Hova tűnnek ilyenkor az emberek, jó volna biztosan tudni – tűnődöm, miközben az alkonyatban szürkülő váci utcákat járom. Kisvárosnak mondják sokan Vácot, ebben lehet valami, este hét körül kiürülnek a belső részek is. Félhomályos cukrászdához érkezem, ide beszéltük meg a találkozót. Kinyílik az ajtó, barátságos, elegáns férfi fogad az ajtóban, ő az egyik tulajdonos: Rusvay Gábor. Odabent simogató meleg, sütemények, üdítők, minden, ami zárás után itt maradt. De mi nem vagyunk annyira édesszájúak, hogy erre tereljük a szót, más ügyben érkeztünk. Hősökről beszélgetünk majd hamarosan Rusvay úrral.
– Szóval, az apám története… Hol is kezdjük? – kérdezi Rusvay Gábor, majd tűnődve maga elé néz.
Rusvay Tiborról beszélgetünk tehát. Az 1956-os hősről, helyi tanáremberről, akit valaha mindenki ismert Vácon. Apám – mondja a fia – származása, családjának eredete több helyszínhez kötődik. A Rusvayak eredetileg jászok, de az 1922-ben Budapesten született Rusvay Tibor Kiskunfélegyházán járt gimnáziumba, majd Zomboron érettségizett, miután állatorvos édesapját ide helyezték. A háború Kecskemétig űzte a családot, a Bácskából menekülni kellett a jugoszláv partizánok elől. Rusvay Tibor az Eötvös Collegiumban tanult, közeli barátja volt a forradalom későbbi mártírja, Brusznyai Árpád. Amikor a nékoszosok átvették a kollégiumot, Keresztury Dezsőt tíz tanítványával együtt kirúgták, köztük Brusznyait és Rusvayt is. Az utóbbi aztán diplomát szerzett és doktorált a Pázmányon, nyelvtanárként dolgozott tovább. 1952-ben néhány kényszerű lakcímváltozás után a váci gimnáziumba került, egy évvel később megnősült. Rusvay egyébként franciául, szerb-horvátul, lengyelül, oroszul, németül, angolul és latinul is tudott, a Rákosi-korszakban fordítani legalább tudott a tanári munka mellett. „Négerként” egyébként a börtönévek után dolgozott, vagyis külső lektorként írt és segítette mások munkáját, így aztán osztozott a szerzői honoráriumon is, még ha a nevét nem is mindig tüntették fel.
1956. október 23-a Lengyelországban érte – folytatja Rusvay Gábor –, ahol a tudományos akadémia aspiránsaként tanult akkoriban. Kétségtelen, hogy erős nemzeti elkötelezettségéről többször tanúbizonyságot tett, egyszer például letépte a szovjet címeres magyar zászlót. Erről, valamint sok másról persze a budapesti Külügyminisztérium is értesült. Novemberben hazatért, felkereste későbbi vádlott-társait, röplapot tett ki a váci gimnáziumban. 1957-ben aztán őrizetbe vették a hatóságok. A vád alapja az volt, hogy fiatal társával, Hankiss Elemérrel együtt titokban tanácskozott a budapesti francia nagykövetség kultúrattaséjéval, nyilván a fegyveres felkelés folytatásáról vagy hasonló imperalista ármányról. Az államrendőrség persze pontosan tudhatta, hogy mi zajlott a találkozón, hiszen megfigyelték a kultúrattasét, a lakásán rendezett vacsorát lehallgatták, fotók készültek, így került tehát a látókörükbe Rusvay és Hankiss.
Hogy menekült meg végül a halálos ítélettől, firtatom, hiszen például a barátja, Brusznyai Árpád az életével fizetett, mire Rusvay Gábor azt válaszolja, hogy a francia államnak köszönheti a szerencsés megmenekülését. Hamarosan megrendezték ugyan a tárgyalását – „duplanullás”, azaz koncepciós, zárt tárgyalásként –, egy percig sem volt kétséges, hogy legalábbis hosszú évtizedekre is elítélhetik, mindez a vádiratból is világosan látszott. Halász Pál vérbíró azonban váratlanul megszakította a tárgyalást, miután a teremszolga cédulán üzenetet hozott neki. Ezután a vádat teljesen átírták, végül mindössze egy év, négy hónapos börtönbüntetésre ítélték Rusvay Tibort. De hát mi történt, kérdezem a fiától, és felidézem, hogy életemben nem olvastam még olyan enyhe és megbocsátó hangú ítéletet, még a vádlott együttműködő készségét, elkövetett tettének csekély súlyát is belefoglalták, ami 1957-ben egyedülálló és példátlan. Hát ez az, mosolyog Rusvay Gábor, apám is kíváncsian találgatta hosszú időn át, mi történhetett. A 70-es évek második felében, amikor már utazhatott, vagyis sokkal a szabadulása után felkereste párizsi otthonában a hajdani kultúrattasét.
