Így cenzúrázták az irodalmat a Kádár-rendszerben

A rendszerváltást követő években nemcsak a szocializmus emlékeit jó szívvel ápoló értelmiségiek körében terjedt el az a vélemény, hogy hiába bukott meg a diktatúra, sem az asztalfiókokból, sem a nyugati kiadók kínálatából nem kerül a könyvesboltokba semmi említésre érdemes. Akkoriban sokan ezzel a toposszal érvelve vitatták a Kádár-rendszer elnyomó jellegét, illetve hirdették a letűnt rezsim értékorientált és mértékadó arculatát. Az állítás mögött azonban erőteljes és többrétegű érzékcsalódás rejlik.

Egyfelől a hazai értelmiség jelentős része eleve a szocialista értékvilágban nevelkedett, s ha sokan túl is láttak ezen a horizonton, azért nagyon kevesen voltak azok, akik az ezredforduló nyugati gondolkodása iránt erősen érdeklődtek volna. Nem is nagyon próbálkoztak ilyen típusú adaptációkkal a kiadók. Az olvasók zöme onnan akarta volna folytatni az európai kultúrtörténetet, ahol Magyarország elkanyarodott tőle, tehát valahol a háború utáni szellemi mozgalmaknál. Ám ez elavult a XX. század végére. Ráadásul ennek az irodalomnak a java valóban megjelent korábban. De nem akkor és nem úgy, ahogy ezt az torzító emlékezet megmutatta. 

A mikrofonnál Aczél György, a művelődésügyi miniszter első helyettese. Fotó: Fortepan

A nagy kiadói robbanás a hetvenes évek végétől, főleg a nyolcvanas évek második felében, sőt szinte a rendszerváltást megelőző utolsó években, hónapokban zajlott. Mindazok a könyvek, amik revelatív élményt nyújthattak volna a rendszerváltás utáni magyar olvasóközönségnek, közvetlenül a rendszerváltás előtt vagy nem sokkal előtte megjelentek. Így a szellemi felszabadulás érzete valóban elmaradt, ám túlzás lenne azt állítani, hogy a rendszer könyvkiadására a szólásszabadság lett volna jellemző. 

A könyvkiadásnak sajátos ritmusa volt ebben az évtizedben.

 A legtöbb tiltott mű előbb az emigrációban jelent meg magyarul, majd szamizdat formájában került a polcokra, végül néhány éves késéssel az állami kiadóvállalatok kínálatában is felbukkanhatott. Nemcsak a rendszerrel szemben álló kelet-közép-európai írók, Havel, Kundera, Konrád művei váltak ekkor hozzáférhetővé, hanem a korai elhajlók könyvei, illetve a róluk szóló irodalom is, mit amilyen Trockij, Buharin, Bakunyin vagy akár Marcuse egy-két híres kötete. De megjelenhettek olyan emigránsok munkái is, mint Méray Tibor vagy Faludy György.

Mielőtt nagyon megmelengetné a szívünket ez a lista: 1989-et írtunk ekkor. Gyakorlatilag már zajlott a rendszerváltás. Az előző évben, amikor már létezett a Fidesz és az MDF, jelenhettek meg olyan művek, mint A sötétség délben, A kétségbeesés méltósága és Csurka István Megmaradni című Trianon-drámája. Néhány korábbi kósza kötet után ekkor szinte az egész Hamvas-életművet kiadták. A nyolcvanas évek derekán Orwell, Szolzsenyicin, Nietzsche is megjelenhetett, noha ezek korábban szigorúan tiltott szerzőknek számítottak. Ekkor adták ki az Erdély történetét feldolgozó történelmi trilógiát is, amely egy korábban szigorúan tiltott témát emelt a közbeszédbe.

Valójában ez az időszak az aczéli éra vége volt. 

