Egyfelől a hazai értelmiség jelentős része eleve a szocialista értékvilágban nevelkedett, s ha sokan túl is láttak ezen a horizonton, azért nagyon kevesen voltak azok, akik az ezredforduló nyugati gondolkodása iránt erősen érdeklődtek volna. Nem is nagyon próbálkoztak ilyen típusú adaptációkkal a kiadók. Az olvasók zöme onnan akarta volna folytatni az európai kultúrtörténetet, ahol Magyarország elkanyarodott tőle, tehát valahol a háború utáni szellemi mozgalmaknál. Ám ez elavult a XX. század végére. Ráadásul ennek az irodalomnak a java valóban megjelent korábban. De nem akkor és nem úgy, ahogy ezt az torzító emlékezet megmutatta.
A nagy kiadói robbanás a hetvenes évek végétől, főleg a nyolcvanas évek második felében, sőt szinte a rendszerváltást megelőző utolsó években, hónapokban zajlott. Mindazok a könyvek, amik revelatív élményt nyújthattak volna a rendszerváltás utáni magyar olvasóközönségnek, közvetlenül a rendszerváltás előtt vagy nem sokkal előtte megjelentek. Így a szellemi felszabadulás érzete valóban elmaradt, ám túlzás lenne azt állítani, hogy a rendszer könyvkiadására a szólásszabadság lett volna jellemző.
A könyvkiadásnak sajátos ritmusa volt ebben az évtizedben.
A legtöbb tiltott mű előbb az emigrációban jelent meg magyarul, majd szamizdat formájában került a polcokra, végül néhány éves késéssel az állami kiadóvállalatok kínálatában is felbukkanhatott. Nemcsak a rendszerrel szemben álló kelet-közép-európai írók, Havel, Kundera, Konrád művei váltak ekkor hozzáférhetővé, hanem a korai elhajlók könyvei, illetve a róluk szóló irodalom is, mit amilyen Trockij, Buharin, Bakunyin vagy akár Marcuse egy-két híres kötete. De megjelenhettek olyan emigránsok munkái is, mint Méray Tibor vagy Faludy György.
Mielőtt nagyon megmelengetné a szívünket ez a lista: 1989-et írtunk ekkor. Gyakorlatilag már zajlott a rendszerváltás. Az előző évben, amikor már létezett a Fidesz és az MDF, jelenhettek meg olyan művek, mint A sötétség délben, A kétségbeesés méltósága és Csurka István Megmaradni című Trianon-drámája. Néhány korábbi kósza kötet után ekkor szinte az egész Hamvas-életművet kiadták. A nyolcvanas évek derekán Orwell, Szolzsenyicin, Nietzsche is megjelenhetett, noha ezek korábban szigorúan tiltott szerzőknek számítottak. Ekkor adták ki az Erdély történetét feldolgozó történelmi trilógiát is, amely egy korábban szigorúan tiltott témát emelt a közbeszédbe.
Valójában ez az időszak az aczéli éra vége volt.
Bár Aczél még komoly szerepet játszott a pártirányításban, hatalma, különösen a kutúra irányításában betöltött szerepe folyamatosan csökkent. A korábbi időszakot sem a teljes tiltás jellemezte. Az aczéli érában természetesen semmi nem jelenhetett meg, ami szemben állt a rendszerrel, ami olyan kérdéseket emelt volna fókuszba, amelyekkel a rendszer nem akart szembenézni, ami kritikával illette volna a szocialista haladás főbb célkitűzéseit, de azért a „kulturális miniszter első felettese”, ahogy a miniszterhelyettest tréfásan nevezték, mindent megtett azért, hogy a hazai írókat megszelídítse, a rendszer szolgálatába állítsa. A konszolidáció szellemében még az olyan nyugati irodalom is megjelenhetett, amit legfeljebb társutasnak lehetett nevezni. De ezekben az években mindent áthatott a cenzúra. Horváth Attila, az ELTE docense A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában című tanulmányában ír a korszak kiadáspolitikájáról. Ebből tudhatjuk, hogy megjelenhetett például Verne számos könyve, de csak alapos cenzúrázás után. A Rejtelmes szigetből több helyen is kihúzták az Isten szót, ahogyan az Egri csillagokból is törölték az Isten és a Jézus szavakat, Jókai műveiből kihagyták a vallásos elmélkedéseket, Karl May történetei közül csak az Amerikában játszódók jelenhettek meg.
