A kolorpózás ember – portréinterjú Csoma Gergellyel

Nem tudták, hogy ami románul Ungaria, az Magyarország. A román beolvasztó politika ezt nem közölte velük. Meglepő volt számukra, hogy létezik egy ország, ahol a magyarok otthon vannak – mondja moldvai csángó rokonainkról a Lugasnak Csoma Gergely, aki csaknem fél évszázada kutatja életüket. A Ceausescu-rendszert saját neve megváltoztatásával és csalifilmekkel is átverő „kolorpózás ember” nemrég töltötte be 70. életévét.

Mester és szobra, egy moldvai csángó nőalak. 1977 óta kutatja a néprajzukat. Fotó: Mirkó István

– Műbútorasztalosnak tanult, majd szobrászként végzett. Hogyan lesz a plasztikus dolgok iránt érdeklődő budapesti fiatalemberből a moldvai csángómagyarok kutatója a 70-es évek Romániájában? 

– Nagyon egyszerűen. Lófő székely családból származom, a rokonaim kint élnek máig is Erdélyben. Gyerekkoromtól kezdve jártam ki hozzájuk a nyári és téli szünetekben. Fiatal felnőttként egyszer csak messzebbre kalandoztam: Kalotaszegre, a Mezőségre, majd a gyimesi csángók világába. Tőlük hallottam, hogy élnek csángók a határ másik felén is – azaz Erdélyen túl –, de róluk azt mondták, nem érteni őket, oláhul beszélnek, oláh viseletben járnak. Annyi rosszat mondtak róluk, hogy felkeltették az érdeklődésemet. Mivel a kádári időkben nehéz volt néprajzi szakirodalomhoz hozzájutni, az Országos Széchényi Könyvtárba vettem be magamat, és olvastam el többek között annak a Domokos Pál Péternek a műveit, akit később mesteremnek és második apámnak tekintettem. A következő nyáron, 1977-ben pedig megkezdtem a „terepmunkát” Moldvában. Először a déli területet jártam be, majd eljutottam északra, így az 1974-ben elhunyt csángómagyar költő, Lakatos Demeter szülőfalujába, Szabófalvára is. Igaz, naiv módon: csővázas hátizsákkal, rövidnadrágban, nyakamban lógó fényképezőgéppel. 

– Mi ebben a naivitás? 

– Kilométerekről lerítt rólam, hogy tájidegen figura jelent meg a karcos moldvai világban. Óriási nyomort láttam magam körül. De csodálatos népviseletben járó embereket is, akik döngölt, barnás agyagpadlón éltek, petróleumlámpával, mécsesekkel világítottak. A szegénység dacára magával ragadó, varázslatos világ tárult elém. Az esték tréfálkozással, mesemondással, találós kérdésekkel teltek a csángóknál. Idővel rájöttem, ha télen megyek, jobban ráérnek a vendéggel foglalkozni. Megtanultam magamat a legszakadtabb ruhákkal, koszos táskákkal álcázni, hogy beolvadjak a környezetbe. Azért is, hogy besúgók vagy milicisták ne találjanak rám.

A 2020-as csángó bál Budapesten. Fotó: MTI/Mohai Balázs 

– Hogyan tudta elfogadtatni magát a helybéliekkel?

– Először is kötelességemnek éreztem, hogy a következő évben mindig vigyem az előhívott fotókat azoknak, akikről a gyűjtőmunkám részeként felvételeket készítettem. Így lettem a „kolorpózás ember”, aki hozza a szép, színes képeket, amelyeket olykor otthonaikban büszkén kitéve láttam viszont. Ajándékot is vittem itthonról: „jó bűzű” szappant, ételízesítőt, fűszereket. Egy idő után megszokták, hogy ott vagyok. Én pedig visszajártam rendszeresen, máig visszajárok. Tágítottam az ismeretségi körömet, soha nem akartam egy helyen lehorgonyozni. Harminc faluban végeztem a néprajzi gyűjtőmunkát Megkötött szavak című, 680 oldalas kötetemhez. A mindennapi életüket, népszokásaikat is dokumentáltam, például kártyavető, babozó, gyógyfüves asszonyokat a babonás, mágikus hiedelmeikkel együtt. Negyvenöt év alatt minden csángó szokást rögzítettem, egy idő után már ők hívtak, ha volt bérmálás vagy keresztelő. Egy bizonyos Rózsi néni a halálos ágyáról szólt, hogy hívják a Gergelyt, én pedig menjek, és – ahogy mondják – „csányjak róla szép pózákat” a nyitott koporsójába. A gyűjtőmunkámról ma is előadásokat tartok, Lakatos Demeter verseiből pedig másfél órás emlékműsort készítettem, népdalokat beleszőve. Ezt Erdélyben és moldvai csángó iskolákban, sőt egyszer Magyarországon is előadtam. Lakatos hétszáz évvel ezelőtti archaikus magyar nyelven írt, de helyenként román helyesírással. Nagyon megragadott a költészete, a szülőfalujában hónapokat töltöttem el. Csak ízelítőül szavalom el: Napszentület című költeményében – a tájegységre jellemző sziszegő nyelvjárásban – így verselt: „A humályok esztefelé lángolnak / Havaszok is pirosz tűzbe’ lobognak / Minha aranyhullámok az égbül szállnak / Ilentát a kültűk bámulva állnak…” Most éppen Lakatos halálának 50. évfordulóján a síremlékét avatjuk fel gránitból két barátommal – a saját pénzünkből, állami támogatást nem kérve. A gyűjtéseim idején is a magam, illetve családom kasszájából fedeztem az útjaim költségét, miközben szabadfoglalkozású képzőművészként dolgoztam. 

