Víz alatt, víz felett

Divat lett kongatni a vészharangot a vízilabdázás olimpiai pozícióit illetően. A játék jelentős része a néző számára láthatatlanul és – ami talán még nagyobb baj – érthetetlenül zajlik a meglehetősen bonyolult és szinte évente változtatott szabályok miatt. Kemény Dénes korábbi szövetségi kapitány és MVSZ-elnök, a FINA edzőbizottságának alelnöke szerint szó sincs vészhelyzetről, de azért nem árt az óvatosság.

Jansik Szilárd (jobbra) és a horvát Josip Vrlić a magyar–horvát mérkőzésen Kvangdzsuban. Örök vitapontok? Fotó: MTI/Kovács Tamás

Összehasonlíthatatlanul többen esznek rántott húst, lecsót vagy marhapörköltet, de azért kár – sőt egyenesen bűn – lenne törölni a kínálatból a Wellington-bélszínt csak azért, mert viszonylag kevesen engedhetik meg maguknak az ínyencfalatok luxusát. Valahol a vízilabda is ilyesféle ínyencfalat a labdával/koronggal űzött csapatjátékok étlapján. Teljesen nyilvánvaló, hogy sohasem fog 265 millió ember vízilabdázni a Földön, és arról sem fantáziálhatnak a sportág rajongói, hogy meg lehetne tölteni akár egy Groupama Arénát egy vízilabda-mérkőzés nézőivel. Már csak azért sem, mert a kakasülőről semmit sem lehetne látni az amúgy is kétharmad részben láthatatlan – a víz alatt zajló – játékból. A vízilabda mindig is különleges rétegsport marad, földrajzilag viszonylag szűk területre korlátozódó kuriózum – de megőrzésre érdemes, gyönyörű ritkaság.

Kevesen űzik

Bár brit eredetű sportról beszélünk, olyan kuriózum, amely igen-igen közel áll a magyar szurkoló szívéhez, amelyről túlzás nélkül állítható, hogy hungarikum. Az eddig az olimpiákon megrendezett 26 férfi-vízilabdatorna több mint egyharmadát, kilencet hazánk nyerte, máshonnan nézve: az összes valaha élt magyar olimpiai bajnok egynegyede vízilabdázó! Nincs még egy olyan csapatsportág, amelyben 1926 óta – amikor a Beleznay Ernő, majd később Komjádi Béla irányította első magyar aranycsapat megnyerte az első ízben kiírt és Budapesten rendezett Európa-bajnokságot – valahányszor elindultunk az olimpián, mindig benne volt a pakliban, hogy aranyérmesek leszünk.

A vízilabda mint olimpiai sportág pozíciója állandó jelleggel megkérdőjeleződik. Az okok visszatérőek: kevesen űzik világszerte, de ami ennél is nagyobb baj, kevés országban, s ennélfogva nem vonz jelentős közönséget sem a helyszínen, sem a tévéképernyők előtt. A kvangdzsui vizes világbajnokság múlt szombaton befejeződött férfi-vízilabdatornájának döntőjére ezer néző volt kíváncsi a Nambu egyetem uszodájának lelátóin. Ebből mennyi volt a fizető, azt nem is merjük megbecsülni, hiszen a döntőt játszó két nemzet, Olaszország és Spanyolország valamennyi akkreditált úszója, edzője és vezetője ott ült a lelátón, nyakában az ingyenes belépést biztosító akkreditációs kártyával. Márpedig a férfipóló-torna színvonalát nem érhette szó; minden idők egyik legnívósabb vízilabda-világbajnokságát rendezték a koreai nagyvárosban.

– Az utolsó meccsek, tehát a négy negyed- és a két elődöntő, továbbá az arany- és a bronzmérkőzés parádés játékot hoztak – állítja Kemény Dénes, a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) edzőbizottságának alelnöke, a magyar szövetség korábbi elnöke, aki 2000 és 2008 között három alkalommal vezette olimpiai bajnoki címre válogatottunkat. – Erre nem lehet panasz, mint ahogy a játékvezetés színvonalára sem, jóllehet a pólóban mindig akadnak vitatható és vitatott ítéletek. Mert a játék jelentős része a néző számára láthatatlanul és – ami talán még nagyobb baj – érthetetlenül zajlik a meglehetősen bonyolult és szinte évente változtatott szabályok miatt.

Kemény vezetésével az edzőbizottság roppant intenzíven működik, és ahogy a nagy tekintélyű szakember állítja, legkésőbb egy éven belül minden szabálymódosítási javaslatukat be is fogadja a FINA-közgyűlés. – Sikerült elérnünk, hogy a jövőben már legfeljebb egyszer változtathasson sportállampolgárságot a vízilabdázó, így kiküszöböljük azokat a furcsa és sokaknak elfogadhatatlan precedenseket, mint például a Kvangdzsuban aranyérmes olaszok ellenünk, az elődöntőben négy gólt szerző játékosa, Gonzalo Echenique, aki 1990-ben Rosarióban, Lionel Messi szülővárosában látta meg a napvilágot.

