Most próbálom hősömet, Alapit követni. Saját érzéseimet fogva tartom; azt akarom, hogy csak engem tépjenek szét, senki mást. „A szabadság áldozata – az áldozat szabadsága” – játszanék a szavakkal, ha volna még kedvem ajtón inneni nyelven szólni. Minden korábbi tettem emléke tompa matatás a hihetetlenben. Én vagyok, aki érez, egyedül én. Világot pedig a sötétülés teremt körém, ahogy az „egyedül én” értelme kialszik. Belőlem van mindenki, de most ez sem érdekes, ahogy semmi más sem. Úgy jutottam ide, hogy tisztelni kezdtem a felejtést. Rájöttem, hogy iránya van, és hogy ennek szabadon átadjam magam, annak első mozdulata ez: mint egy titkos ügynök, átadlak neki benneteket, szeretteim, barátaim, szeretőim. A mindennapok besúgójának végül itt, a márványparton a szél valamit a fülébe súg. Zene a fejben. Kés a szívben. Senki se hallja, látja. Eljutottam oda, ahol az embert már csak egyetlen dolog érdekli: kiállni saját érzései, e puha léptű, selymes nagyragadozók elé.
Hogy ezek után mi történt bennem Alapi Vincével, arról nincs hír. Híreknek innen nincs visszaút. A szabaddá vált ember persze nincs egyedül, időnként levelez, de mindig mindenkinek ugyanazt a levelet írja.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