Bár Aczél még komoly szerepet játszott a pártirányításban, hatalma, különösen a kutúra irányításában betöltött szerepe folyamatosan csökkent. A korábbi időszakot sem a teljes tiltás jellemezte. Az aczéli érában természetesen semmi nem jelenhetett meg, ami szemben állt a rendszerrel, ami olyan kérdéseket emelt volna fókuszba, amelyekkel a rendszer nem akart szembenézni, ami kritikával illette volna a szocialista haladás főbb célkitűzéseit, de azért a „kulturális miniszter első felettese”, ahogy a miniszterhelyettest tréfásan nevezték, mindent megtett azért, hogy a hazai írókat megszelídítse, a rendszer szolgálatába állítsa. A konszolidáció szellemében még az olyan nyugati irodalom is megjelenhetett, amit legfeljebb társutasnak lehetett nevezni. De ezekben az években mindent áthatott a cenzúra. Horváth Attila, az ELTE docense A cenzúra működési mechanizmusa Magyarországon a szovjet típusú diktatúra időszakában című tanulmányában ír a korszak kiadáspolitikájáról. Ebből tudhatjuk, hogy megjelenhetett például Verne számos könyve, de csak alapos cenzúrázás után. A Rejtelmes szigetből több helyen is kihúzták az Isten szót, ahogyan az Egri csillagokból is törölték az Isten és a Jézus szavakat, Jókai műveiből kihagyták a vallásos elmélkedéseket, Karl May történetei közül csak az Amerikában játszódók jelenhettek meg.

Mikszáth kritikai kiadásából kihagyták A selyem kokárda című elbeszélést oroszellenes jellege miatt, Krúdy Tegnapok ködlovagjai című gyűjteményéből a Kun Béláról szóló portrét dobták ki, Kassáknak az Egy ember élete önéletrajzából ugyancsak kihúzták az 1918–19-re vonatkozó fejezeteket. Másokat a szöveg módosítására kényszerítettek. Zilahy A két fogoly regényének Leninről szóló részét egyszerűen átírták, Tamási Áron Ábel-trilógiája csak úgy jelenhetett meg, hogy egyes részeit újraírta a szerző, de Örkény műveit is cenzúrázták, sőt szinte mindenkiét, aki azt akarta, hogy könyve a nagyközönség elé kerülhessen. 

Volt, hogy utólag vették észre: nem kívánatos szövegrész maradt a kiadványban.

 1979-ben már a könyvesboltokból szedték össze Borsányi György Kun Béláról szóló monográfiáját. A Sára Sándor Pergőtűz című filmjéből készült könyv százezer példányát bezúzták, ahogyan zúzdában végezte Hernádi Gyula Borotvált tabló című műve is. És persze az is előfordult, hogy büntetőügy lett a könyvkiadásból. Konrád György és Szelényi Iván 1974-re lett kész Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvvel. A kéziratot lefoglalták, a szerzők ellen pedig államellenes izgatás vádjával indítottak eljárást. Végül megúszták, de Haraszti Miklós Darabbér című munkásszociográfiájáért nyolc hónap börtönbüntetést kapott, igaz, ezt felfüggesztették. 

Hogy miért lehetett ezt megtenni a hatvanas, hetvenes években a magyar gondolkodókkal, arra az előző évtized elnyomása adja meg a választ. Ötvenhatig, illetve az ötvenhatos megtorlások lezárultáig ugyanis a legszigorúbb kultúrirányítás volt érvényben. Ez a korszak nyíltan állította önmagáról, hogy diktatúra, persze proletárdiktatúra, és tiltott mindent, ami kilógott a dogmatikusan zárt ideológiai csomagból. A szellemi irányt meghatározó 1945-ös kormányrendelet nemcsak a kiadásra kerülő sajtótermékek korlátozását írta elő, hanem a már kiadottak bezúzását is elrendelte. A rendelet szerint: 

Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó vállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket, tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.

Körülbelül négyezer könyv, 260 periodika került indexre. Ezek jó része mai szemmel is vállalhatatlan antiszemita, fasiszta irodalom volt, de a listára felkerültek a szovjetellenes, a vörösterrort kritizáló munkák, az irredenta, revizionista kiadványok, vallással és egyházzal kapcsolatos könyvek, továbbá olyanok, amelyek nem fértek el a szocialista rend szűk keretei között. S az így kialakult új kánon még a rendszerváltást követően is sokáig érvényben maradt.

Borítókép: Kádár János bal szélen Aczél György (Fotó: Fortepan)