Négy vagy hat kéz

Sok gépkocsivezető egyszerűen lefagy, ha meghallja a sziréna hangját. Pedig már a jogosítvány megszerzésekor érdemes lenne megtanulni, mit jelent a „halszálka”. A sötét éjszakában könnyebbség, ha a mentőknek nem kell címet keresgélni, és sokszor elhangzik az is: köszönjük, hogy ilyen gyorsak voltak.

Esetkocsi a Pesterzsébeti Mentőállomáson. „Mi nem tárgyakat szállítunk” Fotó: Bach Máté

Este fél hét van, műszakváltás. Kézfogások, kedves szavak, baráti tekintetek. Az éjszakások piros egyenruhát vesznek, fáradt kollégáik civilbe öltöznek. Síksági Attila mentőápoló ma tizenkét-órázott, lassan indulásra kész, de nem siet, leül még kicsit beszélgetni. Tartalmas nap áll mögötte, Herold Vilmos mentőtiszttel együtt kezdte a műszakot, aki viszont huszonnégyórázik – holnap reggel fél hétig marad szolgálatban. Az Országos Mentőszolgálat Pesterzsébeti Mentőállomáson jönnek-mennek az autók, ápolók ellenőrzik a felszerelést, feltöltik a készletet, amikor megcsörren a telefon: gyalogosgázolás. Közben tabletről is érkezik a riasztás, és jönnek az adatok a helyszínről, a beteg állapotáról. Az események hirtelen felgyorsulnak: nappal egy perc alatt kell elhagyni a mentőállomást a riasztást követően, éjszaka két percük van az indulásra a szolgálatban lévőknek. Az informatikai rendszer többszörösen is ellenőrzi, rögzíti, hogy mi történik éppen, látjuk, ahogy a sofőr beindítja az autót, felkapcsolja a lámpát és a fényeket, megszólal a sziréna, kezdődik a vonulás.

– Mentőállomásról indulunk, a környékbeliek elsősorban azzal segíthetnek, hogy szabadon hagyják az épület előtti útszakaszt – tájékoztat Őri Kiss Zsolt mentőgépkocsi-vezető, és szemével az állomás előtt parkoló szürke autó felé int. – Tapasztalatom szerint azért a többség odafigyel arra, hogy ne álljon mentőállomás vagy kórház bejárata elé. Őszintén mondom, ez nem a mi kényelmünket szolgálja, hanem a beteg mozgatása, ellátása érdekében fontos, hogy minél közelebb kerüljünk a helyszínhez. De a belvárosi, szűk utcákban előfordul, hogy ránk parkolnak: fölmegyünk ellátni a beteget, és mire visszajövünk, már nem tudjuk kinyitni a hordágynak az ajtót. A vonulás még nehezebb, mert a gépkocsivezetők egy része elbizonytalanodik, ha meghallja a sziréna hangját. Az elmúlt öt-nyolc évben ezen a téren is tapasztalható változás – jó irányban –, de már a jogosítvány megszerzésekor figyelmet kellene fordítani az ilyen helyzetekre, mert megesik, hogy az autóvezető leblokkol, és ott, ahol van, megáll. Többsávos úton jó megoldás a „halszálka”, amikor az út két szélén jobbra-balra húzódva folyosót hoz létre a kocsisor. Ilyenkor középre vesszük a felezővonalat, és folyamatosan haladunk. Hangsúlyozom: nem száguldunk, de azért nagy áldás, ha nem kell megállnunk, mert a lassítás-gyorsítás megviselheti az amúgy is rossz állapotban lévő beteget – magyarázza Őri Kiss Zsolt.

Több állomáson bevett szokás, hogy amikor új munkatárs lép be gépkocsivezetőnek, első alkalommal megkérik, legyen csak megfigyelő, és nem is akármilyen pozícióból: „Várj egy pillanatot!” – mondják a bajtársak, majd hozzák a hordágyat, rögzítik, és úgy vonulnak, hogy a leendő sofőr a saját bőrén tapasztalja, milyen érzés a járműben feküdni.

– Mi nem tárgyakat szállítunk – biztosít erről Őri Kiss Zsolt. – A mentőgépkocsi magas súlypontú, három és fél tonnás autó, amely másként viselkedik, mint a személygépkocsi. Miközben megpróbáljuk kiküszöbölni a nagy dinamikai változásokat, a fülhallgató divatja különösen sok bosszúságot okoz, mert a járókelő – se kép, se hang – könnyen kiléphet a mentőautó elé. Azzal sem járunk jobban, aki autóban ülve hallgat hangosan zenét, mert kivonja magát a forgalom ritmusából, beszűkíti a teret, ilyenkor a környezetére sem figyel. Máskülönben érzékelné, hogy a mögötte jövő autós már hallja a szirénát, már lassít, már lehúzódott… Baleset is adódhat ilyen helyzetekből. Előfordul, hogy a sofőr azzal védekezik: hallani ugyan hallotta a szirénát, de nem látta, honnan jön a mentőautó. Ilyenkor azt tanácsoljuk: aki épp kereszteződésben figyel fel a szirénázásra, az álljon meg, és ne kezdjen manőverezni, amíg nem érzékeli, melyik irányból közeledünk.

