Négy vagy hat kéz

Sok gépkocsivezető egyszerűen lefagy, ha meghallja a sziréna hangját. Pedig már a jogosítvány megszerzésekor érdemes lenne megtanulni, mit jelent a „halszálka”. A sötét éjszakában könnyebbség, ha a mentőknek nem kell címet keresgélni, és sokszor elhangzik az is: köszönjük, hogy ilyen gyorsak voltak.

2019. 06. 22. 17:14
Esetkocsi a Pesterzsébeti Mentőállomáson. „Mi nem tárgyakat szállítunk” Fotó: Bach Máté
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Este fél hét van, műszakváltás. Kézfogások, kedves szavak, baráti tekintetek. Az éjszakások piros egyenruhát vesznek, fáradt kollégáik civilbe öltöznek. Síksági Attila mentőápoló ma tizenkét-órázott, lassan indulásra kész, de nem siet, leül még kicsit beszélgetni. Tartalmas nap áll mögötte, Herold Vilmos mentőtiszttel együtt kezdte a műszakot, aki viszont huszonnégyórázik – holnap reggel fél hétig marad szolgálatban. Az Országos Mentőszolgálat Pesterzsébeti Mentőállomáson jönnek-mennek az autók, ápolók ellenőrzik a felszerelést, feltöltik a készletet, amikor megcsörren a telefon: gyalogosgázolás. Közben tabletről is érkezik a riasztás, és jönnek az adatok a helyszínről, a beteg állapotáról. Az események hirtelen felgyorsulnak: nappal egy perc alatt kell elhagyni a mentőállomást a riasztást követően, éjszaka két percük van az indulásra a szolgálatban lévőknek. Az informatikai rendszer többszörösen is ellenőrzi, rögzíti, hogy mi történik éppen, látjuk, ahogy a sofőr beindítja az autót, felkapcsolja a lámpát és a fényeket, megszólal a sziréna, kezdődik a vonulás.

– Mentőállomásról indulunk, a környékbeliek elsősorban azzal segíthetnek, hogy szabadon hagyják az épület előtti útszakaszt – tájékoztat Őri Kiss Zsolt mentőgépkocsi-vezető, és szemével az állomás előtt parkoló szürke autó felé int. – Tapasztalatom szerint azért a többség odafigyel arra, hogy ne álljon mentőállomás vagy kórház bejárata elé. Őszintén mondom, ez nem a mi kényelmünket szolgálja, hanem a beteg mozgatása, ellátása érdekében fontos, hogy minél közelebb kerüljünk a helyszínhez. De a belvárosi, szűk utcákban előfordul, hogy ránk parkolnak: fölmegyünk ellátni a beteget, és mire visszajövünk, már nem tudjuk kinyitni a hordágynak az ajtót. A vonulás még nehezebb, mert a gépkocsivezetők egy része elbizonytalanodik, ha meghallja a sziréna hangját. Az elmúlt öt-nyolc évben ezen a téren is tapasztalható változás – jó irányban –, de már a jogosítvány megszerzésekor figyelmet kellene fordítani az ilyen helyzetekre, mert megesik, hogy az autóvezető leblokkol, és ott, ahol van, megáll. Többsávos úton jó megoldás a „halszálka”, amikor az út két szélén jobbra-balra húzódva folyosót hoz létre a kocsisor. Ilyenkor középre vesszük a felezővonalat, és folyamatosan haladunk. Hangsúlyozom: nem száguldunk, de azért nagy áldás, ha nem kell megállnunk, mert a lassítás-gyorsítás megviselheti az amúgy is rossz állapotban lévő beteget – magyarázza Őri Kiss Zsolt.

Több állomáson bevett szokás, hogy amikor új munkatárs lép be gépkocsivezetőnek, első alkalommal megkérik, legyen csak megfigyelő, és nem is akármilyen pozícióból: „Várj egy pillanatot!” – mondják a bajtársak, majd hozzák a hordágyat, rögzítik, és úgy vonulnak, hogy a leendő sofőr a saját bőrén tapasztalja, milyen érzés a járműben feküdni.

