A második világháborús munkaszolgálat – történelmünk e kevéssé dicsőséges fejezete – olyan mártírokat követelt, mint Radnóti Miklós, Rejtő Jenő és Szerb Antal, a magyar irodalom kiváló alakjai. Vagy a Szabó István A napfény íze című filmjében is megörökített olimpiai bajnokunk, Petschauer Attila. Olyan túlélőket említhetünk, mint irodalmunkból Örkény István, Veres Péter és Zelk Zoltán, továbbá Hanák Péter, Pach Zsigmond Pál és Szalai Sándor, az MTA későbbi tagjai (utóbbi Radnóti barátja és bajtársa), Benoschofsky Imre (szintén későbbi) országos főrabbi, Illés György operatőr vagy a 101 évesen ma is élő Körmendi István, az ország egyik legismertebb háziorvosa.

Ugyanakkor az ideológiai okokból felkapott túlzásoktól ideje már megszabadulnunk. Veszprémy László Bernát történész, a Mathias Corvinus Collegium tudományos ismeretterjesztő folyóirata, a Corvinák főszerkesztője mintegy három évig járta a levéltárakat, hogy anyagot gyűjtsön a munkaszolgálatosok felvigyázói, a keretlegénység népbírósági pereiről szóló könyvéhez. Összesen 130-150 ezer muszosról (munkaszolgálatosról) és körülbelül harmincezer keretlegényről beszélhetünk. Utóbbiak töredékét vonták felelősségre, és csak egy részüket ítélték el. De több tucat főt kivégeztek, századparancsnokokat is. A Piszkos munka című kötet a jövő heti, 95. Ünnepi könyvhétre jelent meg, és egyfajta folytatása a szerző előző összegzésének, a Kápók a múlt fogságában címűnek (Gumibottal a kiváltságokért: kápóperek Magyarországon). A „keretlegények” — mint a szerző felhívja a figyelmet, ez köznyelvi elnevezés, hivatalosan csak keretlegénység létezett — és a kápók a második világháború idején egyformán köztes emberek voltak, sajátos „szendvicsben” ékelődve feljebbvalóik és alárendeltjeik közé, csoportkohéziójukkal külön réteget alkotva. Ezért az egyéni felelősség szokásos kérdésein túlmenően – ki miben marasztalható vagy nem marasztalható el, parancsnak engedelmeskedett-e vagy sem, s ha igen, mekkora mozgástere volt (lett volna) annak megtagadására – továbbiak is felvetődnek. Ahogy a lágerek magyar kápói szinte kizárólag zsidók voltak, úgy a keretlegények szinte kizárólag nem azok, miközben a muszosok legnagyobb részben zsidók vagy zsidó származású keresztények. Ez az 1940-es évek antiszemita közhangulatától kezdve a kriminológián át a háborús „brutalizációig” számos más szemponthoz vezet át.