I. Napóleon francia császár teljesen megalázva, totális megsemmisülés után vonult vissza 1812-ben a cári Oroszországból

I. Napóleon francia császár és I. Sándor orosz cár szövetségesek voltak korábban, azonban amikor egymás között felosztották Európát, akkor a felek elégedetlensége miatt egyre fagyosabbá vált a viszony a két államfő között. Miután I. Sándor gazdasági érdekből nem tartotta be francia császár kontinentális gazdasági zárlatát Nagy-Britannia ellen, akkor 1812-ben a francia uralkodó elhatározta, hogy lerohanja a cári Oroszországot. A hadjárat totális kudarc lett, a francia uralkodó megsemmisítő vereséget szenvedett. – A „Nagy Ármádia” 180 ezer és 220 ezer közötti embert veszített, a fele harcban esett el, a másik felével végzett a hideg, a betegség és az éhség. I. Napóleon francia császár fő hibája az volt, hogy kezelhetetlen méretű hadsereget juttatott el olyan területre, ahol azt nem lehetett élelemmel ellátni. Abban is tévedett, hogy képes lesz békekötésre és új szerződés aláírására bírni a cárt – ismertette a Magyar Nemzet megkeresésére Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója.

Napóleon visszavonulása Moszkvából Eredeti kép: Adolph Northen

1807-ben a tilsiti békeszerződéssel I. Napóleon francia császár szövetséget kötött I. Sándor orosz cárral. A cárnak ki kellett vonnia seregeit a román fejedelemségekből, el kellett ismernie a franciabarát bábállamokat, a Varsói Hercegséget és a Rajnai Szövetséget. A legnagyobb gondot azonban az okozta, hogy Oroszországnak csatlakoznia kellett a Nagy-Britannia elleni kontinentális zárlathoz

– mondta Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója a Magyar Nemzet kérdésére, hogy mi vezetett odáig, hogy I. Napóleon francia császár lerohanta Oroszországot 1812-ben.

Hahner Péter történész, a Rubicon Intézet főigazgatója Fotó: Fiala de Gabor

Gazdasági indokkal tört ki a háború

Idáig angol ipari termékek és gyarmatáruk érkeztek Oroszországba évi több mint másfél millió font értékben, melynek fejében nagy mennyiségű orosz gabonát vittek Nagy-Britanniába. E kölcsönösen gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolat most megszakadt. A francia ipar nem tudta pótolni Oroszország számára a brit termékeket, s ráadásul a napóleoni birodalom önellátó volt gabonából – világított rá.

A szakértő ismertette, hogy Franciaország 1808 és 1812 között hatmillió frank értékű árut szállított Oroszországba, de csak 2,7 millió értékben vásárolt tőle. Az állami bevételek riasztóan csökkentek, ezért az orosz hatóságok 1809-től elkezdtek szemet hunyni a kontinentális zárlat megsértése felett. Riga hamarosan ugyanúgy kereskedett Angliával, mint a zárlat előtt. 1810 végén egy cári ukáz a francia behozatal csökkentésével próbálta kiegyenlíteni a kereskedelmi mérleget. Napóleon ezen felháborodott, s amikor az orosz kormány kölcsönt akart felvenni Franciaországtól, megakadályozta. A cár egyre barátságtalanabbá vált: sértette, hogy Franciaország 1810-ben annektálta Oldenburgot, melynek hercege a cár rokona volt. Sándor tiltakozott is ez ellen, de hiába.

Az is megalázó volt számára, hogy amíg a francia seregek fél Európát megszállták, ő csak az aprócska Białystok (1807) és Tarnopol (1809) városokat kapta meg szövetségesétől. Napóleon és Mária Lujza házasságát pedig úgy értelmezte, hogy a francia–orosz szövetséget a császár francia-osztrák szövetséggel akarja felváltani. 1811-ben a cári kormány terveket szőtt a Varsói Hercegség lerohanására. Végül a cár arra kérte Napóleont, seregei hagyják el az Elbától keletre fekvő területeket, s mivel erre nem került sor, 1812-ben létrehozta Nagy-Britanniával a hatodik koalíciót

– mutatott rá a történész.