Akkor derült ki, hogy a francia állam figyelmeztette a magyar kommunistákat, hogy amennyiben az attaséjukat kémkedési ügybe keverik, az ENSZ-ben vitatják majd meg Rusvay bebörtönzését. Mindenesetre apámat elvitték a börtönbe, mondja a fia, és az egész beszélgetés alatt először és utoljára elcsuklik egy kicsit a hangja, majd így folytatja, a tárgyalás szünetében a bátyámtól is elbúcsúzott, aki még kisgyerek volt, de jól emlékszik, ahogyan apánk elé tette a megbilincselt kezeit, és azt mondta, ezt ne feledd!
A kihallgatás alatt fizikailag is bántalmazták. Igaz – teszi hozzá a fia –, az ’56-osok nemigen panaszkodtak utólag a verésekre, kínzásokra, aztán hogy mit gondoltak és éreztek, más lapra tartozik. Rusvay Gábor harmincéves is elmúlt már, amikor az első részleteket megtudhatta egy jászapáti temetőlátogatáskor (kár, hogy nem vettem fel hangban a történeteket, máig bánom – teszi hozzá rezignáltan). Apja kihallgatási jegyzőkönyvében szerepelnek olyan részletek, amikor jelzik, hogy a kihallgatást félbeszakítják, na, olyankor jött a „ruha”, teszi hozzá. Csak később mesélte el Rusvay Tibor otthon, hogy a kihallgatója egyszer kirúgta alóla a stokit, majd a vaseszközzel megütötte őt. A füle feletti rész beszakadt, a dobhártyája élete végéig nem teljesen jött rendbe. A gyengélkedőn gyorsan összevarrták a sebet, majd éjfélig neki kellett összetakarítani a kiömlött vért a zárkában. Később, szabadulása után Rusvay Tibor megkereste a kihallgatóját, de már nem találta, mert időközben öngyilkos lett.
Börtönbüntetését Rusvay Tibor Márianosztrán és Vácon töltötte, ismert fogolytársakkal, például Vekerdi Józseffel vagy Eörsi Istvánnal. Végh Ferenc irodalomtörténésszel és másokkal később is tartotta a kapcsolatot. A fegyőrök egy részével a szabadulása után olykor összefutott, haragudott egyikre-másikra, hiszen egyszerű falusi gyerekek voltak, és nem otthon dolgoztak, inkább foglyokat őriztek. Akadt olyan fegyőr is, aki vasárnaponként kifogástalan eleganciával sétálgatott a városban, a rácsok mögött viszont igazi vadállatként viselkedett.
Végül 1958 novemberében szabadult, reggel hatkor engedték ki. Rögtön jelentkeznie kellett a rendőrkapitánynál, aki a szobájába hívatta, Rusvay Tibor, a Magyar Népköztársaság megbüntette Önt, tanuljon belőle, holnap reggel kezdi a munkát a téglagyárban, mondta neki. Megértette? Meg. Elmehet! Amikor Rusvay megfogta a kilincset, a rendőrkapitány teljesen más hangon utánaszólt. Tanár úr, van két gyerekem, rettenetesen rosszak oroszból. Tudná őket korrepetálni? Este csöngettek is Rusvayék lakásán, ott állt a rendőrkapitány az egyik gyerekével, és kétszáz forintot (komoly pénz akkoriban) előre ki is fizetett. Jól jött a mellékes akkoriban, hiszen Rusvay egy ideig csak csillésként dolgozhatott. Akárhova ment, a barátai nagy része megszólítani sem merte, néhányan ugyan titokban segítettek, ahogyan tudtak, de leginkább megfagyott a levegő, ha valahol felbukkant a városban.
Mikortól taníthatott újra, kérdezem, 1964-től, akkor is csak Szobon, Vácon nem, mondja Rusvay Gábor. Otthon apró részletekből, hosszú évek alatt rajzolódott ki, mi is történt a családfővel. Például olyan apróságokból, emlékszik Rusvay Gábor, mint amikor apám felpanaszolta, hogy tizennégy év óta nem változott a fizetése, mire anyám azt válaszolta, nincs ebben semmi különös, az ’56-osokkal így bánik a rendszer.
A rendszerváltozás utáni időszakban Rusvay Gábor kikérte apja iratait a Történeti Hivatalból. Nem is egyszer, háromszor. Mint mondja, ezután is kérni fogja még néhány alkalommal, mert rendre új iratokat dolgoznak fel az évek elteltével, talán felbukkan még valami. Eddig 310 oldalnyi anyagot kapott, nagy részük az 1957-es letartóztatástól a szabadulásig terjed, de utána is akadnak dossziék. Szinte bizonyos, hogy megfigyelték, érintőlegesen még egy 1978-as jelentésben is megemlíti őt a Segélyező nevű titkos megbízott. Rusvay egyébként pontosan tudta, ki jelent róla, tekintve, hogy amikor vonattal szobi munkahelyére utazott, régi ismerőse mindig mondogatta, hogy soha ne mondjon neki kemény politikai dolgokat, hiszen jelentenie kell. Magyarul nyíltan közölte Rusvayval, hogy róla is írogat olykor.
