„Felívelő szakaszban van a magyar animáció, optimista vagyok” – mondja a Lugas új sorozatának első művészinterjújában Ternovszky Béla

Új interjúsorozatunkban a magyar kultúra elismert művészeivel beszélgetünk. A kérdezett ezután továbbdobja a labdát egy, a fiatalabb generációt képviselő, általa nagyra tartott alkotónak. Elsőként Ternovszky Béla Kossuth-díjas rajzfilmrendezőt kerestük fel, olyan legendás sorozatok alkotóját, mint a Gusztáv, a Kérem a következőt! vagy a Mézga család. De a 81 éves alkotó nevéhez kötődik a Macskafogó is.

Ternovszky Béla rajzfilmrendező pomázi otthonában. Fotó: Kurucz Árpád

– Míg a szülők általában lebeszélik a gyereküket saját szakmájukról – ismerve annak buktatóit –, addig a gyerek inkább csak a fényesebb oldalát látja. Nem volt ez másképp az ön családjánál sem…

– Valóban, én sem tudtam lebeszélni őket. Már a harmadik generáció jár a Török Pál utcába, a Kisképzőbe, Anna lányom is ott tanult, és most már a fia is, fotós szakon. A lányaimat beszippantotta a film világa, elsősorban a nemzetközi filmipar. Hál’ istennek Magyarországon már nem csak magyar filmek készülnek, Prága után talán Budapest az amerikaiak másik kedvenc helye a forgatásokra. Ebből elég szép bevétele van az államnak, amiből a magyar filmgyártást is tudja finanszírozni. De a mai fiatalok miatt aggódom.

– Miért?

– Pár hete a magyar kultúra napján kérdeztek a televízióban: mit mond nekem ez a nap? Kezdjük ott, hogy magyar. Aggódom, mert lassan már mindenki angolul beszél, a magyar nyelv egyre csökevényesedik az élő beszédben és az írott nyelvben egyaránt. Ezt látom, tapasztalom a gyermekeimen, unokáimon is. Egyfelől irigylem őket, hogy beszélik az angolt, és ezen a területen jutnak álláshoz, de féltem a magyar nyelvet. Kultúra: a szakmában is látom a mesterséges intelligencia előretörését, azt, hogy címszavakból, megadott paraméterek alapján pillanatok alatt egész jó filmforgatókönyvet kreál. De azt nem tudom, hogy miként hat ez a kultúrára a jövőben. Nincs jó előérzetem. Makláry Zoltán színészóriás mára szállóigévé vált mondása volt: „sajnálom a fiatalokat, mert övék a jövő”. Ezt az idősödő generáció naponta érzi.

– Milyen szakmai tanácsokkal látja el a családtagjait? 

– Animációs rajzfilmes szakmai tanácsokat tudok adni, illetve segíteni abban, hogy milyen témákhoz nyúljanak, milyen grafikai világot próbáljanak meg ábrázolni. Ugyanakkor az animáció igen speciális része a filmszakmának, a Pannónia Filmstúdión belül is izolált közösség voltunk. Apám nagy vágya ez a pálya volt. Meg is valósította: először a Nemzeti Bank színjátszó körének a vezetője, majd vezető színésze lett. A feleségemnek volt bűntudata a gyerekek pályaválasztását illetően, de én mindig nyugtattam, hiszen minden tőlünk telhetőt megtettünk értük. Hiszem, hogy a gyermeknevelést nem lehet tanulni, évezredek óta a gyakorlatban derül ki, hogy tudja-e csinálni az ember, vagy sem.

 „Az öt nagy rajzfilmes hatalom közé tartoztunk eladásokban és fesztiváldíjakban”. Fotó: Kurucz Árpád

– Impozáns épület, különleges atmoszféra, büfében parolázó színészóriások. Hogyan látja ön a Pannónia Filmstúdiót? 

