Az elmúlt hetekben szakmai okokból volt alkalmam újraolvasni a Biblia első könyveit, amelyeket mind a judaizmus, mind a kereszténység Istentől ihletett műnek, a vallás alapelveinek összefoglalásaként tart számon. Ezekből az ókori közel-keleti szövegekből szinte településről településre, nemzetségről nemzetségre megismerkedhetünk a régi Izrael bizonyos korszakainak egyes régióival és szereplőivel, fontos városaival és falvaival, valamint meghatározó családjaival: törzsi, politikai, katonai, közigazgatási és vallási vezetőivel.
Minden ókori civilizációnál jobban ismerik a zsidóságra alapuló keresztény kultúrkörben a Biblia univerzumát, így az ókori Izrael világát is azok, akik rendszeresen forgatják a Szentírást. Ábrahám, Izsák, Jákob, József, valamint Mózes, Sámuel, Saul, Dávid és Salamon története mind azon a földön játszódik, amelynek múltja a zsidóság ősatyái, a pátriárkák vándorlása napjaitól az egyiptomi fogságon és az onnan való megszabaduláson keresztül odáig ível, hogy Izrael fokozatosan egységes politikai állammá fejlődik a törzsszövetségi szállásterületek laza hálózatából, hogy aztán már az ókorban több részre szakadt állam legyen (az északi királyság neve Izrael, a Jeruzsálem központú déli állam elnevezése pedig Júda volt), s végül az asszír, a babilóniai, a perzsa, aztán a makedón-szeleukida, majd a Római Birodalom hajtsa az uralma alá. Ezek a folyamatok mintegy másfél évezred alatt játszódtak le.
Bármilyen kiadású, fordítású és szövegezésű Bibliát is veszünk kézbe, már az első oldalakon testvérháborúkról és közösségek közötti konfliktusokról olvashatunk.
Mindezek természetesen örök, univerzális emberi problémák, amelyek mindenkit érintenek, s minden mitológiában és kulturális hagyományvilágban föllelhetők. Persze a Bibliát nem feltétlenül történeti forrásként szokás forgatni (bár a kutatók jelentős része bizonyos fejezeteit annak használja), inkább irodalmi alkotásként vagy teológiai rendszerek alapjának tekintendő műként, amely lényegében etikai, vallási tanításoknak és példázatoknak az összessége (sok más fontos tartalom mellett).
Történészként közelíteni a Bibliához sokáig valóságos botránynak számított: akár az anakronizmusait bírálni, akár a tartalmi (földrajzi, történelmi stb.) ellentmondásokra fölhívni a figyelmet (hiszen ne feledjük: a kereszténység hívei által olvasott ószövetségi és újszövetségi könyvek mintegy másfél ezer év alatt keletkeztek, roppant eltérő nyelvi, kulturális és történelmi tartalmakkal). Amikor Ernst Renan XIX. századi francia történész és orientalista megírta a Jézus élete című könyvét (1863) vagy amikor a magyar származású, makói születésű Vermes Géza amerikai Kelet-kutató összeállította A zsidó Jézus című munkáját (1973) – amelyben hangsúlyozta, hogy kifejezetten történészi, vagyis a történettudomány kritikai módszertanát alkalmazó kutatói olvasatát adta az evangéliumoknak és Jézus történetének –, keresztény bibliatudósoknak, történészeknek és „egyszerű híveknek” nemcsak a neheztelésével és haragjával, de a szakmai bírálataival és vitairataival is szembe kellett néznie.
De térjünk vissza Izrael területére!
A judaizmus nagy prófétája, Mózes jó három évezrede arra a földre vezette a zsidóságot Egyiptomból negyven év pusztai vándorlás után, s ott élt kétezer éve Jézus, a kereszténység szerint a világ Megváltója, a második isteni személy, azaz maga a megtestesült Isten, aki – vallja a keresztény tanítás – az emberek bűneiért vállalt kereszthalált, ezzel megváltva mindannyiunkat, aztán pedig föltámadott.
A Szentföldről a zsidóság nagy részét az I. század harmadik harmadában űzték el, miután a megszálló rómaiak ellen sokadszor föllázadt zsidókat Titus császár (akkor még „csak” hadvezérként) legyőzte, akik emiatt diaszpórába kényszerültek, szerte a Római Birodalom területén, elsősorban a Földközi-tenger partvidékén. Ezekben a zsidó közösségekben jöttek létre az első keresztény csoportok, amelyek aztán szép lassan a birodalom többi népe és nemzetisége körében is hívekre tettek szert. Olyannyira, hogy a IV. század végére a kereszténység lett a Római Birodalom államvallása.
A VII. században jelentkező iszlám szintén szent földnek tartja Izrael földjét, főleg Jeruzsálemet, mivel Mohamed azt hirdette, hogy az előtte élő próféták – köztük az iszlám szent könyvében, a Koránban is említett Keresztelő János és Jézus – ott tanítottak. Az iszlám hagyomány úgy véli, a próféta onnan emelkedett a mennyekbe. Ugyanakkor azt sem feledhetjük el, hogy mind a zsidó, mind a keresztény, mind az iszlám írások szerint az arabok Izmaeltől, Ábrahám első, Hágár nevű szolgálójától született gyermekétől származtatják magukat, őt tartják ősüknek. Maga Mohamed is Izmael – ezáltal az Isten által kiválasztott és elhívott Ábrahám – leszármazottjának vallotta magát. Míg a zsidók Ábrahám törvényes, Sárával kötött házasságából származó gyermekét, Izsákot tekintik ősatyjuknak, akinek a fia, Jákob a Biblia szerint megverekedett Istennel, majd utána megkapta az Izrael (amelynek a magyar jelentése hagyományosan „Istennel küzdő”, az újabb kutatások szerint „Isten fölragyog”) nevet.
Miután Jeruzsálem és Izrael területe az iszlamista arab birodalomhoz került, a nyugati kereszténység – gazdasági, demográfiai és egyéb okokból is – vallási alapú hadjáratokat indított a Szentföld, Jézus életének és kereszthalálának színhelye „fölszabadítására”. A XI. és XIII. század közötti keresztes háborúk – amely számtalan igazságtalansággal és brutalitással párosultak – eredményeként nyugati típusú, egy-két évszázadig fönnálló keresztény államokat hoztak létre a térségben. Később aztán az ugyancsak iszlám felekezetű török hatalom részévé, majd az első világháború után angol érdekszférává vált ez a terület.
