Izrael, a háromezer éves biztonságpolitikai gócpont

Izrael területe a világ olyan részei közé tartozik, amelynek történetéről viszonylag sokat tudunk. A Biblia ugyanis megőrizte a térség múltjának több ezer éves emlékeit, amelyek a zsidó–keresztény kultúrkör világában jól ismertek. A Szentírást forgatva – és a közel-keleti történelmi folyamatokat vizsgálva – szinte olyan kép alakulhat ki bennünk, mintha Izrael földje mindig is tűzfészek vagy legalábbis konfliktuszóna lett volna az elmúlt évezredekben. De vajon mi lehet ennek az oka?

EL ROM, GOLAN HEIGHTS - JANUARY 20: The turret of an abandoned Israeli army tank, left in place after the 1973 Yom Kippur War, points towards Syria and a pair of wind turbines from the Valley of Tears (Emek Habacha) wind turbines farm project on January 20, 2022 near Kibbutz El Rom in Israel's Golan Heights. The turbines are sited between the vineyards and orchards of the plateau that Israel captured from Syria in the 1967 Six-Day War. (Photo by David Silverman/Getty Images) Fotó: David Silverman

Történészként közelíteni a Bibliához sokáig valóságos botránynak számított: akár az anakronizmusait bírálni, akár a tartalmi (földrajzi, történelmi stb.) ellentmondásokra fölhívni a figyelmet (hiszen ne feledjük: a kereszténység hívei által olvasott ószövetségi és újszövetségi könyvek mintegy másfél ezer év alatt keletkeztek, roppant eltérő nyelvi, kulturális és történelmi tartalmakkal). Amikor Ernst Renan XIX. századi francia történész és orientalista megírta a Jézus élete című könyvét (1863) vagy amikor a magyar származású, makói születésű Vermes Géza amerikai Kelet-kutató összeállította A zsidó Jézus című munkáját (1973) – amelyben hangsúlyozta, hogy kifejezetten történészi, vagyis a történettudomány kritikai módszertanát alkalmazó kutatói olvasatát adta az evangéliumoknak és Jézus történetének –, keresztény bibliatudósoknak, történészeknek és „egyszerű híveknek” nemcsak a neheztelésével és haragjával, de a szakmai bírálataival és vitairataival is szembe kellett néznie.

De térjünk vissza Izrael területére! 

A judaizmus nagy prófétája, Mózes jó három évezrede arra a földre vezette a zsidóságot Egyiptomból negyven év pusztai vándorlás után, s ott élt kétezer éve Jézus, a kereszténység szerint a világ Megváltója, a második isteni személy, azaz maga a megtestesült Isten, aki – vallja a keresztény tanítás – az emberek bűneiért vállalt kereszthalált, ezzel megváltva mindannyiunkat, aztán pedig föltámadott.

A Szentföldről a zsidóság nagy részét az I. század harmadik harmadában űzték el, miután a megszálló rómaiak ellen sokadszor föllázadt zsidókat Titus császár (akkor még „csak” hadvezérként) legyőzte, akik emiatt diaszpórába kényszerültek, szerte a Római Birodalom területén, elsősorban a Földközi-tenger partvidékén. Ezekben a zsidó közösségekben jöttek létre az első keresztény csoportok, amelyek aztán szép lassan a birodalom többi népe és nemzetisége körében is hívekre tettek szert. Olyannyira, hogy a IV. század végére a kereszténység lett a Római Birodalom államvallása.

