„Elképzelhetetlen látvány tárult elénk, amint akár Pest, vagy a Vár, vagy a Svábhegy felé néztünk… Pest és a Vár felől hatalmas tüzek világítottak. A Sztálin-gyertyák közben-közben nappali fényt árasztottak. Újra meg újra hallottunk közben igen erős, sivító zúgást a fejünk felett… Messzi Pest határában, Kőbánya, Lőrinc, Szentmihály, Erzsébet, Soroksár felől pedig ágyúk torkolattüzeit lehetett látni, és messzi hangzó, elhúzódó ágyúdörgést. Lőtték Pestet. Fantasztikus és borzalmas látvány. Buda körülzárásával megindult Pest ostroma teljes erővel. 1944 békességes karácsonya! Hány ember halt meg? Hány családba köszöntött be a rettenetes nyomor és kétségbeesés? Hány testvér, apa, anya, gyermek vált árvává, egyedül valóvá! Megdöbbentett az a rettenetes ellentét, ami ezen az estén előttem állt. Egyik oldalon Isten a maga ajándékozó szeretetével, a másik oldalon az Istennel szembefordult ember. Mi az eredmény? Szabadjára engedett pokol, a sátán uralma, a halál aratása. És ebben a rettenetességben ott ültünk feleségemmel gyermekeink fekhelye mellett, akik csöndesen és békésen aludtak, és hálát adtunk Istennek, hogy mindeddig megőrzött bennünket…”
Világ Igaza a zsidómentésért
Így emlékezett vissza 1944 szentestéjére egy harmincöt éves evangélikus lelkész a Városmajor melletti Lorántffy Zsuzsanna utcában levő Légrády-villában, amely ideiglenes menedéket nyújtott neki és családjának. Minden pusztító csapás, kataklizma, katasztrófa, így a második világháború iszonyú kegyetlenségei és szenvedései idején is sokan feltették a kérdést: hol van Isten? Hogyan engedheti meg Isten, hogy ezek megtörténjenek? Sokan feltették ezt a kérdést Sztehlo Gábornak is, akit az 1944–45-ös tragikus esztendő rémségei megtanítottak arra, hogy az ember sok felesleges kérdést tesz fel a Teremtőjének, ahelyett, hogy cselekedné, amit Teremtője mond neki. A 115 éve született és ötven éve elhunyt evangélikus lelkészről, aki 1972-ben megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől a Világ Igaza kitüntetést, öt évvel ezelőtt pedig posztumusz Magyar Örökség-díjban részesült, Schweitzer József néhai országos főrabbi írta:
Voltak, akik megértették az idők parancsát és volt bátorságuk cselekedni; ennek értékét lehetetlen felbecsülni.
Ha egy mondatban kell összefoglalni, mit cselekedett nyolcvan éve Sztehlo Gábor, ez a válasz: legalább kétezer zsidónak minősülő gyermeket és felnőttet mentett meg Budapesten a náciktól és a nyilasoktól. A svájci emigrációjában az 1960-as évek elején papírra vetett visszaemlékezésében – amelynek első teljes, csonkítatlan szövege Háromszázhatvanöt nap címmel két éve jelent meg a Magvető Kiadónál – részletesen leírja, amit tett, tapasztalt, átélt 1944 márciusa és 1945 márciusa között. A több száz oldalas könyvből megrendítő, lesújtó, egyúttal felemelő emberi történeteket ismerünk meg a vészkorszakból. Csodálatos, hogy Sztehlo a rengeteg gonoszság, bűn közepette sok olyan emberrel találkozott és dolgozott együtt, akiket csak a jó oldalukról ismert meg, és tanúbizonyságot akart tenni arról, hogy a teremtő és gondviselő Isten emberségessé, segítővé és áldozatkésszé tudja alakítani az önző, durva, gonosz embert a legnagyobb veszedelemben és kataklizmában is.
Az evangélikus parasztifjúsági mozgalmat irányító, Nagytarcsán népfőiskolát alapító fiatal lelkész nem akart a történelembe lépni – a történelem lépett az ő életébe, mégpedig 1944. március 19-én, Magyország német megszállása napján. Egyháza képviseletében hamarosan csatlakozott a Jó Pásztor bizottsághoz, amelyet a református egyház azért hozott létre, hogy a törvények által zsidónak minősített, protestáns vallású gyermekek mentését, gondozását irányítsák. Augusztusban Sztehlo megállapodott Friedrich Born svájci diplomatával, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselőjével, hogy a vöröskereszt védelme alatt és anyagi-pénzügyi támogatásával menedékhelyeket alakítanak ki létre zsidónak minősített gyermekek és – ha szükséges – szüleik számára.
Október elejétől többnyire budai villákban, valamint pesti lakásokban gyermekotthonokat szervezett, rendezett be és irányított, és önzetlen munkatársaival ezeken a menedékhelyen bújtatta és ellátta az üldözött gyerekeket és családokat.
A Nemzetközi Vöröskereszt által a II. kerületi Fillér utcában, egy elmenekült német ember luxuslakásában biztosított irodából végezte Sztehlo embermentő munkáját, ahol az üldözött Szentmiklósi házaspár és Kramer Pál voltak a legközelebbi munkatársai, a titkárnője Madame Barrée, egy idős svájci francia hölgy, akit Born adott mellé, és aki aztán január végén kimentette az orosz fogságból a magyar lelkészt. Sztehlo és munkatársai szolgálatát Gyürk István, a Jó Pásztor gyermekotthonok gazdasági hivatalának hívő katolikus vezetője segítette, aki teljes odaadással, nagyszerű szervezőerővel és vaskézzel irányította kétezer ember élelmezését, ellátását. Mint Sztehlo írja, Gyürk még Budapest bekerítése előtt vidékről fél vagy egész disznókat szerzett be és osztott szét, és ezekből több száz család élt az ostrom ideje alatt. Az ostrom kezdete előtt mindegyik, már mintegy harminc gyermekotthon – pontosan kiszámított fejadag szerint – hat hétre való teljes élelmiszerkészletet kapott, nagyrészt konzerv formájában.
Amikor a harcok miatt már járművet nem lehetett kapni, összeszedte a szemetes- és szódáskocsikat, lovakat kért kölcsön a fővárostól, így el tudta szállíttatni az élelmiszert a menedékhelyekre. Valamennyi gyermekotthonban megünnepelték a karácsonyt: nemcsak jóllaktak a gyerekek, de játékokkal is megajándékozták őket. Ők is készítettek papírból kis betlehemeket, rajzokat, agyagfigurákat, így mindenki mindenkit megjándékozhatott.
