A metálrajongókra tehát nem lehetett panasz a Magyar Zene Házában, ahogy az előadásokra sem. Az előzenekar az olasz trió, az Ottone Pesante volt, akik egyfajta rézfúvós metált játszanak: tisztán instrumentális zenét harsonával, trombitával és dobbal, amelyekkel bizonyították, hogy a műfajban kiválóan el lehet boldogulni gitár nélkül is. A metál és a fúvós hangszerek egyébként is alkothatnak remek kombinációt, a műfaj csúcsát talán a szaxofonos Bruce Lamont együttese, a Yakuza képviseli. Az Ottone Pesante nincs sokkal lemaradva mögöttük virtuozitásban, remek választás volt tehát bemelegítésnek a fő attrakció elé, és a helyszínhez is kiválóan illettek.
Ahogy a Thy Catafalque is: ha van előadó a műfajban, akik tényleg a Magyar Zene Házába valók, azok ők. Míg a metál általában csapatmunka, ez a zene egyetlen embertől származik, Kátai Tamástól, aki klasszikus értelemben vett zeneszerzőnek is tekinthető. 1998 óta viszi a projektet, ami duóként indult, majd 2009-től egyfős előadóvá zsugorodott. Nem példátlan a szólóprojekt a metál történetében, ilyen például a Thy Catafalque fontos inspirációját jelentő Burzum is, de az már annál ritkább, hogy a zeneszerző munkáit egy tucatnyi zenészből álló zenekar szólaltassa meg élőben. Kátai maga is avantgárdként definiálja a zenéjüket, ami a műfajban magas művészetként is kategorizálható, és emellett azért is illett a Magyar Zene Házába, mert egyik fő ihletője a népzene, folk metálként is szokás felcímkézni. Bár szégyentelenül dallamos és virtuóz zenéről van szó, Kátaitól nagyon távol áll, hogy megtagadja ennek a végtelenül szabad, rebellis és zabolátlan műfajnak a lényegét, sőt, a zsáner legextrémebb hajtásai is inspirálják, amilyen például a már említett Burzumot is felvonultató norvég black metál színtér.
