Miért is kellene kedvesnek lennie egy nőnek?

Egy nemrég készült tanulmány szerint nem szeretjük, ha női főnökünk van, mert kevésbé kedvesek, mint a férfi vezetők. A kutatás egyben arra is rámutatott, hogy mennyi sztereotípiával kell megküzdeniük a nőknek, ami miatt megrekedhet vagy derékba is törhet a karrierjük. De mit gondolnak erről maguk az érintettek? Milyen a jó női főnök? Női felsővezetőkkel beszélgettünk.

Fotó: Mirkó István Forrás: Magyar Nemzet/20241113__MI_561

– Már az is sztereotípia, hogy egy nőnek kedvesnek kell lennie. Miért, egy férfinak nem kell? Ott kevésbé fontos? – reagál nevetve Mihalik Zsuzsa, az All You Can Move cég ügyvezetője arra a tanulmányra, amely szerint azért nem szeretnek az emberek női vezetőkkel együtt dolgozni, mert kevésbé kedvesek. A Journal of Organizational Behavior and Human Decision Processes című szervezetszociológiai folyóiratban megjelent írás szerint hiába halad a világ, a nőket érintő sztereotípiák mégsem koptak ki. 

A kutatásban azt is megállapították: az életkor előrehaladtával a férfiak és a nők is egyre hatékonyabbak a munkájukban, a „gyengébbik nemmel” ugyanakkor nem szívesen dolgoznak együtt. A megkérdezettek mindezt azzal indokolták, a középkorú nők kevésbé szívélyesek, ez a szigor pedig negatívan befolyásolja az előrelépésüket, sok nőnek emiatt rekedhet meg a karrierje. Számszerűsítve: a nőknek 14 százalékkal kevesebb esélyük van arra, hogy kinevezzék őket egy magasabb pozícióra, annak ellenére, hogy jobban teljesítenek és lojálisabbak a céghez.

Jennifer Chatman, a tanulmány egyik társszerzője szerint minden probléma a sztereotípiákra vezethető vissza, egy állásinterjún pedig sokkal nehezebb dolguk van a nőknek, mert egyszerre várják el tőlük a magabiztos vezetői attitűdöt és az érzelmes, melegszívű nőt.

Vezetőnek születni kell

De vajon mi a véleményük minderről azoknak a nőknek, akik a főnöki székben ülnek? Érte-e őkek hátrány a nemük miatt, nehezebben kapaszkodtak-e fel a ranglétrán? Valóban szigorúbbak és kevésbé kedvesek-e? – Amikor egyetemistaként idegenvezetőként dolgoztam, az első napon kiborulva, sírva mentem haza, mert kikészített a sofőr, zrikáltak az utasok, pedig egyébként nagyon szerettem a munkám. Ekkor kerültem először válaszút elé: vagy beleviszem az érzelmeimet a munkába és mindig kiborulok, vagy pedig feladatként tekintek rá – idézi fel Mihalik Zsuzsa, aki azóta megtanulta, minek adhat helyet az irodában, és mi az, amit otthon kell hagynia. – Bizonyos dolgokat, érzéseket, amelyeket egyébként nőként felvennék a munkán kívül, azt a munkámban, vezetőként megtanultam ajtón kívül hagyni. Szerintem óriási hiba, ha egy vezető nem sorjázza le magáról a személyes érzéseit, hiszen nem róla kell szólnia a napnak, hanem arról: felelősséget vállal a munkatársaiért– fejti ki, hozzátéve: 

menedzser bárki lehet, de meggyőződésem, hogy vezetőnek születni kell. Olyan tulajdonságainak kell lenniük, amelyek nem tanulhatók, nem szocializálhatók, hiszen nem mindenkinek komfortos a döntéshozatal és az azzal járó felelősség, sokszor konfliktusokat is föl kell vállalni, és határozottan, magabiztosan kell vezetni a hajót. Ettől magányos a vezetői lét.

