időjárás 12°C Jeromos 2022. szeptember 30.
logo

A szarvasbőgés szemantikája

Végh Attila
2022.09.16. 07:30 2022.09.16. 16:58
A szarvasbőgés szemantikája

A megszállott természetjárók agyában életük során számos költői kérdés fölmerül szerelmük tárgyával kapcsolatban. Ilyen például az, hogy Magyarország természetvédelmi területein vajon miért megengedett az erdőirtás. (Ezt a fogalmat persze hivatalosan erdészeti kezelésnek hívják, mivel az erdészek úgy képzelik – vagy legalábbis kifelé azt hirdetik –, hogy ha ők nem volnának, akkor már erdők sem léteznének, hiszen az erdők kezelés híján elpusztulnak, ami legalább akkora hazugság, mint ha azt mondanánk, hogy gyermeklányunk ártatlanságát akkor óvhatjuk meg, ha naponta megerőszakoljuk. Jómagam a Börzsönyt járva nap mint nap látom, milyen siralmas állapotban van az erdő. Évente hatvanezer köbméter fát termelnek ki ebből a nemzeti parkból. És a jövő semmi jóval nem kecsegtet. Sőt.

De térjünk vissza a költői kérdésekhez. Némelyik természetfilmem vetítése után, amikor áttérünk a kérdezz-felelekre, gyakran fölmerül: mi volt a legnagyobb természeti élményem. Ilyenkor mindig elmondom, hogy egyetlen biztosan nincs, de négy-öt igen. És szépen elmesélem őket, a siketfajddürgéstől kezdve a vadmacskakalandon át kedvenc medvetörténetemig. Megpróbálom a lehetetlent: éreztetni, mit éltem át, amikor tizenöt fajdkakas dürgött a lessátram előtt, vagy amikor a hajnali sötétségben 20 méterről rám ordított az a medve.

Beszámolóimat általában azzal zárom, hogy áradozni kezdek a szarvasbőgésről, amelynek átélése – szerény véleményem szerint – ezen a földrészen a természetjáró legnagyobb élménye. Így szabadítom meg én az említett nézői kérdést költői mivoltától.

Ám itt előáll a következő önkérdésem: miért érzem én ezt? Mi az oka annak, hogy a számtalan csoda közül, amelyek utolérhetnek bennünket az erdőn, a bőgést érzem a legmagasztosabbnak? Metakérdésem különösen aktuális most, hiszen ebben a hónapban mifelénk estétől reggelig zeng az erdő, bőgnek a bikák. Úgyhogy itt az idő magamba ásni.

Az élmény egyik alapeleme az állat megjelenése. A szarvasbika a legnagyobb csülkösvadunk. A hatalmas agancs nyilván a korona képzetét tolja agyunkba, ettől öntudatlanul is fenséges hangulatunk támad. Bőgés idején a délceg bikák bátrabbak is, mint általában. (Egyszer, amikor terepjárómmal fényes nappal egy somogyi bőgőréten mentem át, kilépett a bozótból egy bika, a jármű elé állt, és harciasan rábőgött, mielőtt visszaváltott volna a sűrűbe.)

Azután itt van a hang. A bőgés diadalmas, erőt sugárzó. Ahogy a bika üvölt, úgy valóban csak az erdő királya szólalhat meg. (Persze egy gímbika többféleképp bőghet, hangja lehet harcias, vágyakozó, tehénkereső vagy épp elégedett, de ebbe most ne menjünk bele.) Ráadásul mindezt visszhangosan halljuk az erdőn, ami csak fokozza élményünket.

De ha csak ennyi volna a dolog, nem tenne ránk ekkora hatást. Mert a bőgés diadalmas, de ugyanakkor panaszos. Van benne valami melankólia. Főleg abban, ahogy lecseng. És a szeptemberi erdő, amely maga is az átmenet színeivel festi belénk a napfényesből a melankolikusba való lehanyatlás hangulatát, méltó háttere ennek.

A szarvasbőgésben őrületes akarat lakik, de az is kihallik belőle, hogy ez nem lesz mindig így. Hogy a legerősebbnek is el kell tűnnie egyszer, átadva helyét az utódoknak. „Én magam vagyok az élet, eddig megnyertem minden küzdelmet, kiordítom magamból az akarat diadalát, de közben figyelek minden neszre, mert sosem tudni, honnan jön egy trónkövetelő, márpedig érzem: a vége az lesz, hogy meg kell adnom magam, és el kell tűnnöm abból a világból, amely már nem az enyém.” Ki bőg itt?

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Merítő

A világ végén

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.