– Egy sűrű kőszínházi decemberbe hogyan fér bele az ünnepre való hangolódás, lelassulás?
– Ebben az időszakban játszunk a legtöbbet, ezért inkább pörgésről tudok beszámolni, „mesterségesen” lassulunk majd le 24–25-ére. Idén talán lesz két nap, ami csak a családé, de ez az időszak nálunk már évek óta a logisztikáról, a munka és a magánélet összeegyeztetéséről, annak a megoldásáról szól, hogy mindenki mindenkivel tudjon ünnepelni. A lányunk, Gizike is hozzászokott már – ez tulajdonképpen a születésétől kezdve így van –, hogy nálunk az ünnep munkával is telik.
– Tíz miskolci év után szerződtek le a férjével, Görög László színésszel a Thália Színházba. Mennyiben más a vidéki és a fővárosi társulatiság?
– Itt a társulattal a munkában találkozunk a legtöbbet, Miskolcon ez picit másképp volt. Ott az ember a magánéletéből is több időt megosztott a kollégákkal. Én személy szerint jobban szeretem azt, ami most van, ha a kettőt jobban el lehet választani egymástól. Jobb kint hagyni a sáros cipőt a bejárat előtt.
– Minden esetben kint marad? A férjével való közös munka szülhet érdekes helyzeteket.
– Szerintem ez inkább a kollégáknak furcsa, nekünk nem. Nagyjából a mondat felénél tudjuk, hogy mit akar mondani a másik, természetes, hogy mi máshogy kommunikálunk egymással. Főleg most, a Fehér babák című Cseh Tamás–Bereményi Géza-koncertestre készülve, amelyet Laci rendez. Még nem dolgoztam vele ebben a minőségében, ez az alá-fölérendeltségi viszony még nem volt meg a munkában közöttünk, innen nézve ez mindenképp izgalmas folyamat.
– „Nem mi bújunk a szerep bőrébe, hanem a szerep bújik belénk” – fogalmazott korábban. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, hogy elérjük a homogenitást, teljes kép kell, hogy éljen bennünk a karakterről. Ezt hogyan éri el?
– Ez színészfüggő is. Én nagyon nehezen jutok el odáig, hogy azt mondjam, most már mindent tudok a szerepről, ugyanakkor szerencsés voltam és vagyok szakmai értelemben, mert olyan szerepekkel találkoztam, amelyektől én is tanultam. Ezek a karakterek olyan titkokat meséltek el magukról, amelyek számomra is újdonságok voltak, amelyekkel a hétköznapokban nem feltétlenül találkozik az ember. Ott van Ibsen Nórája – amit ez a nő végigjár, az számomra egyszerre döbbenetes és tanulságos. De a Ványa bácsi Jelenája is igen összetett és beszédes karakter. És van még valaki, a Hisztéria című darab Jessicája – nos, ő még mindig fejlődik bennem, előadásról előadásra újabb árnyalatait tudja megmutatni.
– Ezek saját felfedezések vagy rendezői intenciók mentén történő tanulások?
– Is-is. Nagyon szeretem, amikor egy rendező kíváncsi rám, ha érdekli, mit gondolok a karakterről és együtt tudunk gondolkodni, de tény, hogy a makacsabb színészek közé tartozom. Ha megkapom azt a bizalmat a rendezőtől, hogy átadja nekem a szerepet, az boldogsággal tölt el. Természetesen utána is elfogadom a meglátásait, de alapvetően arra törekszem, hogy alakuljon ki egy olyan bizalom közöttünk, ami nem kérdőjelezi meg a karakterformálásom eredményességét.
– Csehov népszerű darabját tavaly Ványa bá címen állította színpadra a Thália Színház, amelyből egy nagyszabású televíziós film is készült. A színházi szereplőgárda ugyanaz (Görög László, Szervét Tibor, Szabó Győző, Czakó Julianna, Martos Hanga, Csarnóy Zsuzsanna, Molnár Piroska és Bede-Fazekas Szabolcs), a helyszín és az idő azonban változott. A alcímmel futó produkció a XIX. századi Oroszországból a kétezres évek Magyarországára került át. Ez mennyiben kívánt meg más attitűdöt a színészektől?
– Ugyan részleteket már láttunk a filmből, de az, hogy időben és térben hogyan simul ki a történet, majd a végeredményen fog látszódni. A rendező dolga az, hogy megmutassa, Csehov örök érvényű, s hogy nem egy távoli meséről, hanem egy nagyon is élő és mai történetről van szó.
– Kinyíltak a filmes kapuk?
– Remélem, mert ez a forgatás nagyon jó élmény volt. Egyrészt, ennyire nagy szerepet még sosem kaptam filmben, másrészt ugyanazokkal az emberekkel dolgozhattam együtt, akikkel itt, a színházban is. Tetszik, hogy másfajta játékot kíván meg a film, hogy talán jobban láttathatók a kontrasztok, hogy kevesebb „viselkedés” is elég, mint a színpadon. Jobban látszik minden, sajnos a hiba is. Más kérdés, hogy jó vágással még egy hiba is kijavítható. Ebből a szempontból a színpad biztonságosabb terep, hiszen ott mindenről tudomásom van, megvan a kontroll. Egy filmnél viszont sok minden a vágóasztalon dől el, és csak a kész film mutatja meg, hogy mit raknak össze belőled.
