Azután itt van a hang. A bőgés diadalmas, erőt sugárzó. Ahogy a bika üvölt, úgy valóban csak az erdő királya szólalhat meg. (Persze egy gímbika többféleképp bőghet, hangja lehet harcias, vágyakozó, tehénkereső vagy épp elégedett, de ebbe most ne menjünk bele.) Ráadásul mindezt visszhangosan halljuk az erdőn, ami csak fokozza élményünket.
De ha csak ennyi volna a dolog, nem tenne ránk ekkora hatást. Mert a bőgés diadalmas, de ugyanakkor panaszos. Van benne valami melankólia. Főleg abban, ahogy lecseng. És a szeptemberi erdő, amely maga is az átmenet színeivel festi belénk a napfényesből a melankolikusba való lehanyatlás hangulatát, méltó háttere ennek.
A szarvasbőgésben őrületes akarat lakik, de az is kihallik belőle, hogy ez nem lesz mindig így. Hogy a legerősebbnek is el kell tűnnie egyszer, átadva helyét az utódoknak. „Én magam vagyok az élet, eddig megnyertem minden küzdelmet, kiordítom magamból az akarat diadalát, de közben figyelek minden neszre, mert sosem tudni, honnan jön egy trónkövetelő, márpedig érzem: a vége az lesz, hogy meg kell adnom magam, és el kell tűnnöm abból a világból, amely már nem az enyém.” Ki bőg itt?
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!