Tizenkét évesen elkezdett vízilabdázni egy helyi klubban, argentin válogatott lett. Majd 2010-ben a barcelonai Montjuichoz szerződött, 2014-ben megkapta a spanyol állampolgárságot, a riói olimpián új hazáját képviselte. De aztán – miután átigazolt a Pro Reccóba – gyorsan kiderítették róla, hogy édesanyja olasz felmenőkkel rendelkezik, vezetékneve Saglietti, és pillanatok alatt megkapta az olasz állampolgárságot, hogy Kvangdzsuban meghallgathassa a Fratelli d’Italiát, a talján himnuszt. Ilyesmi a jövőben nem fordulhat elő – mondja Kemény, aki nyugodtan említhette volt a spanyol, a brazil, majd megint a spanyol válogatott között oda-vissza ingázó zsenit, Felipe Perronét is.

Jansik Szilárd (jobbra) és a horvát Josip Vrlić a magyar–horvát mérkőzésen Kvangdzsuban. Örök vitapontok?
Fotó: MTI/Kovács Tamás

Játékvezetők értékelése

– Még ennél is nagyobb horderejű és a sportág népszerűsítése érdekében felmérhetetlen jelentőségű szabálymódosításnak tartom a vitatott gólok – túljutott-e a labda teljes terjedelmével a gólvonalon, vagy sem – felvételének videó­ról történő visszajátszását, és adott esetben a bírói ítélet megváltoztatását. A gólvonal-technlógia alkalmazása igazságosabbá teszi a játékot, de a döntő áttörést az jelentené, ha a nagy kivetítőn is látná a publikum ugyanazt, amit a VAR-technológiát alkalmazó bírók a saját monitorjukon. Ebben az esetben ugyanis végképp kizárható lenne a játékvezetői részrehajlás, magyarul a csalás gyanúja – vélekedik Kemény, a sportág átláthatóságának nagy pártfogója.

De a VAR még nem minden. Ma már minden mérkőzés után elemzi egy testület a játékvezetők ténykedését, a vitatott helyzeteket. Kemény szerint ez is a játékvezetői teljesítmények javulása irányába hat.

– Azelőtt bevett gyakorlat volt – mondja –, ha egy csapat számára szignifikánsan több kiállítást, büntetőt ítéltek, akkor a hajrában, ha addigra eldőlt a győzelem kérdése, a bírók elkezdtek kompenzálni, immár tét nélkül, hiszen az eredmény nem változott meg, legfeljebb az aránya. Még csak azt sem mondanám, hogy szándékosan, inkább tudat alatt. Most már ez sem működik, mert egyetlen bíró sem vágyik arra, hogy az utólagos elemzések rávilágítsanak a hibáira. Persze a téves ítéleteket így sem lehet kizárni. Minket is sújtott nem egy ilyen a világbajnokságon, más kérdés, hogy az egyik legtöbbet emlegetett eset a magyar–ausztrál negyeddöntő véghajrájában történt, a Joe Kayes elleni megmozdulásra gondolok, amelyből mi jöttünk ki jól, főleg, hogy az ellentámadásból Vámos Márton négy másodperccel a lefújás előtt elődöntőbe jutást jelentő bombagólt lőtt.

Felvetem Keménynek, hogy az átláthatóság érdekében tett áttörésnek az minősülne, ha ezeket a – bírók tevékenységét elemző – jelentéseket nyilvánosságra is hoznák, ahogy az NBA-ben is bevezették az úgynevezett „last two minutes” jelentés publikálását. Vagyis a mérkőzések utolsó két percében hozott ítéleteket nagyítóval vizsgálják, és ha a játékvezetők tévedtek, azt bizony kíméletlenül nyilvánosságra hozzák. A szakember elmosolyodik.

Totális transzparencia

– Az már nem reform lenne, hanem forradalom, és arra annak idején a jakobinusok is ráfaragtak – jelzi. – Persze, a totális transzparencia a végcél. Ezért vagyunk most azon az edzőbizottságban, hogy, a teniszhez hasonlóan, bevezessük a challenge intézményét. Persze nem a teljes, 32 perces játékidőre, hanem csak az utolsó három percre. Elképzeléseink szerint az edző bármelyik, általa vitatott ítéletre kérhetne egy challenge-et, és ha neki van igaza, akkor megváltoztatják a döntést. Ha viszont nem, akkor az lenne a büntetése, hogy elveszik tőle a további időkérés lehetőségét.