– Mi nem tárgyakat szállítunk – biztosít erről Őri Kiss Zsolt. – A mentőgépkocsi magas súlypontú, három és fél tonnás autó, amely másként viselkedik, mint a személygépkocsi. Miközben megpróbáljuk kiküszöbölni a nagy dinamikai változásokat, a fülhallgató divatja különösen sok bosszúságot okoz, mert a járókelő – se kép, se hang – könnyen kiléphet a mentőautó elé. Azzal sem járunk jobban, aki autóban ülve hallgat hangosan zenét, mert kivonja magát a forgalom ritmusából, beszűkíti a teret, ilyenkor a környezetére sem figyel. Máskülönben érzékelné, hogy a mögötte jövő autós már hallja a szirénát, már lassít, már lehúzódott… Baleset is adódhat ilyen helyzetekből. Előfordul, hogy a sofőr azzal védekezik: hallani ugyan hallotta a szirénát, de nem látta, honnan jön a mentőautó. Ilyenkor azt tanácsoljuk: aki épp kereszteződésben figyel fel a szirénázásra, az álljon meg, és ne kezdjen manőverezni, amíg nem érzékeli, melyik irányból közeledünk.

Esetkocsi a Pesterzsébeti Mentőállomáson. „Mi nem tárgyakat szállítunk”
Fotó: Bach Máté

Nyugodt, kertvárosi környezetben található a főváros egyik legnagyobb mentőállomása Pesterzsébeten, az itt dolgozó több mint hetven ember ellátja a IX., X., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI. és XXIII. kerületet, Vecsés, Üllő, Ócsa, Szigetszentmiklós, Szigetcsép és Ráckeve térségét. Az állomás öt mentőautója közül kettő intenzív terápiás ellátásra is alkalmas esetkocsi lélegeztetőgéppel, infúziós pumpával. Miközben a felszerelést szemrevételezzük, már elfoglalta helyét a háromtagú mentőegység: a mentőtiszt, a mentőápoló és a gépkocsivezető.

– Ez az első munkahelyem – árulja el Síksági Attila ápoló –, eleve azért jöttem az egészségügybe, mert mentőzni szerettem volna. A munka változatos: új helyszínek, új esetek, új emberek között zajlik, ez olyan szabadságot ad, amiért huszonöt év után is szívesen csinálom. A betegség persze ugyanaz, mint a kórházban, de mi találkozunk elsőként a sérülttel, tőlünk várják az azonnali segítséget – sokszor pánikban – a hozzátartozók. A helyzet ilyenkor kreatív megoldást igényel, és ebben magunkra vagyunk utalva. Váratlan eseményekbe is belecsöppenünk: előfordult már, hogy metró alól kellett kimenteni sérültet a tűzoltókkal együttműködésben. Kihegyezett figyelem jellemzi munkánkat: az egész szituációt le kell venni egy pillanat alatt, miközben felmérjük, milyen környezetben jelenik meg a sérülés, hol lehet biztonságosan vizsgálni és ellátni a beteget, ki az, aki adott esetben segítségként is bevonható. Kritikus helyzetekben különösen fontos a csapatmunka, az egymásra figyelés: itt mindenkinek egyformán számít a jelenléte, nem eshet ki egyikünk sem.

Országszerte a változékony időjárás lehet az oka annak, hogy mostanában a belgyógyászati esetek vannak többségben: az idős szervezetet jobban megviseli és a pszichés betegségekben szenvedőt is könnyen kibillenti egyensúlyából a front. Kőbányát átszelve mi is találkoztunk egyensúlyukból kibillentekkel, de ők bambán-mereven bámultak. Szintén „ügyfelek” – állapítjuk meg, korábban ott volt a Hős utcai gócpont, de most már mindenhova eljut a szer. Ez állandó, és évszaktól független. A fesztiválok persze tovább színesítik a képet, akár a bulinegyed.

– Ahogy jön a nyár, mi már a gyerekekre készülünk lélekben, mert amint vége az iskolának, megszaporodhatnak a háztartási balesetek – említi meg Őri Kiss Zsolt. – Minden évszaknak megvan a maga sajátossága. Télen kihűlés, szén-monoxid-mérgezés miatt is hívhatnak bennünket, és gyakoribbak a tűzesetek.

Előkészületek vonulás előtt. Nem hétköznapi
helyzeteket élnek meg
Fotó: Bach Máté

Nagyobb ünnepekkor az alkohol is szerepet játszhat egy-egy balesetben. A mentőgépkocsi-vezető rálát az esetekre, végigkíséri a folyamatot, de nem ítélkezik, és nem minősít. A kívülálló – szomszéd vagy járókelő – azonban sok esetben úgy gondolja, annyi előrelátás lehetne azért a felnőttekben, hogy a nyári szünetben fokozottan figyelnek legdrágább kincsükre, a gyerekre. Mert ki fog ugrani az autó mögül, és könnyen megtörténhet a baj. Aztán feltolul az érzés az emberben, amikor már harmadjára látja a héten ugyanazt a drogost eszméletlenül feküdni az utcán: biztosan erre kell a magas szintű technika?

