Így van ez a birodalmakkal is. Nem tudni, hogyan kezdődik. A hanyatlás jelei egyszerre megszaporodnak, a birodalom létcsúszdán találja magát. Így járt a görög világ, a Római Birodalom, Bizánc, a Szovjetunió. És most a Nyugat. A régi görögök állítólag szőkék és kék szeműek voltak. Mára írmagjuk sem maradt. Hogyan történhetett? És hogy mi volt a Római Birodalom bukásának fő oka, azon is máig vitatkoznak a történészek. Többen többféle okokkal állnak elő, de úgy tűnik, a szellemi vetélkedő győztesét sosem fogják kihirdetni.
Róma vesztének feltételezett okai közül a legvalószínűbbek: a birodalom, mint a kis gömböc, kihízta szubsztanciáját és szétpukkadt; nem sikerült megfékezni a kereszténység terjedését (amely csak egyetlen istent ismert, és az nem a császár volt); a császári hatalom és a terület megosztottá vált; a barbárok áradata elérte a birodalmat, ráadásul végül még be is telepítették nagy tömegeiket.
Úgy tűnik, a pusztulás a birodalmak történelmi sorsa. De hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, azaz – hogy most már rákanyarodjunk témánkra, a jelenkorra – a belső szellemi hanyatlás vagy a migránsok barbár hada teszi be a kaput a Nyugatnak, az nagy kérdés. Jómagam hajlok rá, hogy általában a szellemben keressem az okokat, ami egyrészt mindig bölcs dolognak tűnik, másrészt általában cáfolhatatlan, merthogy mi a szellem, az nem megfogható. Én mindenesetre úgy látom, hogy Kelet-Európával ellentétben a háború utáni nagy jólétben a Nyugat elpuhult, és ez olyan eróziót indított el, amelynek vége pontosan az, ami Rómában volt: a birodalom tárt karokkal fogadja a barbárokat: gyertek, egyetek meg reggelire.
Ha az elpuhulás felszínes fogalma után szeretnénk nyomozni, jó támpont lehet Spengler. A Nyugat létezésének még kétszáz évet saccoló (ebből száz már eltelt) gondolkodó a szellemi hanyatlás előjeleit többek között a technikai civilizáció és a tömegkultúra előretörésében (a tömegek lázadásában, mondta valamivel később Ortega), a humanizmusban, az emberi jogok túlhangsúlyozásában látta. Nos, ezek mindegyike manapság, ahogy mondani szokták, csúcsra járatott. Olyannyira, hogy már elértük mindezeknek azt a szintjét, ahol ezek a valaha az emberhez méltó élet eszközeinek tekintett mozzanatok önmaguk paródiájává híztak. Túlszaladtak észszerű határaikon, és a kollektív őrület jeleit mutatják. A technikai civilizáció őrületére nemigen szükséges példát hozni, hiszen bárhol szétnézünk ma, ahol emberek vannak, nagy részük hűséges szolgaként urára, a mobiljára fülel és pillantgat, várva parancsait. És ha – ahogy én is teszem minden reggel, felkelés után – háziurunk, a számítógép elé ülve belenézünk valamelyik hírportálba, rögtön a tömegkultúra legalján találjuk magunkat, amikor a politikai hecckampányok szokásos gyűlölethírei között elolvassuk, hogy valamelyik, általunk sosem hallott nevű celeb, akit egyébként milliók követnek (hogy megváltozott a ’követő’ fogalma is, mióta ez a trágya megy, nem?), hogyan szelfizte meg előző nap a melltartóját szinte szétrepesztő szilikongömböcöt. És ha az emberi jogok harcosaira gondolunk, hát ott is azt kell látnunk, hogy általában eLMeBeTegeQ. Mindezt a hanyatlást tetőzi be a humanizmus mai állapota, ami azt jelenti, hogy a barbár hordákat olyan emberek gyülekezetének kell tekinteni, akiknek több joguk van, mint a birodalom polgárainak, hiszen jogukban áll kirabolni, megerőszakolni, zaklatni őket, különösebb következmények nélkül, a néma (tehát cinkos) sajtómunkások asszisztenciája mellett.
De ha emlékeztet is a mai helyzet a nagy történelmi birodalmak bukására, abban teljesen egyedi, hogy ez az első olyan hanyatlás, amely tragikomikus, hiszen mélyen önparodisztikus jellegű, ahogy a barbárok szépen elfoglalják a területet, miközben a rezidensek azon tépik egymást, hogy apu pisilhet-e állva a klotyón, hogy legyen-e joguk a férfiaknak gyereket szülni, és hogy – amint legutóbb amerikai filmekben láttuk – nem lehetséges-e, hogy Arthur király mai leszármazottja, Nagy Katalin udvarának egyik orosz grófja, valamint maga Boleyn Anna valóban néger volt.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő 