Kemény egy pillanatra sem nyugszik, ha szeretett sportága megmentése a tét. – Szerencsére nincs napirenden a vízilabda törlése az olimpiai programból, ami persze nem jelenti azt, hogy nyugodtan ülhetnénk a babérjainkon. Szeptemberre szeretnénk összehívni egy világfórumot, amelyen edzők, játékosok, bírók megbeszélnék a kibontakozás lehetőségeit.

A játékvezetők ténykedése – sólyomszem ide, challenge oda – mindig is a vízilabda neuralgikus pontja marad. Kemény nem tagadja, hogy annak idején maga is manipulálta a bírókat, de nem egészen úgy, ahogy manapság sok edző handabandázva, hőbörögve teszi. – Ennek is megvan a maga művészete – állítja.

– Azt például látni kell, hogy valahányszor a játékvezető a sípjába fúj, önkéntelenül is odanéz arra a kispadra, amelyiken az ítéletével sújtott csapat edzője ül, illetve nagyon ritkán ül, többnyire járkál fel s alá, akár a ketrecébe zárt oroszlán. Azaz tudat alatt is kíváncsi a reakcióra. Én rendszerint egy finom gesztussal, egy szemöldökráncolással, egy grimasszal jeleztem, ha nem értettem egyet a döntéssel, és a következő támadásnál többnyire vissza is kaptam, amit előzőleg elvettek tőlünk. Mindez tapasztalat, rutin és intelligencia kérdése. Ezt a magyar edzők figyelmébe is ajánlanám.

Mostoha elitek

A 2020-as tokiói olimpia vízilabdatornáján 12 férfi- és 10 női csapat vesz részt. A házigazda automatikus szereplő. A férfiaknál a japánok mellett a világligagyőztes Szerbia, a két vb-döntős – Olaszország és Spanyolország –, valamint az óceániai zónából Ausztrália már ott van, ez öt válogatott. A maradék helyekre a pánamerikai, az ázsiai és az Európa-bajnokság győztese jut ki, plusz még az április elején esedékes világselejtezőről négy együttes. Afrika valószínűleg ezúttal sem veszi igénybe a neki járó egy helyet. A hölgyeknél Japán mellett a világligaelső Egyesült Államok, az amerikaiak utáni vb-ezüstérmes Spanyolország és Óceániából Ausztrália már olimpiai résztvevő, hozzájuk jön még a pánamerikai, az ázsiai és az Európa-bajnok, továbbá hárman a világselejtezőből. A két magyar válogatott kijutása úgyszólván biztosra vehető.

A férfiaknál nyolc komoly csapat van a világon – a magyar, a szerb, a horvát, a montenegrói, az olasz, a spanyol, a görög és az ausztrál –, ezekből a szerb, az olasz, a spanyol és az ausztrál már Tokióban van, nekünk a januári, budapesti Eb-n a horvátokat, Montenegrót és Görögországot kell megelőzni, de ha ez nem sikerül, akkor a világselejtezőről tovább kell jutnia Märcz Tamás együttesének. Bíró Attila női válogatottja sincs nagy bajban. Aki számít, az az USA, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Oroszország, Hollandia, Ausztrália és mi, magyarok. Az amerikaiak, a spanyolok és az ausztrálok már olimpiai résztvevők, januárban Budapesten az olaszokat, a görögöket, a hollandokat és az oroszokat kell magunk mögé utasítani, de ha ez nem menne, akkor még ott a világselejtező, három hellyel. Kemény Dénes jó eredménynek tartja a két negyedik helyet a kvangdzsui világbajnokságon, de rámutat az elitképzés gondjaira is:

– Nagyszerű siker az első ízben megrendezett U15-ös Eb minapi megnyerése a férfiaknál, ez jelzi, hogy nincs gond az utánpótlással. A probléma az, hogy a tao révén a sportágba áramló pénzek egyfelől hazánkba vonzották a világklasszis és kevésbé világklasszis pólósokat, akik elveszik a helyet a tehetséges magyar fiataloktól. Ezt közelről érzékelem, hiszen Kristóf fiam lett az U20-as válogatott szövetségi kapitánya, és keserűen tapasztalja, hogy legjobb játékosai nem jutnak szóhoz az élcsapatokban, igazából az ob I alsó régiójában szereplő együttesekben kapnak csak játéklehetőséget az ifjúsági és junior korú pólósok. A másik gond a taóval, hogy az így befolyó pénzeknek tulajdoníthatóan egészségtelenül megnőtt a gyerekpólósok száma. Ha csak a taopénzek lehívása érdekében papíron tüntetik fel őket, akkor nincs baj, de ha valóban le is mennek ezek a gyerekek az uszodába, akkor ellehetetlenül a velük való foglalkozás. Valaha tíz játékosra jutott egy edző, manapság jó, ha ötvenre jut. Az elitképzés ilyen körülmények között megoldhatatlan.