I. Napóleon francia császár hadserege átkel a Nyeman folyón, és ezzel megkezdődik Napóleon oroszországi inváziója (1812) Forrás: Ismeretlen festmény az 1810-es évekből

Franciaország nagy erőkkel készült

– Napóleon jó ideig csak arra törekedett, hogy a cárt rávegye a kontinentális zárlat tiszteletben tartására. Az előkészületeket 1811-től indította meg, ekkortól rendelt térképeket topográfiai hivatalától, erősítette meg a német és lengyel területek helyőrségeit, s küldött fegyvereket szövetségeseinek. De mintha sokáig bízott volna abban, hogy nem kell bevonulnia Oroszországba, Sándor cárt talán sikerül háború nélkül is megfélemlítenie, ha elég nagy sereget gyűjt össze az orosz határ közelében. A tervezett háborút gyakran csak „második lengyelországi háborúnak” nevezte, Moszkvát alig emlegette – ismertette Hahner Péter.

Mozgósította porosz és osztrák szövetségeseit is, de mindkét uralkodó titokban biztosította a cárt passzivitásáról. Napóleon soha nem látott méretű hadsereget, úgynevezett Nagy Ármádiát állított fel, 678 ezer katonát mozgósított, akik közül 455 ezer fő lépte át végül az orosz határt – bár az első hullámban, június 22-től valószínűleg csak e létszám háromnegyede. Viszont mintegy ötvenezer civil alkalmazott is velük tartott. E hadsereg tulajdonképpen a saját létszáma miatt omlott össze. Napóleon mindig gyorsan mozgatta hadseregeit, hogy a döntő pillanatban a döntő helyen létszámfölényben legyenek

– mondta.

Hahner Péter elmondta, hogy Napóleon katonái napi tizenöt-húsz mérföldet tettek meg, az ellátó szekerek viszont csak tíz-tizenkét mérföldet. Hogy ne lassítsák le az ezredeket, a katonákat a megszállt területről látták el élelemmel és lovaikat takarmánnyal. E rendszer jól működött korábban, kisebb hadseregekkel, amelyeket a gazdag városokkal és jó utakkal rendelkező, apróbb itáliai és német fejedelemségek területén vonultak. Most azonban hatalmas, ritkán lakott, olykor felégetett vidéken kellett átkelniük, kevés járható úttal.

Csak szűk fronton tudtak előrenyomulni, s akik elöl haladtak, felélték a terület erőforrásait, megfertőzték a vizet. Az első hónap végén mintegy tízezer ló pusztult el. A fáradt, éhező katona pedig fegyelmezetlen és hajlamos a megbetegedésre. Mire Moszkvát elérték, mintegy kétszázezerre nőtt a halottak és betegek száma.

– ismertette.

Korábban felosztották Európát egymás között, mégis hadba vonult Oroszország ellen

Hahner Péter arra a kérdésre, hogy Napóleon miért rohanta le Oroszországot, ha korábban felosztották egymás között Európát, elmondta, hogy a felosztással mindkét fél elégedetlen volt. Napóleon nem támogatta I. Sándort az Oszmán Birodalom ellen, a cár pedig passzív maradt az 1809-es francia–osztrák háború idején.

Napóleon  gyalogsága az 1812-es oroszországi hadjárat során Forrás: Maurice Henri Orange 1896

Napóleon Mária Lujza kezének megkérése előtt egy orosz hercegnőt szeretett volna feleségül venni, de a cár kitérő válaszokat adott. A háború pedig Napóleon számára sohasem a végső eszköz volt, amelyet akkor kell bevetni, ha már minden más eljárás kudarcot vallott, hanem politikájának központi eleme

– mondta Hahner Péter.