Esetkocsi a Pesterzsébeti Mentőállomáson. „Mi nem tárgyakat szállítunk”
Fotó: Bach Máté

Nyugodt, kertvárosi környezetben található a főváros egyik legnagyobb mentőállomása Pesterzsébeten, az itt dolgozó több mint hetven ember ellátja a IX., X., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI. és XXIII. kerületet, Vecsés, Üllő, Ócsa, Szigetszentmiklós, Szigetcsép és Ráckeve térségét. Az állomás öt mentőautója közül kettő intenzív terápiás ellátásra is alkalmas esetkocsi lélegeztetőgéppel, infúziós pumpával. Miközben a felszerelést szemrevételezzük, már elfoglalta helyét a háromtagú mentőegység: a mentőtiszt, a mentőápoló és a gépkocsivezető.

– Ez az első munkahelyem – árulja el Síksági Attila ápoló –, eleve azért jöttem az egészségügybe, mert mentőzni szerettem volna. A munka változatos: új helyszínek, új esetek, új emberek között zajlik, ez olyan szabadságot ad, amiért huszonöt év után is szívesen csinálom. A betegség persze ugyanaz, mint a kórházban, de mi találkozunk elsőként a sérülttel, tőlünk várják az azonnali segítséget – sokszor pánikban – a hozzátartozók. A helyzet ilyenkor kreatív megoldást igényel, és ebben magunkra vagyunk utalva. Váratlan eseményekbe is belecsöppenünk: előfordult már, hogy metró alól kellett kimenteni sérültet a tűzoltókkal együttműködésben. Kihegyezett figyelem jellemzi munkánkat: az egész szituációt le kell venni egy pillanat alatt, miközben felmérjük, milyen környezetben jelenik meg a sérülés, hol lehet biztonságosan vizsgálni és ellátni a beteget, ki az, aki adott esetben segítségként is bevonható. Kritikus helyzetekben különösen fontos a csapatmunka, az egymásra figyelés: itt mindenkinek egyformán számít a jelenléte, nem eshet ki egyikünk sem.

Országszerte a változékony időjárás lehet az oka annak, hogy mostanában a belgyógyászati esetek vannak többségben: az idős szervezetet jobban megviseli és a pszichés betegségekben szenvedőt is könnyen kibillenti egyensúlyából a front. Kőbányát átszelve mi is találkoztunk egyensúlyukból kibillentekkel, de ők bambán-mereven bámultak. Szintén „ügyfelek” – állapítjuk meg, korábban ott volt a Hős utcai gócpont, de most már mindenhova eljut a szer. Ez állandó, és évszaktól független. A fesztiválok persze tovább színesítik a képet, akár a bulinegyed.

– Ahogy jön a nyár, mi már a gyerekekre készülünk lélekben, mert amint vége az iskolának, megszaporodhatnak a háztartási balesetek – említi meg Őri Kiss Zsolt. – Minden évszaknak megvan a maga sajátossága. Télen kihűlés, szén-monoxid-mérgezés miatt is hívhatnak bennünket, és gyakoribbak a tűzesetek.

Előkészületek vonulás előtt. Nem hétköznapi
helyzeteket élnek meg
Fotó: Bach Máté

Nagyobb ünnepekkor az alkohol is szerepet játszhat egy-egy balesetben. A mentőgépkocsi-vezető rálát az esetekre, végigkíséri a folyamatot, de nem ítélkezik, és nem minősít. A kívülálló – szomszéd vagy járókelő – azonban sok esetben úgy gondolja, annyi előrelátás lehetne azért a felnőttekben, hogy a nyári szünetben fokozottan figyelnek legdrágább kincsükre, a gyerekre. Mert ki fog ugrani az autó mögül, és könnyen megtörténhet a baj. Aztán feltolul az érzés az emberben, amikor már harmadjára látja a héten ugyanazt a drogost eszméletlenül feküdni az utcán: biztosan erre kell a magas szintű technika?

