Vágóhíd blues

Innen visszatekintve ötvenhat olyan volt, akár egy halálos szerelem: igaz, mély és pusztító.

1956 október 23-a megemlékezés, az 1956-os pesti srác emlékműve. Fotó: Ványi Ákos

Kilencven után nem kis részben a magát átmentő elit, illetve a tisztázásban jórészt ellenérdekelt sajtó manipulációjának köszönhetően az ügynökkérdés került a fókuszba. Jöttek a nagy leleplezések (Csurka István, Torgyán József, Tar Sándor, Esterházy Péter apja, Szabó István), és csak kapkodtuk a fejünket. Akkoriban senkit vagy keveseket érdekeltek az árnyalatok, például az, hogy a fent említett öt embert szinte biztosan presszióval szervezték be. Négyüket az ötvenhatos „események” „kapcsán”. 

Hogy Csurka és Torgyán a mai tudásunk szerint nem is jelentett, hogy Tar belenyomorodott a saját árulásába. Valójában mind áldozatok (is) voltak. De rájuk lehetett mutatni: besúgók.

 (Én is ezt tettem, egyik első valamennyire ismert cikkemet Szabó István ügynökügyéről írtam. Semmit sem szégyellek belőle, de még nem értettem, nem vettem figyelembe, hogy mennyire félhetett az a fiatalember akkoriban.)

Amikor Csurkát és Torgyánt meghurcolták, Péter Gábor még élt. Az ÁVH korábbi vezetője békésen horkolgatott budai lakásában, az ajtón a név: „Simon Péter”. Ügyes trükk: a felesége Rákosi Mátyás bizalmasa, Simon Jolán volt. Talán még fel is csöngethetett valaki tévedésből, „Csókolom, a Peti lejöhet focizni?”, „Kicsoda?”, dörmögött vissza egy öregember… És ereje teljében volt még a kilencvenes években Biszku Béla és a többi politikai bűnöző is, barátaik, gyermekeik, tanítványaik pedig üzleteltek, politizáltak, hangulatot keltettek, tüntetéseket szerveztek, készültek a „nagy visszatérésre”. Egy másik öreg ÁVH-s, Bauer Miklós ekkoriban az SZDSZ-es Eörsi Mátyás irodájában volt ügyvéd, fia, Bauer Tamás Eörsi képviselőtársa volt, s hogy a főnök ne csupán egy volt államvédelmist alkalmazzon (össze kell tartani az illegalitásban), azért Bárd Károly is ott dolgozott. Utóbbi szintén a terrorszervezet egykori fontos embere, jogásza, fia mindeközben az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkára volt. Igen, az Antall-kormány alatt. Így kereshették akkoriban az igazságukat (és az igazságtételt) a reformkommunista, ekkor zömmel már SZDSZ-es társasághoz képest csak megtűrt ötvenhatosok, jelentős részük elképesztő szegénységben, kitaszítottságban élve. Vagy még mindig lejáratott egykori emigránsként, mint Pongrátz Gergelyék.

Az optimisták azért Bob Dylant dúdolva hozzátehették, hogy az idők változtak: az ötvenes évek elején még az ex-ÁVH-s Décsi Gyula volt igazságügyi államtitkár, majd igazságügy-miniszter, negyven évvel később ez már csak egy ÁVH-s gyereknek sikerülhetett. Bárd helyett a kisbárd következett. Senki sem tagadhatta, hogy „rendszerváltás” történt! Apák és fiúk, írták akkoriban, amiből hatalmas balhé lett, az SZDSZ és a posztkommunista elit által okosan, bár átlátszóan irányított sajtó úgy ordított, mintha ezúttal nem ők, hanem őket kevernék koncepciós perekbe. Mi lesz, ha a kis Rajkék közé lövet valaki, ha már az öreg nem lövethetett?