1813. június 26-án így fejtette ki hitvallását Drezdában Metternich osztrák kancellárnak: „Az önök uralkodói, akik a trónon születtek, akár húsz csatát is elveszíthetnek, mégis visszatérhetnek fővárosaikba! Én nem tehetem meg ugyanezt, mert csak egy felkapaszkodott katona vagyok! Uralmam egyetlen nappal sem élné túl erőm elvesztését, amikor kiderülne, hogy már nem kell tartani tőlem.” De más szavakkal is elmondta ezt pályafutása során: „Öt-hat család osztozik Európa trónusain, s nem örültek, hogy egy korzikai is az asztalukhoz telepedett. Csak erővel őrizhetem meg ott a helyemet, csak akkor fogadnak el egyenlőnek, ha lenyűgözöm őket. Birodalmam megsemmisül, ha megszűnök félelmetes lenni.” – Valójában az európai uralkodók több alkalommal is „befogadták” őt. Rengeteg alkalom lett volna arra, hogy Napóleon megőrizze helyét az európai uralkodók „asztalánál”. Ő maga volt az, aki nem mert nem félelmetes lenni, aki mindig megtett egy olyan lépést, amelyet a többi nagyhatalom már nem fogadhatott el, ő volt az, aki képtelen volt Franciaországgal egyenrangú hatalomnak tekinteni az európai államokat, s többször is megalázta uralkodóikat. Minden konfliktus kezelhetetlenné nőtt a kezében. „Az örökös hajsza a legitimációja után jórészt saját magyarázkodása volt agresszív (és gyerekes) viselkedésére” – írta róla Steven Englund amerikai történész – ismertette a szakértő.

Napóleon nézi Moszkva égését a város 1812-es rövid elfoglalása alatt Forrás: Albrecht Adam, 1841.

Ezt a stratégiát alkalmazták az oroszok

– Már a svéd trónörökös, a francia Bernadotte, Napóleon egykori marsallja azt javasolta a cárnak, hogy kerülje a döntő ütközetet, s minél hosszabb meneteléssel fárassza ki a megszállókat. Mivel jóval kisebb létszámú seregeket tudtak volna szembeállítani vele (az első hullámban mintegy 98 ezer főt), újra meg újra kitértek az útjából. Oly gyorsan vonultak vissza, hogy Napóleon nem alkalmazhatta kedvenc módszerét, az ellenfél bekerítését s váratlan oldalról való megtámadását. Amikor 1812. augusztus 29-én a tapasztalt, hatvanhét éves Mihail Illarionovics Kutuzov vette át az orosz hadseregek főparancsnokságát, ő is tudta, hogy csak azzal pusztíthatja el az ellenséget, ha minél mélyebben becsalja Oroszország területére – vélekedett Hahner.

Moszkvát, az ősi fővárost viszont mégsem adhatta fel harc nélkül, ezért került sor szeptember 7-én a stratégiailag céltalan, politikailag viszont nélkülözhetetlen borogyinói ütközetre

– mutatott rá.

Így épült fel Napóleon rettegett serege

– A „Nagy Ármádia” egyötödét a lengyelek tették ki, akik még mindig abban bíztak, hogy Napóleon helyreállítja a régi Lengyelországot. Nehéz megmondani, hány százaléka volt francia a katonáknak, hiszen ekkor már Franciaországhoz csatolták Belgiumot, Hollandiát, Piemontét, Genovát, a Rajna nyugati partját, Itália és Svájc egy részét is. Vagyis az innen érkezettek jogilag franciának számítottak. Sok svájci, osztrák, porosz, nápolyi harcolt a franciák oldalán, de akadt köztük rengeteg spanyol és portugál is – világított rá Hahner.

Napóleon fő hibája az volt, hogy kezelhetetlen méretű hadsereget juttatott el olyan területre, ahol azt nem lehetett élelemmel ellátni. Abban is tévedett, hogy képes lesz békekötésre és új szerződés aláírására bírni a cárt. Három kísérletet tett, hogy felvegye a kapcsolatot I. Sándorral, s így írt neki az égő Moszkvából: »Háborút viselek felséged ellen, de semmi ellenséges érzés nincs bennem felséged iránt!« Vajon mit tett volna, ha még ellenséges érzéseket is táplál?