– Először is, a filmstúdiónak egy Ybl-díjas épület adott otthont, magán viselve a kor építészeti stílusát. Hatalmas előcsarnok, hosszú lépcsősor, jobbra-balra egy-egy galériaszint. Szó szerint színes-szagos: belépve mindig jellegzetes, penetráns illat fogadott. A takarítók minden nap viasszal kenték le a fölső szintek kőpadlóját, ez keveredett a büféből szivárgó kávéillattal. A Pannónia a szemén, orrán, fülén keresztül beszippantotta az embert. A büfében már reggel nagy élet volt, mert a szinkronosok korábban kezdtek, ott sztorizgattak, nevetgéltek. Az ember lement egy kávé ürügyén, majd ott ragadt. Nagy vonzereje volt az is, hogy sok csinos fiatal kihúzó, kifestő lány dolgozott ott. Mintha szakmai kívánalom lett volna a felvételnél a küllem, elvégre fejlett esztétikai érzékkel rendelkező képzőművészek dolgoztak ott.

– Inkább csak megfigyelő volt, vagy beszélgetett is a „nagyokkal”?

– Domján Edit egyszer rátette a vállamra a kezét, és diszkréten félretolt a büfé pultjától, nagyjából ezekkel a szavakkal: „Aranyoskám, engedjen, mindjárt mennem kell a stúdióba!” Fiatalemberként így lényegében testi kapcsolatba kerültem Domján Edittel, ami mély nyomot hagyott bennem. Volt olyan is, hogy jött föl az egyik kolléga azzal: „képzeljétek, állok a büfében, és odajön Tolnay Klári. Mondja, be kell mennie a műterembe, kaphatna-e gyorsan egy kávét? Mondom neki: csak azért, mert maga Tolnay, még nem kellene tolnia…” Ez persze vicc, a humoros kolléga csak kitalálta…

– Mikor vált egyértelművé, hogy ez lesz a szakmai útja? 

– Az első mozgáspróbán, amelynek egy jelenetében fázisrajzoltam. Egy hétig dolgoztam rajta. Amikor megláttam a munkámat megmozdulni a vetítőben, az leírhatatlan élmény volt. Életre kelt a holt rajz, lelket leheltem belé. Felemelő volt, a teremtést élte át az ember, és legalábbis félistennek érezhette magát. Erről az egész pályám során nem akartam lemondani: mindig animáltam. Ezt az úgymond rajzfilmszínészeti tevékenységet, az animátorságot tartom a szakma csúcsának.

– Először Dargay Attila stábjába került, de Jankovics Marcell fedezte fel a tehetségét. Mit tanult tőlük?

– Jobb helyre nem is kerülhettem volna. Dargayt élmény volt hallgatni. Amúgy is nagyon szórakoztató volt: legalább annyira élvezetesen mesélte el A hét mesterlövészt, mint amilyen maga a film volt. Amikor Jankovics Marcinak stáb kellett, elkért Attilától — a köztünk kialakult baráti viszony miatt is. Míg Dargaynál fázisrajzoló gyakornok voltam, Marci eleve magasabb pozícióba kért magához. Azt szoktam mondani: mindent, amit tudok, Marcellnek, és mindent, amit elértem, Nepp Józsefnek köszönhetem. Dargaytól is sokat tanultam, de tőle lesni kellett, Marci viszont nem titkolta a tudását. Nepp-pel pedig teljes szimbiózisban voltam, ami ki is tartott a haláláig. Túl a fekete humor szeretetén, azonos volt az érdeklődési körünk, a szenvedélyeink, a zenei világunk. A klasszikus zenét és a jazzt szerettük, a képzőművészeti idoljaink is ugyanazok voltak. Marciban mindig volt egyfajta „újkeresés”: amit már megcsináltak, az nem érdekelte. Mi meg Nepp-pel azt gondoltunk: minek keresni az újat, ha már rátaláltam arra, amit alkotóként és nézőként is szeretek. Már nem volt aktív, amikor ment a tévében a Virtuózok – mindketten imádtuk ezt a műsort –, és azonnal megbeszéltük az élményeinket. Nagy érvágás volt, amikor itt hagyott bennünket.