Mihalik Zsuzsa. Fotó: Ladóczki Balázs  

Az AYCM ügyvezetője ugyanakkor hozzáteszi, tény, hogy a női vezetőkben ott bújik az anyai ösztön is. – Akár a gyermeknevelésben, itt is fontos a határhúzás. Egy gyermek is akkor érzi magát biztonságban, ha tudja a szabályokat, tudja, meddig mehet el, de a kettő között van szabad tere. Ez pontosan így működik a munka világában is, a vezető-munkatárs tengelyen, ahol a következetesség és a rugalmasság jól megfér egymást mellett – tanácsolja Mihalik Zsuzsa, aki szerint ha egy vezető belátja, hogy megtérül, ha a munkavállaló jól érzi magát, akkor nyert ügye van. – Nincs annál nagyobb elismerés, amikor egy főnök azt látja, a dolgozói jól vannak. Egy vezetőnek olyan munkakörnyezetet kell teremtenie, ahol az alkalmazottak lelkileg és szellemileg is ki tudnak teljesedni. Ezt csak úgy lehet elérni, ha a kollégák tudják, nem kell a székükbe kapaszkodniuk, nem félnek a hibáktól. Az innováció legnagyobb ellensége a félelem. Én mindig magamból indultam ki, és feltettem azt a kérdést, hol éreztem magam a legjobban, milyen körülményeket kell teremtenem, hogy a csapatomból a legjobbat tudjam kihozni? – jelzi, elárulva, nemrég megkapták a Családbarát Munkahely tanúsító védjegyet.

A sztereotípiát a nők táplálják?

Arra a kérdésre, hogy bármikor érte-e hátrányos megkülönböztetés vagy szembe kellett-e néznie a nőket érintő sztereotípiákkal, Mihalik Zsuzsa leszögezi: soha nem érte hátrány nőként. – Az első munkahelyemen alkalmazottként dolgoztam egy nagyvállalatnál, de sosem éreztem, hogy hátrányba kerültem volna csak amiatt, mert nő vagyok. A jogi egyetemen is gyakran hallottam, amikor arról panaszkodtak a lányok, hogy porig alázták őket. Engem soha egyetlen tanár sem alázott meg, mert mindig kellő határozottsággal, magabiztossággal álltam ki, és persze meg is tanultam az anyagot – idézi fel diákéveit. A cégvezető ugyanakkor megemlíti, előfordult, hogy „Zsuzsikázták”, de ettől sem ijedt meg soha. – Úgy vélem, egy nő igenis élhet azzal, hogy nőként viselkedik, és mer nőnek lenni. Én attól sem ijedtem meg, amikor egy üzleti tárgyaláson a velem szemben ülő férfi egyértelműen azt várta, hogy elfogadjam a feltételeit, mert én úgyis „csak egy nő” vagyok. Örömmel mentem bele a játszmába, mert tudtam, az üzletfelemnek most arra van szüksége, hogy férfinak érezze magát az adott témában, én pedig megadtam neki ezt, és érdeklődve hallgattam őt. Természetesen a tárgyalás sikeres volt, és végül elértem, amit szerettem volna – mondja nevetve. De hozzáteszi: véleménye szerint a nőket érintő legtöbb sztereotípiát maguk a nők táplálják, sokszor feláldozzák az elképzeléseiket azért, hogy szerethetők maradhassanak. 

Pedig nem azért vagyunk vezetők, hogy szeressenek, hanem azért, hogy sikerre vigyük a céget. Persze jó, ha ezt szimpatikusan tudjuk megtenni 

– mondja.

Amikor férfiakkal ülök le tárgyalni, sosem gondolok arra, hogy én most itt nőként vagyok jelen – veszi át a szót Bartos Andrea, a Családbarát Magyarország Központ ügyvezetője, aki szerint hibás elgondolás, hogy a határozottság férfias tulajdonság. Az ügyvezető egy éve került a vezetői székbe, de mint mondja, pályája során bejárta a ranglétra összes fokát, amit előnynek tart. – Nem cégvezetőként kerültem a társasághoz, így mire a szervezet vezetője lettem, már belülről ismertem. Ez hatalmas könnyebbség, lényegi előny. Ugyanakkor olyan kollégákkal kellett magam elfogadtatnom, akikkel előtte a szervezeti hierarchia azonos szintjén álltam vagy adott esetben a feletteseim voltak. Egyetlen vezető sincs könnyű helyzetben, női vezetőként pedig különösen finoman kellett egyensúlyoznom úgy, hogy ne mutassak gyengeséget, miközben elengedhetetlen a határozottság, de mégse legyek autokrata vezető – mondja.

