Épp a héten voltam a helyen egy másik koncerten, hát... Gyakorlatilag egy Minimüpáról beszélünk, recepcióval, fancy ajándékbolttal, kosztümös ruhatáros lányokkal, színházira hajazó büfével.. Tényleg ennyire classy lett már a Die Katafalk? Hogy lesz itt metál koncert? Nem fog senki merni fejet rázni meg ossziánozni.
– volt olvasható egy szellemes hozzászólás a Facebookon a frissen meghirdetett esemény kommentjei között. A válasz a zenekar profiljától így szólt:
Itt lépett már fel a VHK és a Grand Mexican Warlock is nemrég, de ezen kívül őszintén szólva minket is jobban vonzanak az ilyen különlegesebb helyszínek, mint a hagyományos ossziánozós metálfesztiválok.
A kommentelő aggálya azért némileg érthető volt, avagy ritkán lép fel metálzenekar ennyire patinás helyszínen, és a „színházira hajazó büfé” tényleg nem bírta tartani a lépést a metálrajongók szomjúságával, jónéhány dalról maradt le az, aki megpróbálta a helyszínen oldani dehidratáltságát. Nem volt motozás a belépéskor, biztonságiak sem álltak a rajongók és az együttes közé, a metálrajongók is otthon hagyták a töltényövet és a szöges alkarvédőt, fegyelmezettségből jelesre vizsgáztak. Csakis a zene iránti szeretetről, sőt inkább szenvedélyről szólt ez az este.
Bár metálrajongóként nyilván elfogult vagyok, véleményem szerint a zsáner kedvelői egyébként mindig jól nevelt közönséget alkotnak az ijesztő megjelenés és az ezzel járó sztereotípiák ellenére. Sőt, a fősodor közönsége általában jobban zavar: tavaly Hans Zimmer filmzenei koncertjén rengeteg okostelefon világított a közönség soraiban, néhányan az egész előadást felvették (amíg csak le nem merültek) és küldték tovább azonnal a barátaiknak. Akik így aztán ügyesen megspórolták a borsos jegyárat, hiszen nyilván ugyanolyan élmény Facebook-üzenetben hallani Hans Zimmert, mint élőben. (A kedvenceim közé sorolom a Tool tavalyelőtti koncertjét, ahol több tucat embert kidobtak a biztonságiak, mert a zenekar kérése ellenére elővették a telefonjukat.) Saját élményeim közül nem volt kevésbé idegesítő a tavalyi Szigeten fellépett Imagine Dragons közönsége sem: próbáltam olyan helyre állni, ahol senki nem kornyikál, sikítozik vagy csacsog a zenekart túlordítva, de hamar beláttam, hogy ilyen nincs és nem is lesz.
A metálrajongókra tehát nem lehetett panasz a Magyar Zene Házában, ahogy az előadásokra sem. Az előzenekar az olasz trió, az Ottone Pesante volt, akik egyfajta rézfúvós metált játszanak: tisztán instrumentális zenét harsonával, trombitával és dobbal, amelyekkel bizonyították, hogy a műfajban kiválóan el lehet boldogulni gitár nélkül is. A metál és a fúvós hangszerek egyébként is alkothatnak remek kombinációt, a műfaj csúcsát talán a szaxofonos Bruce Lamont együttese, a Yakuza képviseli. Az Ottone Pesante nincs sokkal lemaradva mögöttük virtuozitásban, remek választás volt tehát bemelegítésnek a fő attrakció elé, és a helyszínhez is kiválóan illettek.
Ahogy a Thy Catafalque is: ha van előadó a műfajban, akik tényleg a Magyar Zene Házába valók, azok ők. Míg a metál általában csapatmunka, ez a zene egyetlen embertől származik, Kátai Tamástól, aki klasszikus értelemben vett zeneszerzőnek is tekinthető. 1998 óta viszi a projektet, ami duóként indult, majd 2009-től egyfős előadóvá zsugorodott. Nem példátlan a szólóprojekt a metál történetében, ilyen például a Thy Catafalque fontos inspirációját jelentő Burzum is, de az már annál ritkább, hogy a zeneszerző munkáit egy tucatnyi zenészből álló zenekar szólaltassa meg élőben. Kátai maga is avantgárdként definiálja a zenéjüket, ami a műfajban magas művészetként is kategorizálható, és emellett azért is illett a Magyar Zene Házába, mert egyik fő ihletője a népzene, folk metálként is szokás felcímkézni. Bár szégyentelenül dallamos és virtuóz zenéről van szó, Kátaitól nagyon távol áll, hogy megtagadja ennek a végtelenül szabad, rebellis és zabolátlan műfajnak a lényegét, sőt, a zsáner legextrémebb hajtásai is inspirálják, amilyen például a már említett Burzumot is felvonultató norvég black metál színtér.