– ismertette a történész.

Napóleon 1812-ben Jacques-Louis David francia festő portréján Forrás: Jacques-Louis David 

Ezért érte kudarc a francia császárt

Ez már nem a józan és pragmatikus Bonaparte tábornok volt, hanem egy végtelenül elbizakodott egyeduralkodó, aki újra meg újra hangoztatta, hogy hisz saját »szerencsecsillagában« – vagyis abban, hogy neki minden sikerül. Tehetséges, önálló munkatársaitól, mint Talleyrand külügyminisztertől és Fouché rendőrminisztertől, sorra megvált. A francia belpolitikában a talpnyalás általános normává vált

– ismertette a korabeli helyzetet Hahner Péter.

Mainz érseke így kezdte egyik szentbeszédét: „Csendesedjen el a Föld, hogy némán hallgathassa Napóleon szavát!” Egy pap egészen komolyan azt tanácsolta a franciaországi zsidóknak, hogy tekintsék Napóleont az általuk várt Messiásnak. A párizsi városházán ezt írják fel trónusa fölé: „Ego sum qui sum” – vagyis azt a mondatot, amellyel a Biblia szerint Isten válaszolt Mózesnek az égő csipkebokorból, amikor megkérdezte tőle a nevét. Ilyen nyílt istenítést a régi rend vallásos uralkodói nem tűrtek volna el: amikor Paul Troger festő az innsbrucki udvari várkápolna oltárképén Szent Ilonának Mária Terézia, Konstantin császárnak pedig a férje arcvonásait kölcsönözte, a császárné eltávolíttatta az oltárképet.

Napóleon viszont uralkodása utolsó éveiben gyakran tett olyan kijelentéseket, amelyek a XIV. Lajosnak tulajdonított, híres mondásra emlékeztetnek – csak éppen az »állam« helyett a »nemzettel« azonosította magát. Amikor 1813-ban felfüggesztette a törvényhozó testület ülésezését, kijelentette: »A nemzet igazi képviselője én vagyok.« A következő évben pedig ezt írta főkancellárjának, Cambacérès-nek egyik levelében: »Én a nemzet embere vagyok. Senki sem választhat el tőle soha. Ismerem a hatalmamat felette, s nem törődök apró klikkekkel. E kis, szerves molekulák mozgásának nem lesz más eredménye, mint hogy fájdalmat okoznak nekem, és vesztükbe rohannak…«

A megszállókat mindenki ellenségnek tekintette

Arról, hogy a helyiek és az oroszok hogyan viselkedtek a napóleoni csapatokkal Oroszországban, Hahner elmondta, hogy a megszállókat egyszerűen mindenki ellenségnek tekintette. Az uralkodó rétegek nem álltak szóba velük, a cár nem felelt Napóleon üzeneteire, a nép pedig, ha tehette, elmenekült. 

Moszkvát Fjodor Vasziljevics Rosztopcsin főkormányzó felgyújtatta, Kutuzov pedig a tarutyinói csatával jelezte, hogy az orosz sereg harcképes. A Malo-Jaroszlavecnél megvívott csata után pedig rákényszerítették a megszállókat, hogy ugyanazon a kirabolt, felégetett útvonalon vonuljanak vissza, amelyen behatoltak Oroszországba. Az október 23-án beköszöntő fagy pedig teljessé tette a Nagy Ármádia pusztulását

– mondta a történész.

Napóleon hadserege 1812-ben, a Moszkvából való visszavonulás során éjszakai hóviharban táborozik. Vaszilij Verescsagin festménye, az I. Napóleon Oroszországban című sorozat része, 1896-97 körül

Elképesztő veszteségek keletkeztek

– Korábban négyszázezerre becsülték mindkét oldalon a halottak számát, amelyet a civil áldozatokkal együtt egymillióra kerekítettek. A mai történészek e számot kissé mérsékelték: szerintük abból a mintegy 600—610 ezer szövetséges katonából, akik különböző időpontokban átkeltek az orosz határon, 430 ezer fő nem tért vissza, de ebből 150—190 ezer fő orosz fogságba került, s egy részük később hazatérhetett. A „Nagy Ármádia” 180 ezer és 220 ezer közötti embert veszített, a fele harcban esett el, a másik felével végzett a hideg, a betegség és az éhség. Az orosz veszteségeket háromszázezerre becsülik – pontos adatok azonban nincsenek – ismertette Hahner Péter.

