A Ferenc József-kor (vagyis az 1848 és 1916 közötti időszak) Habsburg-diplomáciájának története kiválóan föl van tárva. A magyar történetírás azonban ebben a témakörben inkább az európai jelenségekre koncentrál, holott a XIX. század második felében a Habsburg-monarchia Ázsia és Afrika felé is kacsintgatott. Sajátos módon azonban Ferenc József császár és király öccsének, Miksának az 1860-as évekbeli „mexikói kalandja” nem tartozott ezen törekvések közé. A főherceg ugyanis bátyjának kérése ellenére, még az esetleges trónigényéről is lemondva állt be a francia nagyhatalmi igények zászlaja alá, amikor III. Napóleon császár kérésére és hosszas rábeszélésére vállalta, hogy Közép-Amerikában monarchiát hoz létre.
A határozott császári küldetéstudattal rendelkező, ugyanakkor túl sok reálpolitikai érzékről tanúságot soha nem tévő Miksa egy teljesen ismeretlen világba érkezett feleségével, Sarolta belga királyi hercegnővel, amikor kikötöttek Mexikó partjainál 1863 májusában. A polgárháborúba süllyedt latin-amerikai állam – ahol a liberális Benito Juárez egykori elnök küzdött a konzervatív nagybirtokosi elittel és a katolikus egyházzal – fölötti dominanciát Franciaország a magénak akarta tudni. Fittyet hányva ezzel az akkor már jó négy évtizede megfogalmazott Monroe-elvre, amely szerint Amerika az amerikaiaké. III. Napóleon ki szerette volna használni az Amerikai Egyesült Államokban akkoriban dúló észak–déli háborút arra, hogy amerikai érdekeltségét növelje. Emiatt győzte meg Miksát arról, hogy vállalja a mexikói császárságot.
Miksa előbb a katolikus egyházra, a francia megszállókra és a konzervatív politikai erőkre támaszkodva igyekezett az uralmát kiépíteni, annak ellenére, hogy az ország – ahol Juáreznek komoly támogatottsága volt – teljes területe fölött soha nem gyakorolta a hatalmat. Kortársai azt gondolták róla, hogy kiadja ugyan uralkodói rendeleteit, amelyek aztán csak az ő fejében és az általa aláírt papírokon léteznek, de a gyakorlatban nem kerülnek végrehajtásra. Egy időben liberális politikai erőkre bízta a kormányt, és alkotmányos császárságot vezetett be, gesztusokat tett az őslakosoknak, és vállalta a prekolumbián amerikaiak kulturális örökségét. Később tudomásul kellett vennie, hogy Franciaország túl sok pénzt fordított a „mexikói kalandra”, amelyet egy idő után már nem tudott finanszírozni. Így Miksát lényegében magára hagyták. Ennek következtében pedig nemcsak elvesztette a trónját, de pert akasztottak a nyakába, majd halálra ítélték, és 1867. június 19-én kivégezték.
Erről jelent meg nemrégiben magyarul Edward Shawcross angol történész Mexikó utolsó császára. Drámai történet egy Habsburg főhercegről, aki császárságot alapított az Újvilágban című munkája. A könyv elismerésre méltó értéke, hogy szerzője számos archív forrást (elsősorban diplomáciai és személyes levélváltásokat, publikáltakat és eddig még ki nem adottakat egyaránt) használt föl műve megírásakor. Kötetében komoly filológiai háttérrel, elsősorban személyiségcentrikusan, a mexikói uralkodópárra, valamint politikai és személyes környezetükre fókuszálva mutatja be ezt a tragikus történetet, amelyet világpolitikai és amerikai kontinentális politikai kontextusba helyez. Hiányossága a műnek, hogy míg a politikatörténet hangsúlyos a lapjain, addig gazdaság- és társadalomtörténeti folyamatok – annak ellenére, hogy ezek álltak az események mögött – nem nagyon szerepelnek benne. Helyettük inkább a történet főszereplőinek érzelmei és egyéni intenciói vannak a középpontban. Az egyébként nagyon jó stílusban, szinte regényes elbeszéléstechnikával megírt (s ez bizonyára a fordító, Rácz Judit érdeme is) kötet a Habsburg család történetéről való ismereteinket éppúgy gazdagítja, mint a XIX. század második harmadának világpolitikai eseményeiről alkotott nézeteinket.
(Edward Shawcross: Mexikó utolsó császára. Drámai történet egy Habsburg főhercegről, aki császárságot alapított az Újvilágban. Fordította Rácz Judit. Helikon Kiadó, Budapest, 2024, 352 old. 5499 Ft)
