Nyolcvankilós horgony a nyakban

A történeti tisztánlátást célozza Veszprémy László Bernát a könyvhétre megjelent munkája az egykori magyar munkaszolgálatos századok keretlegénységének népbírósági pereiről. A Piszkos munka nem mentegeti az atrocitásokat, de a későbbi kommunista túlzások, így a Jány Gusztáv hadseregparancsnokot ért vádak tisztázása mellett tör lándzsát.

Munkaszolgálatosok szállásukat építik a Vaser-patak völgyében, az itt haladó erdészeti vasút Bardo (Bardau) állomása közelében. Fotó: Fortepan/Szántó István

A második világháborús munkaszolgálat – történelmünk e kevéssé dicsőséges fejezete – olyan mártírokat követelt, mint Radnóti Miklós, Rejtő Jenő és Szerb Antal, a magyar irodalom kiváló alakjai. Vagy a Szabó István A napfény íze című filmjében is megörökített olimpiai bajnokunk, Petschauer Attila. Olyan túlélőket említhetünk, mint irodalmunkból Örkény István, Veres Péter és Zelk Zoltán, továbbá Hanák Péter, Pach Zsigmond Pál és Szalai Sándor, az MTA későbbi tagjai (utóbbi Radnóti barátja és bajtársa), Benoschofsky Imre (szintén későbbi) országos főrabbi, Illés György operatőr vagy a 101 évesen ma is élő Körmendi István, az ország egyik legismertebb háziorvosa.    

Munkaszolgálatosok a Vaser-patak völgyében, az itt haladó erdészeti vasút Bardo (Bardau) állomása közelében (Fotó: Fortepan/Szántó István)

Ugyanakkor az ideológiai okokból felkapott túlzásoktól ideje már megszabadulnunk. Veszprémy László Bernát történész, a Mathias Corvinus Collegium tudományos ismeretterjesztő folyóirata, a Corvinák főszerkesztője mintegy három évig járta a levéltárakat, hogy anyagot gyűjtsön a munkaszolgálatosok felvigyázói, a keretlegénység népbírósági pereiről szóló könyvéhez. Összesen 130-150 ezer muszosról (munkaszolgálatosról) és körülbelül harmincezer keretlegényről beszélhetünk. Utóbbiak töredékét vonták felelősségre, és csak egy részüket ítélték el. De több tucat főt kivégeztek, századparancsnokokat is. A Piszkos munka című kötet a jövő heti, 95. Ünnepi könyvhétre jelent meg, és egyfajta folytatása a szerző előző összegzésének, a Kápók a múlt fogságában címűnek (Gumibottal a kiváltságokért: kápóperek Magyarországon). A „keretlegények” — mint a szerző felhívja a figyelmet, ez köznyelvi elnevezés, hivatalosan csak keretlegénység létezett — és a kápók a második világháború idején egyformán köztes emberek voltak, sajátos „szendvicsben” ékelődve feljebbvalóik és alárendeltjeik közé, csoportkohéziójukkal külön réteget alkotva. Ezért az egyéni felelősség szokásos kérdésein túlmenően – ki miben marasztalható vagy nem marasztalható el, parancsnak engedelmeskedett-e vagy sem, s ha igen, mekkora mozgástere volt (lett volna) annak megtagadására – továbbiak is felvetődnek. Ahogy a lágerek magyar kápói szinte kizárólag zsidók voltak, úgy a keretlegények szinte kizárólag nem azok, miközben a muszosok legnagyobb részben zsidók vagy zsidó származású keresztények. Ez az 1940-es évek antiszemita közhangulatától kezdve a kriminológián át a háborús „brutalizációig” számos más szemponthoz vezet át.

 

A vidéki magyar zsidóság deportálásáért (is) felelős, de SS-alezredesként legfeljebb kiemelt középkáder Adolf Eichmann 1961-es jeruzsálemi pere bőven szolgált munícióval a népirtó hierarchiába illeszkedő ember felelősségéhez. Hannah Arendt, a nácizmus elől elmenekült német–zsidó, illetve amerikai filozófus – a helyszínről tudósítva a The New Yorker hetilapot – a gonosz banalitásának elméletét alkalmazta Eichmannra. A történészeket ma is foglalkoztatja a szabad akarat és az erkölcs kérdése az elnyomó gépezetek szolgálatába állított „kisemberek” esetében. Borhi László például A túlélés stratégiái című könyvében nagy jelentőséget tulajdonít az egyén jellemének az események alakulásában. A második világháború még az emberi jogok előtti korszakhoz tartozott. Ez a helyzet a Jány Gusztáv vezérezredes irányította Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg esetében is, amelyhez a keretlegények és századparancsnokok legtöbb népbírósági pere kapcsolódik. Az egyszeri keretlegényt a meggyőződése, jellemének szilárdsága, illetve félelme vagy bátorsága igazíthatta el döntéseiben a katona „bibliáján”, a szolgálati szabályzaton túlmenően. A ma már kíméletlennek tűnő kikötést mint fenyítési módszert például ismerte a szolgálati szabályzat, noha feltételekhez kötötten, így orvos jelenléte mellett végrehajtva. De lehetett szabályellenesen is alkalmazni. 