A történész ismertette az anyagi veszteségekről szólva, hogy Napóleon ilyesmit sohasem hozott nyilvánosságra. Hadijelentéseiben is rendszeresen csökkentette a veszteségek mértékét. Ekkoriban terjedt el a következő szólásmondás: „Hazudik, mint egy hadijelentés.” Párizsba való visszatérése után, híres 29. számú hadijelentésében így ismertette a történteket: „Azok az emberek, akiket a természet nem acélozott meg eléggé a sors és a szerencse forgandósága ellen, megrendültek, elvesztették jókedvüket és víg kedélyüket, s csak a balsorsot és a katasztrófát látták maguk előtt. Azok viszont, akiket a sors arra teremtett, hogy mindennek fölébe tudjanak emelkedni, megőrizték jó kedélyüket és szokásaikat, s úgy tekintettek az előttük álló, különféle nehézségekre, mint amelyek újabb dicsőséges tettekre adnak alkalmat.” És képes volt ezzel a mondattal befejezni: „Őfelsége egészsége sohasem volt jobb” – mutatott rá a történész.

I. Napóleon francia császár szobra Fotó: Hemis via AFP

– A veszteség mértéke csak lassan derült ki. A XIX. század legnagyobb francia történetírója, Jules Michelet azonban így fogalmazta meg emlékeit, amelyek jól jellemzik a kortársak érzéseit: „A makacsul Bonapartéhoz ragaszkodók ugyancsak vakok voltak, ha nem látták a hatalmas, gigászi akadályt, amely örökre elzárta az utat ő és az övéi előtt. Miféle akadályt? A világ gyűlöletét. Szilárd és egyetemes gyűlöletét. És ha valahol még nyíltabb és élesebb volt, kimondhatom, hogy Franciaországban volt az, ahol oly sok gyermek viselt gyászt, gyászt Moszkva miatt, gyászt Lipcse miatt, gyászt az utolsó hadjárat miatt. Átkozták őt a nagy Franciaországban, amely nem tartozott semmilyen párthoz, csak egyszerűen örök fájdalom várt rá” – ismertette a történész.

Az oroszországi hadjárat európai szemszögből

Talleyrand, a korábbi külügyminiszter „a vég kezdetének” nevezte az oroszországi hadjáratot. Oroszország tovább harcolt, az 1813-as hadjárat során pedig Franciaország először került szembe egyszerre mind a négy európai nagyhatalommal, a brittel, az orosszal, a porosszal és az osztrákkal – s az eredmény a francia birodalom összeomlása volt.

Az 1814-es franciaországi hadjárat során a koalíció hadseregeit egy fásult, a megszállásba is belenyugvó francia társadalom fogadta. A birodalom megsemmisülésével ugyanis a sorozás és az adók teljes terhe a franciákra nehezedett, rengetegen dezertáltak, és a tisztviselők fizetését is 25 százalékkal csökkentették. Napóleon nyolcvanezer katonával zseniálisan védekezett a megszállók 250 ezer fős hadserege ellen, néhány kisebb csata után azonban március 31-én Párizs kapitulált. A szenátus megfosztotta Napóleont a tróntól, marsalljai pedig két nap múlva rábeszélték a lemondásra. A szövetségesek Elba szigetét jutatták neki, kétmilliós járadékkal, s jobb jelölt híján úgy döntöttek, hogy visszaültetik trónjára a »legitim« Bourbon-dinasztiát.

– zárta gondolatait Hahner Péter, a Rubicon Intézet főigazgatója.

Borítókép: Napóleon visszavonulása Moszkvából  (Festmény: Adolph Northen)