Így cenzúrázták az irodalmat a Kádár-rendszerben

A rendszerváltást követő években nemcsak a szocializmus emlékeit jó szívvel ápoló értelmiségiek körében terjedt el az a vélemény, hogy hiába bukott meg a diktatúra, sem az asztalfiókokból, sem a nyugati kiadók kínálatából nem kerül a könyvesboltokba semmi említésre érdemes. Akkoriban sokan ezzel a toposszal érvelve vitatták a Kádár-rendszer elnyomó jellegét, illetve hirdették a letűnt rezsim értékorientált és mértékadó arculatát. Az állítás mögött azonban erőteljes és többrétegű érzékcsalódás rejlik.

Mikszáth kritikai kiadásából kihagyták A selyem kokárda című elbeszélést oroszellenes jellege miatt, Krúdy Tegnapok ködlovagjai című gyűjteményéből a Kun Béláról szóló portrét dobták ki, Kassáknak az Egy ember élete önéletrajzából ugyancsak kihúzták az 1918–19-re vonatkozó fejezeteket. Másokat a szöveg módosítására kényszerítettek. Zilahy A két fogoly regényének Leninről szóló részét egyszerűen átírták, Tamási Áron Ábel-trilógiája csak úgy jelenhetett meg, hogy egyes részeit újraírta a szerző, de Örkény műveit is cenzúrázták, sőt szinte mindenkiét, aki azt akarta, hogy könyve a nagyközönség elé kerülhessen. 

Volt, hogy utólag vették észre: nem kívánatos szövegrész maradt a kiadványban.

 1979-ben már a könyvesboltokból szedték össze Borsányi György Kun Béláról szóló monográfiáját. A Sára Sándor Pergőtűz című filmjéből készült könyv százezer példányát bezúzták, ahogyan zúzdában végezte Hernádi Gyula Borotvált tabló című műve is. És persze az is előfordult, hogy büntetőügy lett a könyvkiadásból. Konrád György és Szelényi Iván 1974-re lett kész Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvvel. A kéziratot lefoglalták, a szerzők ellen pedig államellenes izgatás vádjával indítottak eljárást. Végül megúszták, de Haraszti Miklós Darabbér című munkásszociográfiájáért nyolc hónap börtönbüntetést kapott, igaz, ezt felfüggesztették. 

Hogy miért lehetett ezt megtenni a hatvanas, hetvenes években a magyar gondolkodókkal, arra az előző évtized elnyomása adja meg a választ. Ötvenhatig, illetve az ötvenhatos megtorlások lezárultáig ugyanis a legszigorúbb kultúrirányítás volt érvényben. Ez a korszak nyíltan állította önmagáról, hogy diktatúra, persze proletárdiktatúra, és tiltott mindent, ami kilógott a dogmatikusan zárt ideológiai csomagból. A szellemi irányt meghatározó 1945-ös kormányrendelet nemcsak a kiadásra kerülő sajtótermékek korlátozását írta elő, hanem a már kiadottak bezúzását is elrendelte. A rendelet szerint: 

Meg kell semmisíteni a könyvnyomdák, könyvkiadó vállalatok, könyvkereskedők, köz- és kölcsönkönyvtárak, iskolai könyvtárak, valamint magánszemélyek birtokában lévő minden fasiszta szellemű, szovjetellenes és antidemokratikus sajtóterméket, tekintet nélkül arra, hogy az magyar vagy más nyelven jelent meg.

Körülbelül négyezer könyv, 260 periodika került indexre. Ezek jó része mai szemmel is vállalhatatlan antiszemita, fasiszta irodalom volt, de a listára felkerültek a szovjetellenes, a vörösterrort kritizáló munkák, az irredenta, revizionista kiadványok, vallással és egyházzal kapcsolatos könyvek, továbbá olyanok, amelyek nem fértek el a szocialista rend szűk keretei között. S az így kialakult új kánon még a rendszerváltást követően is sokáig érvényben maradt.

Borítókép: Kádár János bal szélen Aczél György (Fotó: Fortepan)