– A zenei fókusz a Macskafogóban is hangsúlyos: a The Manhattan Transfer Four Brothers című száma adta a történet origóját…

– Egy barátja mutatta meg Nepp Dodinak a Four Brothers-feldolgozást – eredetije Jimmy Giuffre klarinétművész négy szaxofonra írt zenéje –, ami nagyon megfogta. Nepp jazz iránti vonzalma a diákkoráig vezethető vissza. Lényegében a jazznek köszönheti a feleségét is. Rajzórán az egyik leány elkezdett jazzt fütyülni, mire Nepp felkapta a fejét, szünetben oda is ment hozzá, és kiderült: mindketten jazzrajongók. Innen indult a kapcsolatuk, amely aztán Dodi haláláig kitartott. Neppnek már volt egyébként egy hasonló, zenére kitalált filmje, a Megalkuvó macskák, Hofi Gézával és Koós Jánossal, ami működött. Ez tekinthető a Macskafogó előzményének, ami először csak a már említett jazzdalhoz készült kis klipnek indult, majd Nepp nagy részletességgel kidolgozta, rajzolva hozzá egy teljes történetet.

– A Macskafogó hazánk egyik legfontosabb popkulturális alkotásává vált, amit máig vetítenek, színpadra adaptálnak. Élő zenés filmvetítésen is látható-hallható, nem beszélve a kiegészítők: a ruházat, a képregény, a bögrék, a társasjáték töretlen népszerűségéről…

– Nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig a köztudatban marad. Hogy újra vetítik, feldolgozzák, musical készül belőle, nem is egy – Iglódi István a Pécsi Nemzeti Színházban rendezett belőle darabot, Szikora Róbert zenéjével, a József Attila Színházban is folyamatosan játsszák, Szente Vajk rendezésében. A Pannónia a Doktor Bubó (Kérem a következőt!) és a Mézga család kapcsán jött rá arra, hogy van ebben üzleti lehetőség, de a Macskafogónál vettek fel először jó üzleti érzékű és kapcsolatrendszerű külsőst, és kezdődhetett el a valódi merchandisingtevékenység. Kiterjedt termékcsaládot alkottak, ami segített ébren tartani a film iránti érdeklődést. Közönségtalálkozókon tapasztalom, hogy most már három generáció képviselői vannak jelen, ami jó érzéssel tölt el.

A Sára-Csoóri életmûdíjjal kitüntetett Ternovszky Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendezõ, érdemes mûvész (balra) és Gulyás István, az M5 csatornaigazgatója a Thália Télikertben 2024. december 11-én. Fotó: MTI/ Kovács Attila

– Optimista a magyar animációt illetően? Bizottsági tagként részt vesz a pályázatok elbírálásában az MMA-nál és a Nemzeti Filmintézetnél is.

– Volt időszak, amikor nagyon szkeptikus voltam: a televíziók nem rendeltek, az állami finanszírozás megszűnt. Ez drága műfaj, egy-egy animáció hosszú ideig készül, nem úgy, mint az élőszereplős film. Egy animációs sorozat vagy egy egész estés animáció elkészítése évekig tart, és állami támogatás nélkül nem működik. A kollégák is szétrajzottak, külföldre, nyugdíjba mentek, elhelyezkedtek más területeken. Amikor újraindult az állami támogatás, a mecenatúra, akkor szinte újra kellett felépítenie magát a szakmának. Az Iparművészeti Főiskolán – most már egyetemen – folyamatos volt a képzés, de nem volt gyakorlópálya, ahol igazán elsajátíthatták volna a szakmát. Az elméletet meg lehet tanulni könyvből, de a klasszikus műhelymunka elengedhetetlen. Kételkedtem abban, hogy a magyar animáció visszaemelkedhet arra a szintre, ahol egykoron volt. Az öt nagy rajzfilmes hatalom közé tartoztunk eladásokban és fesztiváldíjakban. Most felívelő szakaszban vagyunk, szóval optimista vagyok. De mindig hangsúlyozom, hogy hatalmas luxus nem figyelembe venni a potenciális közönséget, azt, hogy mire van igény. Az egyetemen elhitetik a gyerekekkel az önmegvalósítást, de ez óriási tévedés. 

Ternovszky Béla Csákovics Lajos animációs rendezőnek, tervezőművésznek adta át a stafétát; a vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.

Borítókép: Ternovszky Béla, Kossuth-díjas rajzfilmrendező (Fotó: Kurucz Árpád)