Üres képpel sípol a tévé, kékes fényében szunyókál Alapi Vince, a hatvanhat éves költő. Eredményes nap áll mögötte: elég olcsón sikerült megszereznie a kis mátrafüredi házat Ilonka nénitől, aki a hajdani vízimolnár család utolsó sarja, és aki arról nevezetes, hogy lánykorában boszorkányokkal találkozott a gyöngyösi temetőben. Alapinak több viskót is kínáltak, de neki ez kellett, mert gyerekkorában a családdal ide jártak nyaralni. Elalvás előtti utolsó élménye a norvég film zárómondata: „Látják, milyen furcsa az élet? Ez csak egy film volt, mégis fáj.”
Alapi tehát nem unalmában aludt el. Valóban fájt a film – felpuhult idegrendszerébe a rendező nyila betalált –, mert egy íróról szól, aki európai könyvbemutató-körútjára magával viszi feleségét. Amíg hősünk interjút ad és tévéműsorokban sütkérezik, addig az asszony hotelszobákban üldögélve várja urát. A nő végül összejön egy fotóssal, és csak egy cetlit hagy maga után a szállodai íróasztalon: „Mert hiányoztak a szavak”.
Álmában egy tenger márványpartján sétált. Szikrázott a vizes kő, sirályok jajgattak. Alapi nemrég azt írta valami esszében, hogy az író azokat a szavakat, amelyeket szeretteinek, barátainak és szeretőinek kellene elmondania, félreteszi, magába zárja, hogy majd az írás tüzében olvassza ki. „Ez a szótlan könyörtelenség az alkotás ára” – szólt a konklúzió, de most, hogy a film fölsebezte, érzi már, hogy nincs szó könyörtelenségről, az ügy nem ilyen egyszerű.
Másképp kell neveznünk azt a lelket, aki egy ajtócsukódás sötét sávjában siklik ki az evilágiak köréből. Mert bezárulása a túloldalon egy új, mindennél hatalmasabb világba nyit. Ez a világ egyben a legősibb. Egyetlen lakója van, Alapi Vince. Szerettei, barátai és szeretői a zárulás túloldalán. Itt, a márványparton a séta nem igényel mozgást. Itt az van, ami van. Itt, a saját érzéseimre rácsapott ajtó mögött nincs biztonság, nem valamiféle létálmos, viaszdermedt megállapodottság pislákol. Ez a part nem az önnön szívjóságába belepocakosodott polgárok játszótere. Sötét van.
