– Műbútorasztalosnak tanult, majd szobrászként végzett. Hogyan lesz a plasztikus dolgok iránt érdeklődő budapesti fiatalemberből a moldvai csángómagyarok kutatója a 70-es évek Romániájában?
– Nagyon egyszerűen. Lófő székely családból származom, a rokonaim kint élnek máig is Erdélyben. Gyerekkoromtól kezdve jártam ki hozzájuk a nyári és téli szünetekben. Fiatal felnőttként egyszer csak messzebbre kalandoztam: Kalotaszegre, a Mezőségre, majd a gyimesi csángók világába. Tőlük hallottam, hogy élnek csángók a határ másik felén is – azaz Erdélyen túl –, de róluk azt mondták, nem érteni őket, oláhul beszélnek, oláh viseletben járnak. Annyi rosszat mondtak róluk, hogy felkeltették az érdeklődésemet. Mivel a kádári időkben nehéz volt néprajzi szakirodalomhoz hozzájutni, az Országos Széchényi Könyvtárba vettem be magamat, és olvastam el többek között annak a Domokos Pál Péternek a műveit, akit később mesteremnek és második apámnak tekintettem. A következő nyáron, 1977-ben pedig megkezdtem a „terepmunkát” Moldvában. Először a déli területet jártam be, majd eljutottam északra, így az 1974-ben elhunyt csángómagyar költő, Lakatos Demeter szülőfalujába, Szabófalvára is. Igaz, naiv módon: csővázas hátizsákkal, rövidnadrágban, nyakamban lógó fényképezőgéppel.
– Mi ebben a naivitás?
– Kilométerekről lerítt rólam, hogy tájidegen figura jelent meg a karcos moldvai világban. Óriási nyomort láttam magam körül. De csodálatos népviseletben járó embereket is, akik döngölt, barnás agyagpadlón éltek, petróleumlámpával, mécsesekkel világítottak. A szegénység dacára magával ragadó, varázslatos világ tárult elém. Az esték tréfálkozással, mesemondással, találós kérdésekkel teltek a csángóknál. Idővel rájöttem, ha télen megyek, jobban ráérnek a vendéggel foglalkozni. Megtanultam magamat a legszakadtabb ruhákkal, koszos táskákkal álcázni, hogy beolvadjak a környezetbe. Azért is, hogy besúgók vagy milicisták ne találjanak rám.
– Hogyan tudta elfogadtatni magát a helybéliekkel?
– Először is kötelességemnek éreztem, hogy a következő évben mindig vigyem az előhívott fotókat azoknak, akikről a gyűjtőmunkám részeként felvételeket készítettem. Így lettem a „kolorpózás ember”, aki hozza a szép, színes képeket, amelyeket olykor otthonaikban büszkén kitéve láttam viszont. Ajándékot is vittem itthonról: „jó bűzű” szappant, ételízesítőt, fűszereket. Egy idő után megszokták, hogy ott vagyok. Én pedig visszajártam rendszeresen, máig visszajárok. Tágítottam az ismeretségi körömet, soha nem akartam egy helyen lehorgonyozni. Harminc faluban végeztem a néprajzi gyűjtőmunkát Megkötött szavak című, 680 oldalas kötetemhez. A mindennapi életüket, népszokásaikat is dokumentáltam, például kártyavető, babozó, gyógyfüves asszonyokat a babonás, mágikus hiedelmeikkel együtt. Negyvenöt év alatt minden csángó szokást rögzítettem, egy idő után már ők hívtak, ha volt bérmálás vagy keresztelő. Egy bizonyos Rózsi néni a halálos ágyáról szólt, hogy hívják a Gergelyt, én pedig menjek, és – ahogy mondják – „csányjak róla szép pózákat” a nyitott koporsójába. A gyűjtőmunkámról ma is előadásokat tartok, Lakatos Demeter verseiből pedig másfél órás emlékműsort készítettem, népdalokat beleszőve. Ezt Erdélyben és moldvai csángó iskolákban, sőt egyszer Magyarországon is előadtam. Lakatos hétszáz évvel ezelőtti archaikus magyar nyelven írt, de helyenként román helyesírással. Nagyon megragadott a költészete, a szülőfalujában hónapokat töltöttem el. Csak ízelítőül szavalom el: Napszentület című költeményében – a tájegységre jellemző sziszegő nyelvjárásban – így verselt: „A humályok esztefelé lángolnak / Havaszok is pirosz tűzbe’ lobognak / Minha aranyhullámok az égbül szállnak / Ilentát a kültűk bámulva állnak…” Most éppen Lakatos halálának 50. évfordulóján a síremlékét avatjuk fel gránitból két barátommal – a saját pénzünkből, állami támogatást nem kérve. A gyűjtéseim idején is a magam, illetve családom kasszájából fedeztem az útjaim költségét, miközben szabadfoglalkozású képzőművészként dolgoztam.
