkatáborokat és a kommunisták börtönét is megjárta, Krassó Györgyöt vagy akár Csengey Dénest. Ezekre az igazságkeresőkre jellemzően korai halál várt, bár Pákh Tibor a kevés csoda egyike, aki sokáig élt. Földi élete végén azért ment már volna elhunyt felesége után, hogy együtt lehessenek. Mások pedig jellemzően elégtek az igazságkeresésben, vagy el is égették magukat, cigarettával, alkohollal, így tett például Hajnóczy Péter író, s persze Csengey és Krassó is. Mindegyikük esetében a küzdelem, az ellenállás volt a lényeg. Nem a siker, hanem az út. Az enyém az, hogy az elhazudott múltat hitelesen lehessen rekonstruálni.

– Milyen reakciókat tapasztalt a kötetre? 

– Kaptam pozitív visszajelzéseket, többek közt Cseresnyés Magdolna is írt nekem, de írtak történelemtanárok, történészek is. A legfontosabbak azok a reakciók, amelyek olyan emberektől érkeztek, akik régóta kutatják ezt. Ők pedig azért örültek a könyvnek, mert számukra az a lényeg, hogy minél több ember megtudja az igazságot. Sok, bár messze nem elég írás született már ebben a témában, de ezek nem kerültek annyira reflektorfénybe. Talán mert újságíró is vagyok, ez az ismertség is segíthet abban, hogy minél több emberhez eljusson ez a tragédia a könyvemen keresztül.

– Élt a Délvidéken rokona? Van családi kötődése a népirtáshoz?  

– Nem, személyesen nincsen. Erre Cseresnyés Magdolna is mondta, hogy érdekes, hiszen ezt jellemzően olyanok kutatták és publikáltak róla, akik családilag érintettek voltak a délvidéki eseményekben. Én kívülálló vagyok, de mégsem, hiszen ez az egész magyarság ügye: ez a fajta etnikai tisztogatás, elitmegsemmisítési kísérlet máshol is megtörtént, csak a délvidéki nagyon direkt, nagyon agresszív volt. Külön figyeltek arra a jugoszlávok, hogy „eltüntessék” azt az elit réteget, amely összefogta a magyar közösséget. Épp ezért gyilkolták le különös kegytelenséggel a kovászembereket, a papokat, a szerzeteseket. A kommunisták ezt mindenütt megcsinálták. Beszélhetnénk itt a Benes-dekrétumokról, a Ceausescu-rezsimről is. Ha kellett, mindenhol újraírták a múltat. Az elhallgatás persze még ennél is kényelmesebb.

– Még mindig keveset tudunk arról, hogy mi történt 1944–45-ben…

– Akik szerint ez egy példátlan gazság volt, szintén több táborra szakadtak: egyesek szerint egyfajta bosszú volt ez a magyarirtás, úgymond válasz a Cseres Tibor Hideg napok című regényében is megírtakra, a magyarok által elkövetett ’42-es bűnökre. Volt ebben bosszú is, persze, de valójában tudatos népirtás, etnikai tisztogatási kísérlet is volt. Az egyik legszomorúbb történet Kabol bírájáról, Horváth Mártonról szól, aki szerbeket mentett a hideg napok idején, a saját életével állt jót értük, a helyi csendőrparancsnok segítségével. De később, 1945-ben elkapták és megölték. A fia megírta az élettörténetét, de nem magyarul, hanem már szerb nyelven. És ez is azt mutatja, hogy részben sikeres volt az etnikai tisztogatási terv.

– Hogyan viselte a borzalmak kutatását?

– Előfordult, hogy úgy éreztem, abba kell hagynom az írást. Ott van például annak az asszonynak a története, akit egy megszentelt kútba dobtak be megerőszakolva és szétszabdalva, és azóta is ott vannak a csontjai. Vagy a kislányé, akinek annyi volt a bűne, hogy virággal várta Horthy Miklóst. Nem akarom elmondani, mi történt vele. Követtek el „szakszerű” kivégzéseket is, amikor csoportosan vittek el embereket agyonlőni, de jellemzők voltak az állatias mészárlások is. Utóbbiak mögött sokszor a helyi lumpenproliréteg állt, a falvak, városok naplopói, alkoholistái, munkakerülői, akik irigyek voltak a sikeres, esetleg jómódú emberekre. A kommunisták számára tökéletes elvtársak voltak ezek a szörnyetegek. Ezek a gyűlölködő semmirekellők beálltak a partizánok közé, és velük együtt mészároltak. De ismétlem, ma már bizonyítható, hogy ez tudatos népirtási kísérlet is volt. Tito egyik bizalmi embere, a főideológus Vasa Csubrilovics megírta, hogy mit kell tenni a helyi németséggel, magyarsággal vagy mondjuk az albánokkal. 1944-ben érezték, hogy itt az idő. Ugyanakkor voltak, akik megmaradtak embernek, találni példát arra is, hogy szerbek mentettek magyarokat, vagy haltak meg velük együtt. A nevüket ki sem lehetett ejteni. Az istenítéletek példái azonban, azaz a kommunisták egyes borzasztó halálesetei (a levert kereszt agyonütötte a bűnöst, mások beleőrültek a tetteikbe), a Jóisten igazságát bizonyították az ott élők számára. Ezek voltak azok a gyógyító történetek, amik belülről erőt, tartást adtak a délvidékieknek. Hiszen a jog nem szolgáltatott és jórészt ma sem szolgáltat igazságot ott.

– Mi lenne ma a dolgunk? Hogyan dolgozható fel 1944–45 népirtása?

– Be kell látnunk, hogy nekünk, kelet-közép-európai kis nemzeteknek, bár sokat torzsalkodtunk, közös a múltunk és sok dologban hasonlítunk. Ezt a lelkiséget csak mi ismerjük, értjük egymás dühét, fájdalmát, értjük a vicceket, a történelmünk összeköt bennünket. Ezeket a történelmi tragédiákat pedig ki kellene beszélni, tisztázni, mert ez az egész nemzetnek és a határon túli magyarságnak is fontos. De a szerbeknek is az. Ha nem is tudnak róla, a bűn belülről falja, emészti őket. Most már nincs elhallgatva, írhatunk, beszélhetünk erről szabadon.

Borítókép: Mező Gábor (Fotó: Kurucz Árpád)