Akkoriban vált divattá az áldozatpózban való nyilvános hempergés. Lehetett találgatni, ki lesz a következő, talán Kis János? Hát tehet ő arról, hogy az anyja az írószövetség kommunista titkáraként bölcselkedett? Felelős azért ifjabb Rajk László, hogy az apja Rákosi rettegett belügyminisztere volt, akit a saját falkája falt fel a bolsevik emberdaráló gépezet általános szabályrendszere szerint? (Amikor a vélt vagy valós ellenségek elfogytak, már magából falatozott a szörnyeteg). Mi köze ahhoz szegény Magyar Bálintnak, hogy az apja a Nemzeti Színház főtitkára volt 1945 után, akkoriban, amikor Major Tamásék „megtisztították” a színművészetet az oda nem illő elemektől? Miért bántották az SZDSZ egyik arcát, Pető Ivánt azért, mert az apja ÁVH-s volt? Tehet az egykori maoista Haraszti Miklós a saját kommunista szüleiről? A szintén maoistaként induló Demszky Gábor az impexes apukáról, meg a kommunista nagyapjáról, aki a Szovjetunióban építgette a „Keleti Édennek” nevezett pokolt?
 

Dehogyis. Senki sem felelős a szülei bűneiért.

Persze már a felvetést is kiforgatták, hiszen csupán rácsodálkoztunk arra, hogy azért milyen szépen egymásra találtak. Hogy talán volt ebben némi rendszerszerűség. Ők meg harsoghatták a régi kommunista propagandát. Kicsit átcímkézve, kicsit megjavítgatva. Az Antall-kormány, illetve a régi, részben eltaposott elit kettőt pislantott, és máris (újra) fasiszta lett, éppen csak reakciós vagy kulák nem. A rettegés közben pedig tovább folytatódott az átmentés, Magyarország újabb kirablása, illetve a valódi hatalom megtartása.

„Ömlött a vér: a vágóhidakon / tehenet öltek, disznót, szamarat, kecskét és birkát/ szaláminak, parasztkolbásznak, gulyásnak, véreshurkának.”
Mészárszék. Így festett hazánk ’56 után. De Kádár János ’57 áprilisán még több gyilkosságot követelt: „Meg kell csinálni a népbíróságot, és ahol csak olyan, volt horthystákkal találkozunk, akik vették maguknak bátorságot és disznóságokat csináltak, körmenetben kell bíróság elé állítani, halálra ítélni és kivégezni. […] Ezeket az ítéleteket nem kell az újságba hozni.”

Nem, Kádár elvtárs, miért is kellene! Tudták ezt maguktól a Szabad Népből lett Népszabadság illetékesei is. A Rényi Péterek. Ott volt mellettük Major Tamás, a Nemzeti Színház egykori rettegett ura, Péter Gáborék elvtársa, aki egy másik ’57-es MSZMP-ülésen (hiszen Központi Bizottság-tag volt) így elmélkedett. „Polgári humanizmus az álhumanizmus. A mi humanizmusunk az igazi humanizmus. Ennek az a lényege, hogy az osztályérdekek elismerése alapján mi akarunk emberi módon igazságosan, a nagyobb résznek boldogságot, ahogy Vörösmarty mondta. Tehát nem kell nekünk szégyellni azt, hogy humanisták vagyunk, mert igenis azok vagyunk.”

Hát persze, Major elvtárs! Az időpont 1957 júniusa. Hőseinket, szabadságharcosainkat bebörtönzik, megkínozzák, kivégzik. Akit már kiterítettek, azokat jeltelen sírokba földelik el. A módszert „régről” ismerik: másokhoz hasonlóan a humorista Komlós János (szintén volt ÁVH-s) egyik áldozatát, Vezér Ferenc szerzetest is álnéven ásták el, Susa Éváék szaktudása kellett ahhoz, hogy nem is olyan régen azonosítani lehessen, és végre méltón eltemethessék. Maga Komlós ötvenhatban nyilván rettegett, állítólag a „disszidáláson” is tűnődött (akár a gyilkos, aki elhagyja a tett helyszínét). Erről egyik fia, ifjabb Komlós János beszélt egy interjúban. Utóbbi aztán jogászként a privatizáció területére „tévedt”, majd meggazdagodott. Nahát. Ahogyan ez Komlós egykori ÁVH-s főnökének, Janikovszky Bélának (és Évának) a fiával is megtörtént. Ma sem tudjuk, hogy kire ütöttek ezek a gyerekek. Annyit igen, hogy az apjuk „minket” ütöttek. 

