A magyar metál aranykora köszöntött be

Tavaly októberben azzal voltak tele a hírek, hogy Azahriah zsinórban három telt házas koncertet ad majd a Puskás Arénában. De közben találhatunk egy kevésbé megénekelt sikertörténetet is, immár a hazai metál színtéren, mégpedig a Thy Catafalque diadalmenetét. Akik szintén csupa telt házas koncertet jegyeznek, legutóbb szombaton a Magyar Zene Házában.

Fotó: Kurucz Árpád

A metálrajongókra tehát nem lehetett panasz a Magyar Zene Házában, ahogy az előadásokra sem. Az előzenekar az olasz trió, az Ottone Pesante volt, akik egyfajta rézfúvós metált játszanak: tisztán instrumentális zenét harsonával, trombitával és dobbal, amelyekkel bizonyították, hogy a műfajban kiválóan el lehet boldogulni gitár nélkül is. A metál és a fúvós hangszerek egyébként is alkothatnak remek kombinációt, a műfaj csúcsát talán a szaxofonos Bruce Lamont együttese, a Yakuza képviseli. Az Ottone Pesante nincs sokkal lemaradva mögöttük virtuozitásban, remek választás volt tehát bemelegítésnek a fő attrakció elé, és a helyszínhez is kiválóan illettek.

Thy Catafalque (Fotó: Kurucz Árpád)

Ahogy a Thy Catafalque is: ha van előadó a műfajban, akik tényleg a Magyar Zene Házába valók, azok ők. Míg a metál általában csapatmunka, ez a zene egyetlen embertől származik, Kátai Tamástól, aki klasszikus értelemben vett zeneszerzőnek is tekinthető. 1998 óta viszi a projektet, ami duóként indult, majd 2009-től egyfős előadóvá zsugorodott. Nem példátlan a szólóprojekt a metál történetében, ilyen például a Thy Catafalque fontos inspirációját jelentő Burzum is, de az már annál ritkább, hogy a zeneszerző munkáit egy tucatnyi zenészből álló zenekar szólaltassa meg élőben. Kátai maga is avantgárdként definiálja a zenéjüket, ami a műfajban magas művészetként is kategorizálható, és emellett azért is illett a Magyar Zene Házába, mert egyik fő ihletője a népzene, folk metálként is szokás felcímkézni. Bár szégyentelenül dallamos és virtuóz zenéről van szó, Kátaitól nagyon távol áll, hogy megtagadja ennek a végtelenül szabad, rebellis és zabolátlan műfajnak a lényegét, sőt, a zsáner legextrémebb hajtásai is inspirálják, amilyen például a már említett Burzumot is felvonultató norvég black metál színtér.

Az élő zenekar stabil nyolc tagja – öt énekes (Horváth Martina, Dudás Ivett, Bokodi Bálint, Dudás Gábor, Veres Gábor) és négy hangszeres (Vigh Zoltán és Varga Krisztián gitárosok, Szenti Árpád dobon és maga Kátai basszusgitáron) – mellett cselló és zongora is felcsendült a húsz dalból álló előadásban, A valóság kazamatái című dal alkalmával pedig Kobza Vajk is csatlakozott az együtteshez. Habár a dalok közül nekem személy szerint nagyon hiányzott talán legjobb számuk, a Fekete mezők, ami lezárásnak is tökéletes lett volna, a Thy Catafalque ezúttal is hozta a tőlük megszokott kifogástalan színvonalat.

Csak a szokásos, de micsoda kiváltság, hogy ezt egyáltalán megszokhattuk: már rendszeresnek tekinthetőek idehaza a telt házas koncertjeik, sőt tavaly novemberben rögtön kettő volt belőlük egymást követő napokon.

 Ilyen világklasszis metálzenekarunk még egészen biztosan nem volt soha, a Thy Catafalque a magyar metál aranykorát hozta el, hiszen hazai pályán hallgathatjuk meg őket rendszeresen. Az élő együttesként csak 2021 óta létező zenekar idehaza kilencszer lépett fel, míg külföldön összesen ötször: először a cseheknél a Brutal Assault fesztiválon, majd Londonban, Pozsonyban, Bukarestben és Temesváron is egyszer-egyszer. Tehát végre minket irigyelhetnek a világ metálrajongói is, bár most némileg fordul a kocka, mivel a zenekar fennállása óta először turnézni kezd szerte Európában, így örülhetnek az osztrákok, a németek, a franciák, a dánok és a hollandok is.

Borítókép: Thy Catafalque a Magyar Zene Házában (Fotó: Kurucz Árpád)