– A szituációt nem minősítjük. Mi a helyzetet nézzük: ellátjuk, megoldjuk, és megyünk tovább, a következő esethez. Ez a hivatásunk. Igyekszünk minél gyorsabban érkezni, és elfogadjuk, ha ingerült vagy kétségbeesett hozzátartozókkal találkozunk. A szeretett személy életéért aggódni természetes. Ugyanakkor nagyon sokszor kedvesek velünk – meséli a mentőgépkocsi-vezető –, könnyebbség, ha a sötét éjszakában nem kell címet keresgélni, mert a hozzátartozó kiáll a ház elé, felteszi a kezét, és int – ezzel értékes időt nyerünk. És sokszor elhangzik az is: köszönjük, hogy ilyen gyorsak voltak.

Beszélgetés közben beparkol mellénk a mentőorvosi kocsi, szakápolói végzettséggel rendelkező gépkocsivezető ül a mentőorvos mellett, így ez esetben négy segítő kéz van hat helyett. Első látásra hétköznapi személyautónak tűnik a Škoda Octavia, ám felszereltsége az esetautóéhoz hasonló, éppen csak beteget nem szállít, de ez nem is feladata: gyors reagálású egységként működik. Ez a tulajdonság a mentőket is jellemzi, miközben a hozzátartozót a helyzetnek megfelelően bevonják vagy épp elterelik. Ez nem mindig egyszerű, kell hozzá némi veleszületett rátermettség. Előfordul felfokozott, pszichotikus állapotban lévő beteg vagy akár családtag, helyszíne válogatja. A kiélezett szituáció kezelésére nincs recept, de a nyugodt hangnem sokat segíthet minden esetben.

– Munkánk során nagyon fontos a kiegyensúlyozott légkör: itt nincs helye kapkodásnak, akármilyen súlyos esetről van is szó – mondja Herold Vilmos mentőtiszt. – Ha a beteg negatív, beszűkült állapotban van, akkor mindent szó szerint vesz, erre nekünk fokozottan kell figyelnünk.

Szakemberek szerint sok esetben tudatosan érzelemmentes ez a munkakörnyezet: nem is szabad sok érzelmet belevinni, mert annak a segítő vallaná kárát. Természetes önvédelemmel jobban elviselhető a napi terhelés, a magánéletbe viszont nem érdemes átvinni ezt a magatartást, mert ott nem feltétlenül pozitív annak fogadtatása. Őri Kiss Zsolt is állítja: nagyon fontos a szeretetteljes családi háttér, és kell egy hobbi, kell a kikapcsolódás is, hogy le lehessen tenni a feszültséget. A mentőgépkocsi-vezető zenél, motorozik, aktív életet él.

– Egyszer fordult velem elő életemben, hogy úgy döntöttem, másik állás után nézek. Egy konténeres cégnél jelentkeztem, korán reggel indult a munka, fél 11-kor elhúzott mellettünk egy szirénázó mentőautó. Csak annyit mondtam: „Bocsánat, meg tudunk állni? Nagyon hálás vagyok mindenért, de itt befejeztem.” Jöttem vissza mentőzni. Már ötévesen tudtam, hogy ez való nekem. Édesanyám rokkant beteg volt, akit nagyon sokat mozgatott a mentőszolgálat. Én meg figyeltem az egyenruhásokat – hősök voltak a szememben, vagányok! Látszott rajtuk, hogy nem hétköznapi szituációkat élnek meg, mégis mindig volt hozzám egy kedves szavuk. Ma is úgy gondolom, nagyon fontos a közös hang megtalálása a beteggel és a családtagokkal. Az ellátást is az viszi előre. Megfigyeltem: miután beszállítjuk a kórházba a súlyos állapotú beteget, az csak a piros ruhát keresi a szemével, mindig csak a piros ruhát. Hiába veszik körül sokan, minket látott meg először, bennünk van a bizalma. Hatványozottan igaz ez a gyerekekre, nagyon jó velük együttműködni, ha már elnyertük a bizalmukat.

A bajtársak egymásban is megbíznak vakon. Azt mondják, anélkül nem megy. A pályakezdőket nagy figyelemmel terelgetik – maguknak nevelik ki őket –, hogy aztán egy összenézésből, félszavakból is megértsék egymást. A bajtárs nem egy elcsépelt nyelvi fordulat, a név mögött ott az arc, ott az egész életpálya. És számontartják a kollégát munkán kívül is. Régi mentős relikviák láthatók a Pesterzsébeti Mentőállomás vitrinjében, a falon márványtábla örökmécsessel, és idézet olvasható Felkay Tamástól, a mentőszolgálat egykori főorvosától: „Sokak életéhez van közünk. Némelyekéhez kevesebb, némelyekéhez nagyon is sok. De nem fogják tudni a nevünket, azt sem, hogy mit tettünk értük. A mi munkánk rejtett és névtelen.”