– Mennyire kötődnek a moldvai csángómagyarok az anyaországhoz? 

– A történelmi Magyarországon kívül élnek. Nem tudták, hogy ami románul Ungaria, az azonos Magyarországgal. A román beolvasztó politika ezt nem közölte velük. Amikor magyaráztam nekik, hogy Magyarországról jöttem, csak nehézségek árán sikerült megértetni, hogy nem Erdélyből. Erdélyt ismerik, évszázadok óta járnak a csíksomlyói búcsúba. Meglepő volt számukra, hogy létezik egy ország, ahol a magyarok otthon vannak. Példájuk ijesztő a székelyek számára, akik rettegnek a beolvadástól, és attól, hogy az elrománosítás olyan szintjét kell talán átélniük, amit a csángóknak. Trunki Péter és Bodó Csanád A tanfelügyelő jelenti című munkájukban pontosan dokumentálják, hogyan hajtották be az illetékesek a román beolvasztó politikát a moldvai iskolarendszeren. Veréssel is, ha magyarul szólal meg a gyerek. Én viszont Magyarfaluban kibéreltem egy parasztházat, és kiköltöztem egy évre. A falusi asztalossal együtt padokat készítettünk, és magyar iskolát hoztam létre. Egy év alatt megtanultak írni-olvasni magyarul a gyerekek. Magyar imádságokat ismerve mentünk a csíksomlyói búcsúba. Egy kislánynak nagy élménye lett, hogy megtanult anyanyelvünkön gyónni. Azóta is tart ott a magyartanítás. Öt faluban köztéri szobrokat is készítettem, noha ez nem tetszett a románoknak. Sikerült a csángók identitását valamelyest elmélyítenem. 

– Besúgókat és karhatalmat is említett. Hogyan fogadták a román hatóságok a gyűjtőmunkáját?

– 1990 előtt nem volt szabad tudniuk rólam. Nemhogy a magyarországi, de az erdélyi magyar látogatókat sem tűrték. Vadásztak az idegenekre a csángó falvakban. Úgy kellett mozognom és viselkednem, mintha átlagos csángó munkás lennék. A kisfiammal egyszer autós üldözésben volt részünk a Securitate részéről a Bákó megyei Külsőrekecsinben, egy bérmálást követően. Erdőben bújtunk el. Az ilyesmi megnehezítette a munkát, ajánlatos volt egy-egy búcsú után is mielőbb távoznom a helyszínről. 

– Legendaszámba megy, hogyan verte át olykor a román hatóságokat… 

– A határon szörnyű igazoltatásokra kellett felkészülni. Csalifilmekkel készültem. Olyan fényképekkel, amelyeket egy szokványos magyarországi turista készítene Erdélyben: székelykapuk, miegymás. Majd hagytam, hogy a román határőr ezeket diadalittasan elkobozza, nem sejtve, hogy moldvai filmtekercsek bújnak meg a zoknimban vagy a nadrágom alá ragasztva. Amikor pedig 1988-ban megjelent az első könyvem, kitiltottak Romániából. Erre hivatalosan nevet változtattam Magyarországon, azt hazudva: apám méltatlanná vált a nevem viselésére, ezért fel akarom venni anyám vezetéknevét. Így szólt aztán az útlevelem Forgács G. Balázs névre, ami nem szerepelt a románok tiltólistáján a Mikszáth vagy Jókai műveit, erdélyi témájú történelmi könyveket, esetleg magyar nyelvű bibliát becsempészni akarók sorában.   

– Hogyan vonja meg az elmúlt fél évszázad moldvai csángómagyar mérlegét? 

– Sajnos nem sikertörténetként. Amikor kapcsolatba kerültem az ottani csángó katolikus közösséggel, az akkor 295 ezer főből százezer beszélt magyarul. Most minden magyar állami segítség dacára talán ennek a fele. Sokan be akarnak olvadni, hogy megszabaduljanak a megbélyegző „bozgorozástól”. Kevés fiatal vállalja büszkén a gyökereit. Lakatos Demeter szülőfalujában ma már egyetlen gyermek sem tud magyarul, de a fiatalok sem nagyon. Nyolcvan-kilencven éves emberek még igen. Amióta Moldvába járok, öt északi csángó falu veszítette el a nyelvét úgy, hogy közben a falvak népessége megmaradt. Csak a magyarul beszélők kihaltak. A román felfogás szerint egy módon lehet megszabadulni a kisebbségektől: ha tűzzel-vassal beolvasztják őket. Mára finomabbak a módszerek, de a cél ugyanaz. A folyamat megállíthatatlannak tűnik. Annak örülök, hogy egy-két ember életét meg tudtam változtatni.

Borítókép: Mester és szobra, egy moldvai csángó nőalak. 1977 óta kutatja a néprajzukat. (Fotó: Mirkó István)