Szóval Komlós nem lépett le, de itt hagyta az országot az a Róna Tibor, aki a besúgó-kritikus Molnár Gál Péter szerint a politikai rendőrségen még egy asztalnál ült Komlóssal, hogy aztán mindkettőből „szelep” legyen.

 A hatvanas években nekik engedték meg először a politikai humort (miniszterhelyettestől lefelé, ahogyan egy akkori emigráns írásban fogalmaztak), Róna a Vidám Színpadot, Komlós a Mikroszkóp Színpadot (és a Kádár-bérenc, Mercedes-kedvelő Hofi Gézát) kapta meg. Aztán Rónának elege lett: ő valóban „kereket oldott” a „Keleti Édenből”. Angliában halt meg, teljesen elfelejtve.
De itt maradtak nekünk a Komlósok, a Kardos Györgyök, a Berkesi Andrások és a többi átmentett ÁVH-s, akiknek történetét filmünkben, az Elbocsátott légióban is feldolgoztuk. Ők mindig megtalálták a helyüket, 1953, majd 1956 után is. Akinek még volt ereje (és élt), az 1990 után is aktív maradt: egy Vajda Péter nevű propagandista (és ex-ÁVH-s) még Gyurcsány Ferenc idején is a Nemzetbiztonsági Hivatal szóvivője lehetett. Ismétlem: egy volt ÁVH-s, későbbi hírszerző, Népszabadság-tudósító. A kétezres években.
Gyilkos tréfa volt ez is.
 

Innen visszatekintve ötvenhat olyan volt, akár egy halálos szerelem: igaz, mély és pusztító. 

A magyar nemzet mindenét odaadta, és együtt maradtunk ott, kiterítve. Aztán Kádár újraprogramozta a rendszert. A nyílt elnyomás helyett ravaszabb módszereket választottak, eljött az Aczél-művek ideje. Megosztás, bomlasztás, egymás ellen fordítás, kegygazdálkodás, kritikusabb sajtó, a hitelre felhúzott legvidámabb barakk. És közben elfelejtettünk lázadni. Annyi tragédia, annyi halál és annyi árulás után a magyarság már csak élni akart, csupán létezni tudott, néhányan álltak ki helyettünk, egy „maroknyi” Pákh Tibor, Krassó György, olyan elfelejtett, tönkretett költők, amilyen Nyugati László vagy Derzsi Sándor volt. Emlékszik valaki a nevükre?

Aztán eltelt negyven esztendő, és egy alkoholista szovjet tolmács, egy korábbi pufajkás úgy gondolta, eljött az ő ideje. Horn Gyula jól számolt. Összeállt, összeálltak az addig magát antikommunistának hirdető SZDSZ-szel. Sokan ezt, Göncz Árpádék „árulását” (amely az ő életrajzát ismerve sem volt árulás, előtte voltunk megvezetve) tartották az utolsó cseppnek: a temetőből már kiemelt és végre azonosított ötvenhatos hőst ismét visszadobták a gödörbe. Megint arccal lefelé, állati tetemek, dögök közé.

Ömlött a vér: a vágóhidakon / tehenet öltek, disznót, szamarat, kecskét és birkát/ szaláminak, parasztkolbásznak, gulyásnak, véreshurkának.

Ekkoriban is kolbászt töltöttek belőlünk. Újra. Akik korábban államosítottak, ezúttal már mindent vittek. Nyugati partnerekkel, társutasokkal, cinkostársakkal. Úgy hívták: privatizáció. Szépen lebontották az egykori barakkot, ruhát cseréltek, és már azt üvöltötték: demokráciát, sajtószabadságot!
És mennyien tapsoltunk, mennyien tapsoltunk, Istenem!

A szerző a Századvég vezető kutatója

Borítókép: A Pesti srác szobra a Corvin közben (Fotó: City Magazin/Hírnyolc/Ványi Ákos)