A VII. században jelentkező iszlám szintén szent földnek tartja Izrael földjét, főleg Jeruzsálemet, mivel Mohamed azt hirdette, hogy az előtte élő próféták – köztük az iszlám szent könyvében, a Koránban is említett Keresztelő János és Jézus – ott tanítottak. Az iszlám hagyomány úgy véli, a próféta onnan emelkedett a mennyekbe. Ugyanakkor azt sem feledhetjük el, hogy mind a zsidó, mind a keresztény, mind az iszlám írások szerint az arabok Izmaeltől, Ábrahám első, Hágár nevű szolgálójától született gyermekétől származtatják magukat, őt tartják ősüknek. Maga Mohamed is Izmael – ezáltal az Isten által kiválasztott és elhívott Ábrahám – leszármazottjának vallotta magát. Míg a zsidók Ábrahám törvényes, Sárával kötött házasságából származó gyermekét, Izsákot tekintik ősatyjuknak, akinek a fia, Jákob a Biblia szerint megverekedett Istennel, majd utána megkapta az Izrael (amelynek a magyar jelentése hagyományosan „Istennel küzdő”, az újabb kutatások szerint „Isten fölragyog”) nevet.

Miután Jeruzsálem és Izrael területe az iszlamista arab birodalomhoz került, a nyugati kereszténység – gazdasági, demográfiai és egyéb okokból is – vallási alapú hadjáratokat indított a Szentföld, Jézus életének és kereszthalálának színhelye „fölszabadítására”. A XI. és XIII. század közötti keresztes háborúk – amely számtalan igazságtalansággal és brutalitással párosultak – eredményeként nyugati típusú, egy-két évszázadig fönnálló keresztény államokat hoztak létre a térségben. Később aztán az ugyancsak iszlám felekezetű török hatalom részévé, majd az első világháború után angol érdekszférává vált ez a terület.

A zsidóság Izrael földjére való visszatérésének eszméje a XIX. század második felében jelentkezett, s nem sokkal később szerveződött mellé nemzetközi politikai tömörülés, a cionista mozgalom, amelynek meghatározó ideológusa volt Moses Hess francia filozófus és Herzl Tivadar magyar származású jogász, németül alkotó író, újságíró. Herzl A zsidó állam (1896) című könyvében fogalmazta meg a következőket a zsidóságról. „Nép vagyunk, mert külső ellenségeink kovácsoltak bennünket egy összetartozó néppé. […] Az antiszemitizmust leküzdeni nem lehet, mert ott, ahol zsidók nagyobb számban élnek, ott az antiszemitizmus okait megszüntetni nem lehet… A megoldás csak egy lehet: az önálló zsidó állam!” Kötetét így zárta: 

A zsidók, akik akarják, meg fogják teremteni államukat. Éljünk végre mint szabad férfiak a mi saját rögünkön, és haljunk meg nyugodtan a saját hazánkban. A világ a mi szabadságunk által felszabadul, a mi gazdagságunk által gazdagodik és megnő a mi nagyságunk által. És mindaz, amivel ott a saját boldogulásunk javára kísérletezni fogunk, hatalmasan boldogítóan hat majd ki az egész emberiség javára.

Ugyan a brit kormányzat már az első világháború végén, illetve azt követően kifejezte a támogatását a zsidóknak a Szentföldre való telepedése kapcsán, a terület zsidó és palesztin részre osztása csak a holokauszt tragédiája és a második világháború befejezése után történt meg. Izrael Állam pedig 1948-ban jött létre. Az ott élő palesztin lakosság és a nagy számban betelepülő zsidók között véres konfliktusok alakultak ki már abban az időben is. A bipoláris világban az Amerikai Egyesült Államok Izraelt, míg a Szovjetunió – korszakonként változó mértékben – inkább a palesztin függetlenségi törekvéseket támogatta.

Láthatjuk az aktuális napi hírekből, hogy az izraeli–palesztin konfliktus napjainkban nemhogy nem enyhül, de inkább súlyosbodik, s a béke még biztosan várat magára. Különösen tragikus ez az öldöklés és pusztítás egy olyan térségben, amelyet mind a zsidóság, mind a kereszténység, mind az iszlám szent földnek tart – s ahol a szeretet erényének mindenek fölöttiségét hirdető Jézus élt.

Borítókép: Tank a Golán-fennsíkon (Fotó: Getty Images)