Ma ötven éve, 1974. május 28-án egy svájci kisvárosban, Interlakenben elhunyt egy hatvanötödik évében járó magyar ember, aki két évvel korábban megkapta a jeruzsálemi Jad Vasem Intézettől a Világ Igaza kitüntetést, öt évvel ezelőtt pedig posztumusz Magyar Örökség-díjban részesült. Életében a magyar államtól semmilyen elismerést nem kapott, a kommunista hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Schweitzer József néhai országos főrabbi viszont azt írta róla: „Voltak, akik megértették az idők parancsát és volt bátorságuk cselekedni; ennek értékét lehetetlen felbecsülni.”
Ha csak ennyit tudnánk az 1909-ben Budapesten született Sztehlo Gáborról, már az is indokolttá teszi, hogy megemlékezzünk róla. Ki volt ő? Nagyon röviden: evangélikus lelkész, népfőiskolai szervező, zsidómentő, aztán az öröm városának, a Gaudiopolisnak a megálmodója és első államfője, majd szellemi és testi fogyatékosok egyházi gondozója, végül svájci önkéntes száműzetésben gyülekezeti lelkész, haláláig.
Sztehlo nem akart hőssé vagy a történelem formálójává válni. Nem kívánt a történelembe lépni, a történelem lépett az ő életébe, mégpedig 1944. március 19-én, Magyarország német megszállása napján. Mint a svájci emigrációjában a hatvanas évek elején papírra vetett részletes visszaemlékezésében – melynek első teljes, csonkítatlan szövege Háromszázhatvanöt nap címmel két éve jelent meg – írja, egészen addig „politikailag éretlen és igen naiv lélek” volt, a háború nem az ő háborúja volt, és bár családja anyai részről német ajkú (részben svájci, részben osztrák), ő soha nem szerette a birodalmi németeket. 1932-ben szentelte lelkésszé Raffay Sándor evangélikus püspök, 1937-től éveken át vezette a Nagytarcsán általa alapított, finn mintájú paraszt-népfőiskolát, s országos irányítója volt az evangélikus parasztifjúsági mozgalomnak.
A német megszállást követően, a zsidóüldözés megkezdődése után hamarosan a keresztyén vallású zsidó származású gyermekek mentését és gondozását kapta feladatul püspökétől. A Magyarországi Református Egyház Éliás József lelkész vezette Jó Pásztor Missziói Bizottsága és Friedrich Born svájci diplomata, a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselője segítségével
1944. október elejétől főleg budai villákban, valamint pesti lakásokban gyermekotthonokat szervezett, szerelt fel és irányított, és önzetlen munkatársaival ezeken a menedékhelyen bújtatta és gondozta, ellátta a nácik és nyilasok által üldözött gyerekeket és családokat.
A visszaemlékezésében részletesen elbeszéli, milyen nehézségek és veszélyek közt, emberfeletti erővel és a gondviselő Isten kegyelméből sikerült a vészkorszak, a budapesti ostrom pokoli hetei, majd a szovjetek bevonulása után napról napra megőrizni és élelmiszerrel ellátni az otthonok lakóit. Karácsonykor már mintegy harminc, február elején több mint negyven gyermekotthonuk működött a fővárosban, ahol legalább kétezer menekített ember – többségük gyermek, továbbá édesanyák és gondozónők – túlélését szervezték meg a második világháború egyik legkegyetlenebb, legpusztítóbb városharca idején. Ahogy írja: „Körülöttünk a háború minden borzalmával, közöttünk pedig Isten a maga megsegítő szeretetével. Bármin is mentünk keresztül és bármi is ért bennünket, soha nem láthattunk mást közöttünk, mint az élő Istennek a cselekedeteit.”
Sztehlo szerint a csodák sorozatában éltek. Mai szemmel nézve én úgy vélem, e csodákat istenhívő, Krisztus-követő emberek művelték, és nem magyarázták. (Lásd Hegyi beszéde.) Azt tették, amit Teremtőjük és saját lelkiismeretük parancsolt, hűségesen és áldozatosan cselekedve annak a napnak a feladatát, amely a tegnapból folyt a mába és a mából a holnapba, a holnaputánnak már nem látva a körvonalait.
És az evangélikus lelkész mellett számtalan név szerint ismert és még több ismeretlen emberről elmondható, hogy a magyar történelem egyik legsötétebb időszakában sokan voltak és maradtak hazánkban – Ady híres versét idézve – „ember az embertelenségben”.
John Lukacs, a száz éve született zsidó származású, katolikus vallású magyar–amerikai történetíró szerint az a tény, hogy az 1944-ben Magyarországon élő mintegy kilencszázezer magyar zsidó és zsidó származású ember körülbelül fele életben maradt a vészkorszak végére, Közép- és Kelet-Európában egyedülálló, aminek a legfontosabb oka a magyar emberek jó szándéka, embersége és bátorsága volt.
Az, hogy a nyilas uralom alatt – sőt helyenként már azelőtt is – sok ezer zsidót rejtegettek és mentettek meg magyar szomszédaik, ismerőseik, barátaik, továbbá katolikus zárdák, rendházak, apátságok, templomok vezetői.
Természetesen a katolikusok mellett számos protestáns honfitársunk is – életét kockáztatva – részt vett a zsidómentésben. A rájuk való emlékezés, illetve emlékeztetés önmagában cáfolja azt az egész magyarságot kollektív bűnösnek minősítő, lefasisztázó, leantiszemitázó rágalmat, amit a kommunisták és szellemi örököseik máig akadálytalanul és büntetlenül terjesztenek. Ezért kötelességünk, hogy az antiszemitizmus és a zsidóüldözés tragikus tényeivel történő szembenézéssel együtt (!) ne feledkezzünk el az emberszeretet és a zsidómentés sok-sok katartikus példájáról sem.
