Mire ez az írás megjelenik, a borzalmas nyár után megérdemelt őszi sétákat teszek a Börzsönyben. Legalábbis így remélem. Mi volna jobb lelki fölkészülés erre, mint Rousseau legköltőibb műve, A magányos sétáló álmodozásai? Utolsó könyvében szép, letisztult, olykor költői módon ír a nagy gondolkodó, aki már nem remél, nem tervez semmit, csak nagy sétákat tesz a természetben, no meg botanikai vizsgálódásokat, túl a vigasztalanságon. Ez a „vissza a természethez” legvégső, legmélyebb értelme: hogy amikor Párizsban csak az számít embernek, aki részt vesz a társasági élet forgatagában, ő visszahúzódik önmagába, fölfedezi a magány szépségét, és sétálni megy a fák közé. „Amíg van erőm, hogy itt sétáljak, megtalálom az élet örömét, s ezt az örömet nem vehetik el tőlem az emberek” – írja.
Ez a könyv nem nagy gondolati mű, hiszen az a magány, amiről itt szó van, nem a kartéziánus ego cogito csöndje. Az ego itt nem azért sűrűsödik önmaga köré, hogy a magányban megtalálja azt a biztos, megrengethetetlen alapot, amelyre gondolatrendszerét építheti. „Miután ezer dologban igyekeztem megkapaszkodni, és sorra valamennyi kicsúszott a kezemből, végül is magamra maradva nyugvópontot találtam. Mindenfelől szorítanak, tehát egyensúlyban vagyok, mert immár nem kötődöm semmihez, s csak önmagamra támaszkodom.” A kérdés itt nem az, hogy honnan, milyen viszonyítási pontból épüljön ki a társadalom iránt fogékony gondolkodás módszere, és nem is az, hogy miféle ideiglenes etikai elveket kelljen követnünk, hogy ez megtörténjen. A magányos álmodozások azt a kérdést sétálják körül, hogy a társadalom iránti érzékenység merre omoljon össze, hogy az ember önmagára találjon.
Hogy a lelki béke feltétele a társadalmi problémáktól való elfordulás, az nyilvánvaló. (Jómagam fiatal koromban anarchista voltam, és szívesen hadonásztam Stirnerrel, Bakunyinnal. Saját utamat körülbelül akkor sikerült megtalálnom, amikor rájöttem, hogy a társadalom nem érdekes.) De nehogy bárki azt gondolja, hogy Rousseau valamiféle partikuláris darvadozást, netán önző hedonizmust javasol. „Nem: ami személyes dolog, aminek köze van testem érdekéhez, nem kötheti le igazán a lelkemet. Soha nem elmélkedem, soha nem álmodozom oly gyönyörűségesen, mint amikor megfeledkezem önmagamról. Kimondhatatlan révületet, elragadtatást érzek, ha ilyenkor úgyszólván beleolvadok a létezők rendszerébe és azonosulok az egész természettel.”