A rendszerváltozást a váci tanár úr vegyes érzelmekkel élte meg. Néhány kemény menetre azonban ekkor is sor került. Baráti kapcsolatait felhasználva Rusvay Tibor találkozót kért Kis Jánostól, az SZDSZ vezetőjétől, majd amikor egy presszóban leültek egymással szemben, a liberális politikus megkérdezte: mit szeretne tőlem a professzor úr? Nagyon rövid leszek, válaszolta Rusvay. Sokan átlátunk a szitán, tudjuk, hogy önök a magyarság ellenségei. Végeztem, tette hozzá. Kis ránézett, és szólt a felszolgálónak, hogy fizet. Nem, én fizetem, mondta Rusvay tanár úr. Ebben is maradtak. Nem meglepő, hogy a váci tanár nem lépett be egyetlen pártba sem. Für Lajos munkássága miatt egyébként eleinte az MDF-hez állt közel, később a MIÉP-pel szimpatizált.
Rusvay Tibor 2000. március 23-án, hajnalban halt meg a váci kórházban. Előzőleg a szokásos vasárnapi találkozójára igyekezett a Margaréta presszóba. Máig nem tisztázott módon összeesett, s miután nagy szél volt aznap, nem világos, hogy emiatt dőlt el és beverte a fejét vagy egyszerűen sztrókot kapott. Még tíz napig élt, de már nemigen tért magához, csak annyit suttogott nekem a váci ambulancián, hogy fázom – teszi hozzá a fia.
A történet véget ért. Elbúcsúzunk egymástól, kilépek az utcára. Kemény őszi szél söpör végig a váci utcákon, kihalt a környék. Rusvay Gábor lassan visszaballag a cukrászdába, egy pillanatra megfordulok, látom, ahogyan becsukódik az ajtó. Néha egyedül vagyunk, néha társaságban, de ami a lényeg, Isten soha nem hagy magunkra bennünket. Ezt a gondolatot viszem haza magammal. Egykori ötvenhatosok fiaként, unokájaként úgy érzem, sok mindenben közös a sorsunk Rusvay Gáborral. Azonban nem érdekelnek mások szempontjai, a gyilkosok érvei, hiszen eltelt az idő, a bűn azonban rajtuk maradt. Bocsánatot kérni nem tudnak, nem fognak, mi ezért nem is bocsáthatunk meg nekik. Nyugtalanító gondolat? Szó sincs róla: mindössze arról van szó, hogy a hősökre emlékezés joga itt kezdődik.
Gondolatok, írások Rusvay Tibortól
„Városban lakom, falusi gimnáziumban tanítok, határszéli átkelőhelyen, fluktuáló kistársadalomban, ahol hagyományos paraszti világ birkózik az újjal. A gimnázium felvevőterülete az Ipoly völgye föl egészen a gyarmati gimnázium »érdekterületének« választóvonaláig. A környék nagy kirakata a gimnázium, amely portékáját messze vidékre ajándékozza, s a bekukkantó falusi nép elé teregeti gondolatokat ébresztő termékeit. Ebbe a kirakatba kerül be a főiskolát, egyetemet végzett tanár, akit már határozottan kiképzett keret, megszabott normák és sok-sok szépre-jóra váró gyerek vár. Az iskola megreformálását sürgető tények alapján átfogó rendelkezések születtek, amelyek valóban nagy jelentőségűek, de hatásuk még nagyobb lett volna, ha a tanárságot jóval előbb aktivizálták volna terveik, elképzeléseik előadására, s a konkrétumokat összegyűjtő és általánosító munkába tevékenyebben vonták volna be őket. Ez is egy szerepe lett volna annak, amit mi tanári öntevékeny gondolkodásnak nevezünk és az elszürkülés ellenében agyat izgató feladatként ostromolta volna város és falu iskoláinak tanítónemzedékét: nos, itt van az alkalom a tapasztalatok átadására, évek vagy évtizedek felhalmozott termékének kiárusítására. Nem a 30-40 óra okozza csak az elszürkülést, hanem a falu társadalmának jellegzetes képlete.