Bartos Andrea szerint kiemelten fontos  tanulni a hibákból, illetve elfogadni, hogy az alázat és a fejlődésre való törekvés is elengedhetetlen ismérve a jó vezetőnek. – 2010-ben egy szálloda gazdasági vezetőjeként közvetve-közvetlenül már sok munkavállalóért feleltem. Ekkor éreztem azt, hogy szeretném jól, jobban csinálni, ezért iratkoztam be egy coachképző iskolába. Akkor és ott nagyon sokat tanultam magamról és arról is, hogyan lehet jó vezetőként egyben tartani egy csapatot, milyen ereje van annak, ha presszió helyett odafordulunk a kollégához, megdicsérjük a munkáját vagy éppen emlékeztetjük, milyen sokat ad hozzá a közös sikerekhez – idézi fel. Mint hangsúlyozza, pályafutása során különös figyelmet fordított arra, hogy egyetlen alkalommal se szégyenítsen meg kollégát. – Elfogadom, hogy mindenki hibázhat. A „főnöki” hozzáállással hosszú távon inkább rombolni lehet, semmint építkezni. Az ilyen főnökök mellől előbb-utóbb megfogyatkoznak az emberek, jogosan – magyarázza.

Tőről tőre haladva 

Ma már ritka, hogy bárki is egy életre tervezzen egyetlen munkahelyen. A szakemberek hat-nyolc évben állapítják meg azt az idősávot, amikor a munkavállaló valóban „oda tudja tenni magát”. 

– A vezetők esetében ez az idő még rövidebb – vallja Bartos Andrea, elárulva: tapasztalata alapján a hosszú távú projektek, átfogóbb fejlesztések esetében a legnagyobb nehézség. Olyankor csak hosszú évek múltán látni majd az eredményt, ami sok szorongással járhat. – Azt is meg kell tanulnia egy vezetőnek, hogyan maradhat önmaga is motivált. Tudatosítania kell magában, hogy bár ismeri a céljait, az odavezető út néha nemcsak hosszú, de a végét sem mindig látni. Számomra mindig segítség, ha felidézem kamaszkorom egyik megrázó élményét és édesapám ehhez fűződő tanácsát, tanítását. Úgy tizenöt éves lehettem, amikor egyik nyáron a falusi téesz dolgozóit és családjaikat kivezényelték a határba, „háztáji munkára”. Míg mások a tűző napon végzett fizikai munkához öltöztek, addig én az egyenletes barnulásra koncentráltam, hajam pedig citrommal kentem, hátha a tűző nap szépen szőkíti majd a tincseimet. Kora reggel kezdett mindenki a saját során, és már magasan járt a nap, amikor még mindig nem lehetett látni a kukoricatábla végét. Ahogyan a kimerültségemmel egyenes arányban éreztem reménytelennek a kapálás befejezését, úgy rogytam pecsenyepirosra égve, sűrű könnyekben a földre. Csendesen zokogtam, bizton tudva, soha nem fogunk a sor végére érni. Édesapám biztatni próbált, s noha hevesen tiltakoztam, mégis hogyan, lehajolt hozzám, és szelíden csak annyit mondott: tőről tőre haladva – idézi fel gyerekkori emlékét Bartos Andrea. Édesapja szavai a mai napig arra emlékeztetik: nem mindig látjuk pontosan az utat, de ha ismerjük a célunkat, kitartóan és hittel dolgozunk, célba fogunk érni.

Borítókép: Bartos Andrea (Fotó: Mirkó István)