– A szituációt nem minősítjük. Mi a helyzetet nézzük: ellátjuk, megoldjuk, és megyünk tovább, a következő esethez. Ez a hivatásunk. Igyekszünk minél gyorsabban érkezni, és elfogadjuk, ha ingerült vagy kétségbeesett hozzátartozókkal találkozunk. A szeretett személy életéért aggódni természetes. Ugyanakkor nagyon sokszor kedvesek velünk – meséli a mentőgépkocsi-vezető –, könnyebbség, ha a sötét éjszakában nem kell címet keresgélni, mert a hozzátartozó kiáll a ház elé, felteszi a kezét, és int – ezzel értékes időt nyerünk. És sokszor elhangzik az is: köszönjük, hogy ilyen gyorsak voltak.

Beszélgetés közben beparkol mellénk a mentőorvosi kocsi, szakápolói végzettséggel rendelkező gépkocsivezető ül a mentőorvos mellett, így ez esetben négy segítő kéz van hat helyett. Első látásra hétköznapi személyautónak tűnik a Škoda Octavia, ám felszereltsége az esetautóéhoz hasonló, éppen csak beteget nem szállít, de ez nem is feladata: gyors reagálású egységként működik. Ez a tulajdonság a mentőket is jellemzi, miközben a hozzátartozót a helyzetnek megfelelően bevonják vagy épp elterelik. Ez nem mindig egyszerű, kell hozzá némi veleszületett rátermettség. Előfordul felfokozott, pszichotikus állapotban lévő beteg vagy akár családtag, helyszíne válogatja. A kiélezett szituáció kezelésére nincs recept, de a nyugodt hangnem sokat segíthet minden esetben.

– Munkánk során nagyon fontos a kiegyensúlyozott légkör: itt nincs helye kapkodásnak, akármilyen súlyos esetről van is szó – mondja Herold Vilmos mentőtiszt. – Ha a beteg negatív, beszűkült állapotban van, akkor mindent szó szerint vesz, erre nekünk fokozottan kell figyelnünk.

Szakemberek szerint sok esetben tudatosan érzelemmentes ez a munkakörnyezet: nem is szabad sok érzelmet belevinni, mert annak a segítő vallaná kárát. Természetes önvédelemmel jobban elviselhető a napi terhelés, a magánéletbe viszont nem érdemes átvinni ezt a magatartást, mert ott nem feltétlenül pozitív annak fogadtatása. Őri Kiss Zsolt is állítja: nagyon fontos a szeretetteljes családi háttér, és kell egy hobbi, kell a kikapcsolódás is, hogy le lehessen tenni a feszültséget. A mentőgépkocsi-vezető zenél, motorozik, aktív életet él.

– Egyszer fordult velem elő életemben, hogy úgy döntöttem, másik állás után nézek. Egy konténeres cégnél jelentkeztem, korán reggel indult a munka, fél 11-kor elhúzott mellettünk egy szirénázó mentőautó. Csak annyit mondtam: „Bocsánat, meg tudunk állni? Nagyon hálás vagyok mindenért, de itt befejeztem.” Jöttem vissza mentőzni. Már ötévesen tudtam, hogy ez való nekem. Édesanyám rokkant beteg volt, akit nagyon sokat mozgatott a mentőszolgálat. Én meg figyeltem az egyenruhásokat – hősök voltak a szememben, vagányok! Látszott rajtuk, hogy nem hétköznapi szituációkat élnek meg, mégis mindig volt hozzám egy kedves szavuk. Ma is úgy gondolom, nagyon fontos a közös hang megtalálása a beteggel és a családtagokkal. Az ellátást is az viszi előre. Megfigyeltem: miután beszállítjuk a kórházba a súlyos állapotú beteget, az csak a piros ruhát keresi a szemével, mindig csak a piros ruhát. Hiába veszik körül sokan, minket látott meg először, bennünk van a bizalma. Hatványozottan igaz ez a gyerekekre, nagyon jó velük együttműködni, ha már elnyertük a bizalmukat.

A bajtársak egymásban is megbíznak vakon. Azt mondják, anélkül nem megy. A pályakezdőket nagy figyelemmel terelgetik – maguknak nevelik ki őket –, hogy aztán egy összenézésből, félszavakból is megértsék egymást. A bajtárs nem egy elcsépelt nyelvi fordulat, a név mögött ott az arc, ott az egész életpálya. És számontartják a kollégát munkán kívül is. Régi mentős relikviák láthatók a Pesterzsébeti Mentőállomás vitrinjében, a falon márványtábla örökmécsessel, és idézet olvasható Felkay Tamástól, a mentőszolgálat egykori főorvosától: „Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket, azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen.”

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.