Hankiss Elemér maliciózusan említi a kétféle kártyaasztal világát, mi megerősítjük az elmondottakat. A falusi pedagógus »nem fér bele« az értelmiségi körbe, kiszorultságát hogyan kompenzálja? Kivonul az értelmiségből. Aki délelőtt, délután nem egyenlő szellemi erők fórumán, az iskolában, megszokta a külső és belső drillt, a kritikamentes kinyilatkoztató tudásátadást, este már a kvaterkázó újra és újra ismétlődő együttlétre csak olyan partnereket keres, akik között nem esik ki szerepéből, ami könnyen megtörténhetne vele az »értelmiségi« körben. Mind több azonban mostanában, itt Szobon is, a csak iskolának élő, dolgozó pedagógus, akinek egykor tervei a főiskola vagy az egyetem felé indultak, de megtorpantak az azelőtt tervre kész erők, s most ezt a természetes pedagógiai energiát itt használják fel. Nem minőségi különbségről van szó, hiszen az ember mindig kifüstöli magából az őt szorító tudásanyagot, ha valóban tanár, hanem az adott helyzetben a saját helyének felismerése, amihez önismeret, no meg bátorság kell. Minden testületben van legalább egy tanár, aki ennek az elszürkülésveszedelemnek az ellenében pedagógussá neveli magát. Ehhez azonban anyagi javak is kellenének. Kellene könyv, kellene színház, több s jobb a megszokott színházlátogató valóságnál, meg aztán kellene egy kis magunk közötti társalgás korunkhoz, feladatainkhoz és lehetőségeinkhez mért hangnemben és arányérzékben.” (1974)
„Szép a Balaton, langyos és kegyesen simogató a vize, szép a reggeli hullámverés, a fények villódzása, a vadul elhatárolt sávok kék-zöld változása, a tarkaság, a nyüzsgésig fokozódó természetkeresés. A Balaton szép. Ha váci ember itt telepedne le, hiányolná a szél kemény, zord vagy éppen hűsítő játékait, mert hiszen Vác »szeles város«, tanulna a kedveskedő dunántúli hangsúlyból, összevetné a két táj számtalan és szembeszökő érdekességeit. Itt valóban belátni az udvarokba, tehát szabadabb a világ, az egymást megértés nyilvánvaló jelei úton-útfélen megmutatkoznak. Most látom valójában, hogy Vác minden barokk kultúrájával együtt és ellenére alföldi város. Nálunk nem látsz be az udvarokba, olyan ez a váci világ, akár a kecskeméti, zord kapuk és magas falak óvják törökök ellen a házat. De a magyar, a dunántúli, a paraszti alkat gyengébb, hogy úgy mondjam, polgáribb. Az én jászapáti őseim rideg világ. Itt, a Balatonnál kell rájönnöm, járva falvakat és bekukkantva ismerőseim udvarába, »térképezve«, és tájékozódva, hogy a mi Vácunknak miért nem lett nagy hagyománya. Nem a török, nem a még régebbi tatár az oka, hanem az egészséges, de többszörösen kicserélődött váci társadalomra ráépült barokk, amely idegen volt az eredetileg alföldi világnak, de az ideplántált Dunántúl meg elkésett az asszimilációval. Ami a Dunántúlon már valóság volt, itt csak másolatban élt. Nem is élt, csak létezett. Az Alföldet meg tűzzel-vassal irtották: Habsburgjaink folytatták a »tatári művet«. Így ebben a kétlélegzetű városban éppen a barokk ellenében hatott, ami élő hagyomány lett, és amit a betelepített lakosok szerencsére átvettek. A barokkot támadom? Nem. Csak odateszem, ahova szerintem való: múlt világunk bemutató múzeumába. Ennek a nagy múzeumnak egyik szobája a váci világ barokkja, amely bizonyság, hogyan épült erre a társadalomra a ma már csak emlékeiben szépséges egykori nyugati honfoglalás. Szép a Balaton, langyos és kecsesen simogató a vize, faluinak udvarába belátni, én meg a Duna menti városról gondolkozom.” (1970)
„Meg kell különböztetni azt, hogy Eötvös Kollégiumi éveimben, azért tartottak anarchistának, mert nem fogadtam el a közvetítő hatalmat Isten és közöttem, ez az egyház részéről volt így. A párt részéről pedig eleve szemben álltam a materializmussal, mert érzelmet, még több érzelmet szerettem volna. A tudást érzelemmel átadni. Minek az érdekében? Egy olyan nemzedék nevelése érdekében, amelynek ugyanilyen tudata lesz, nevezzük anarchistának, mint az enyém, és akkor, elérhetjük azt a célt, hogy belülről szabadok leszünk. Ami későbbi anarchizmusom számlájára írandó, az egyáltalán nem anarchizmus, az fogcsikorgató ellenállás. Ami most esetleg anarchistának tűnik bennem, az pedig egyszerűen a mérhetetlenül felgyülemlett aljasság, összefonódás elleni alapvető, természetes tiltakozásom.” (1999)