Veszprémy ügyes abban, hogy a történetírás mellett más tudományterületekről is a munkájába emeljen nézőpontokat. 

Általában is jól szintetizál, így a bonyolult peranyagokból fel tud építeni olyan logikai ívet, amely ugyan beviszi az olvasót a részletek erdejébe, de legalább nem hagyja elveszni benne, mert ösvényeket mutat meg. Ha óhatatlanul girbegurbák is persze ezek az ösvények. Az 1940-es évek második felének nyomozati, illetve népbírósági peranyagai nemcsak hírből sem ismerik a jogegységet, de még a kor mércéi szerint is sok esetben a tényállásokban is (ön)ellentmondásosak, nem kevés politikai indítékkal megalkotott fércmunkák, amelyekben – talán nem nagy túlzással állítható – sokan össze-vissza beszélnek, vádaskodnak, sőt a végén így is ítélkeznek. Nem is említve azt, hogy erőszakkal is vallattak gyanúsítottakat. A másodfokú ítéletek sincsenek sok esetben köszönő viszonyban sem az elsőfokúakkal. A következők alighanem Veszprémy legfontosabb mondatai közé tartoznak: „Fekete-fehér kategóriákkal nem lehet leírni a hazugságok, igazságok és részigazságok, mentségek és vádak, jóindulatú torzítások és rosszindulatú felnagyítások kusza szövevényét, amelyet ez a néhány népbírósági per anyaga kiad… Leírható-e ennyi év után egy megverés, egy eltűnés, egy kikötés, egy gyilkosság története? Elválasztható-e a tanúk vallomása a korszak szellemétől, az eljáró totalitárius (vagy kiforróban lévő diktatórikus) hatóságok elvárásaitól és szükségszerű torzításaitól? A fentiek tükrében nehéz lenne határozott igennel válaszolni ezekre a kérdésekre.” Nem hiányzott a politikai indíték Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok felelősségre vonásakor sem. Őt a szerző a meglátása szerint fontos vádak alól tisztázza. 

Jány valódi »nagyhal« volt a népbíróságok – és a formálódó kommunista emlékezetpolitika – számára, így égetően szükséges volt minél több súlyos bűncselekményt rábizonyítani

 – írja.

A Don-kanyarban tragikus véget ért második hadsereg nem kap helyet a magyar történelem dicsőséges lapjain, noha az ott becsülettel helytállt nemzettársaink, felmenőink megbecsülést, a tisztességes emberi voltukból kivetkőzők viszont elmarasztalást érdemelnek. Nehéz lenne szépre pántlikázni a munkaszolgálatot mint intézményt is. A Piszkos munka mindezek miatt felkavaró könyv. Aki vízparti olvasmánynak szánta a nyárra, számoljon vele, hogy nemcsak durván dolgoztatott, éheztetett, megvert vagy megölt, de egymás pofozására, „szívatásból” antiszemita rigmus éneklésére vagy fán kukorékolásra kényszerített, tábortűzön át bukfenceztetett vagy ürülékben meghempergetett zsidók történeteivel találkozhat. Egy különös szexuális aberrációt nem is részleteznénk itt. Egy beszámoló a büntetésből egy muszos nyakába akasztott, nyolcvankilós (!) horgonyról a hihetőség határát súrolja. Szerencsére a kirívó, 1943-as dorosicsi tűzvész esetében nem futunk naturalisztikus leírásba. A szerző szerint a peranyag fényében ma sem tudunk többet annál, mint hogy a keleti hadszíntéren leégett tífuszkórházban mintegy négyszáz munkaszolgálatos vesztette életét „valahogyan”. Ezek szerint azt sem, hogy a történtek mutatnak-e párhuzamot az 1941-es jedwabnei pogrommal, Zoltán Gábornak a városmajori nyilasterrorról írt regénye, az Orgia légkörét idéző eksztatikus csúcspontjával, amikor is a helyi lengyel zsidókat bezárták a csűrbe, majd rájuk gyújtották azt. (Erről magyarul lásd: Jan T. Gross: Szomszédok.)    

A Piszkos munka, amely legalább annyira világít rá az 1945 után kiépülő kommunizmus közhangulatára és „igazságszolgáltatására”, mint a magukban a munkaszolgálatos századokban történtekre, egyaránt számot tarthat a szakmabeliek mellett a történelem iránt érdeklődők és az érintettek – erős idegzetű – leszármazottainak figyelmére. Különösen, ha hisszük: történelmi ismereteink gyarapítása – az egyes korszakok átpolitizált, ideológiakonform kilengéseit is beárazva – végső soron a soha meg nem ismerhető teljes igazság irányába mutat. Valahogy úgy, ahogy André Kostolany mondta egy más hasonlatban: a póráz nélkül sétáltatott kutya el-elkalandozik gazdájától, de alapjában az ő útját követi.