időjárás 9°C Amália 2022. október 7.
logo

A betartandó felejtésirány

Végh Attila
2022.07.15. 07:30
A betartandó felejtésirány

Üres képpel sípol a tévé, kékes fényében szunyókál Alapi Vince, a hatvanhat éves költő. Eredményes nap áll mögötte: elég olcsón sikerült megszereznie a kis mátrafüredi házat Ilonka nénitől, aki a hajdani vízimolnár család utolsó sarja, és aki arról nevezetes, hogy lánykorában boszorkányokkal találkozott a gyöngyösi temetőben. Alapinak több viskót is kínáltak, de neki ez kellett, mert gyerekkorában a családdal ide jártak nyaralni. Elalvás előtti utolsó élménye a norvég film zárómondata: „Látják, milyen furcsa az élet? Ez csak egy film volt, mégis fáj.”

Alapi tehát nem unalmában aludt el. Valóban fájt a film – felpuhult idegrendszerébe a rendező nyila betalált –, mert egy íróról szól, aki európai könyvbemutató-körútjára magával viszi feleségét. Amíg hősünk interjút ad és tévéműsorokban sütkérezik, addig az asszony hotelszobákban üldögélve várja urát. A nő végül összejön egy fotóssal, és csak egy cetlit hagy maga után a szállodai íróasztalon: „Mert hiányoztak a szavak”.

Álmában egy tenger márványpartján sétált. Szikrázott a vizes kő, sirályok jajgattak. Alapi nemrég azt írta valami esszében, hogy az író azokat a szavakat, amelyeket szeretteinek, barátainak és szeretőinek kellene elmondania, félreteszi, magába zárja, hogy majd az írás tüzében olvassza ki. „Ez a szótlan könyörtelenség az alkotás ára” – szólt a konklúzió, de most, hogy a film fölsebezte, érzi már, hogy nincs szó könyörtelenségről, az ügy nem ilyen egyszerű.

Másképp kell neveznünk azt a lelket, aki egy ajtócsukódás sötét sávjában siklik ki az evilágiak köréből. Mert bezárulása a túloldalon egy új, mindennél hatalmasabb világba nyit. Ez a világ egyben a legősibb. Egyetlen lakója van, Alapi Vince. Szerettei, barátai és szeretői a zárulás túloldalán. Itt, a márványparton a séta nem igényel mozgást. Itt az van, ami van. Itt, a saját érzéseimre rácsapott ajtó mögött nincs biztonság, nem valamiféle létálmos, viaszdermedt megállapodottság pislákol. Ez a part nem az önnön szívjóságába belepocakosodott polgárok játszótere. Sötét van.

Most próbálom hősömet, Alapit követni. Saját érzéseimet fogva tartom; azt akarom, hogy csak engem tépjenek szét, senki mást. „A szabadság áldozata – az áldozat szabadsága” – játszanék a szavakkal, ha volna még kedvem ajtón inneni nyelven szólni. Minden korábbi tettem emléke tompa matatás a hihetetlenben. Én vagyok, aki érez, egyedül én. Világot pedig a sötétülés teremt körém, ahogy az „egyedül én” értelme kialszik. Belőlem van mindenki, de most ez sem érdekes, ahogy semmi más sem. Úgy jutottam ide, hogy tisztelni kezdtem a felejtést. Rájöttem, hogy iránya van, és hogy ennek szabadon átadjam magam, annak első mozdulata ez: mint egy titkos ügynök, átadlak neki benneteket, szeretteim, barátaim, szeretőim. A mindennapok besúgójának végül itt, a márványparton a szél valamit a fülébe súg. Zene a fejben. Kés a szívben. Senki se hallja, látja. Eljutottam oda, ahol az embert már csak egyetlen dolog érdekli: kiállni saját érzései, e puha léptű, selymes nagyragadozók elé.

Hogy ezek után mi történt bennem Alapi Vincével, arról nincs hír. Híreknek innen nincs visszaút. A szabaddá vált ember persze nincs egyedül, időnként levelez, de mindig mindenkinek ugyanazt a levelet írja.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

A művészetről beszélek

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.