Mire ez az írás megjelenik, a borzalmas nyár után megérdemelt őszi sétákat teszek a Börzsönyben. Legalábbis így remélem. Mi volna jobb lelki fölkészülés erre, mint Rousseau legköltőibb műve, A magányos sétáló álmodozásai? Utolsó könyvében szép, letisztult, olykor költői módon ír a nagy gondolkodó, aki már nem remél, nem tervez semmit, csak nagy sétákat tesz a természetben, no meg botanikai vizsgálódásokat, túl a vigasztalanságon. Ez a „vissza a természethez” legvégső, legmélyebb értelme: hogy amikor Párizsban csak az számít embernek, aki részt vesz a társasági élet forgatagában, ő visszahúzódik önmagába, fölfedezi a magány szépségét, és sétálni megy a fák közé. „Amíg van erőm, hogy itt sétáljak, megtalálom az élet örömét, s ezt az örömet nem vehetik el tőlem az emberek” – írja.
Ez a könyv nem nagy gondolati mű, hiszen az a magány, amiről itt szó van, nem a kartéziánus ego cogito csöndje. Az ego itt nem azért sűrűsödik önmaga köré, hogy a magányban megtalálja azt a biztos, megrengethetetlen alapot, amelyre gondolatrendszerét építheti. „Miután ezer dologban igyekeztem megkapaszkodni, és sorra valamennyi kicsúszott a kezemből, végül is magamra maradva nyugvópontot találtam. Mindenfelől szorítanak, tehát egyensúlyban vagyok, mert immár nem kötődöm semmihez, s csak önmagamra támaszkodom.” A kérdés itt nem az, hogy honnan, milyen viszonyítási pontból épüljön ki a társadalom iránt fogékony gondolkodás módszere, és nem is az, hogy miféle ideiglenes etikai elveket kelljen követnünk, hogy ez megtörténjen. A magányos álmodozások azt a kérdést sétálják körül, hogy a társadalom iránti érzékenység merre omoljon össze, hogy az ember önmagára találjon.
Hogy a lelki béke feltétele a társadalmi problémáktól való elfordulás, az nyilvánvaló. (Jómagam fiatal koromban anarchista voltam, és szívesen hadonásztam Stirnerrel, Bakunyinnal. Saját utamat körülbelül akkor sikerült megtalálnom, amikor rájöttem, hogy a társadalom nem érdekes.) De nehogy bárki azt gondolja, hogy Rousseau valamiféle partikuláris darvadozást, netán önző hedonizmust javasol. „Nem: ami személyes dolog, aminek köze van testem érdekéhez, nem kötheti le igazán a lelkemet. Soha nem elmélkedem, soha nem álmodozom oly gyönyörűségesen, mint amikor megfeledkezem önmagamról. Kimondhatatlan révületet, elragadtatást érzek, ha ilyenkor úgyszólván beleolvadok a létezők rendszerébe és azonosulok az egész természettel.”
Az alacsonyabb rendű észhasználat rendszerint azt veti a filozófusok szemére, hogy amin gondolkodnak, annak nincs haszna. Hogy nem aktuális. Ez egyrészt igaz – hiszen a hasznosság csak a szatócsboltban lehet kritériuma a gondolkodásnak –, másrészt nem igaz. Rousseau eljátszik a gondolattal: mit tenne, ha nála volna Gügész gyűrűje. (Gügész a legenda szerint a birtokába került láthatatlanná tevő gyűrűt hatalomszerzésre használta fel.) „Az a képesség, hogy láthatatlanul behatolhatok mindenhová, csak egy dologban környékezne meg nehezen leküzdhető kísértésekkel; s ha egyszer tévútra siklottam, ki tudja, hova jutnék? Nagyon tökéletlenül ismerném a természetet és önmagamat, ha azzal kérkedném, hogy az ilyen képesség soha nem csábíthatna el, vagy hogy az értelem meg tudna állítani a végzetes lejtőn. Minden más dologban felelek önmagamért, de ebben az egyben elbuktam volna. Akit emberfeletti magaslatokra emel a hatalom, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állnia, különben rendkívüli ereje csak mélyebbre süllyeszti a többieknél, nemhogy egyenlő maradna velük.”
Mindent összevetve arra jut: „…jobb, ha eldobom varázsgyűrűmet, mielőtt még valami ostobaságra ösztönözne. Ha az emberek makacsul másmilyennek akarnak látni, mint amilyen vagyok, s ha látásom ingerli igazságtalanságukat, el kell menekülni előlük. Rosszul teszem, ha érdekel a látásmódjuk: egyáltalán nem szabad törődnöm vele, hiszen nem én vagyok az, akit ilyennek látnak. Igazából sohasem voltam alkalmas a társadalmi életre, ami csupa nyűg, kényszer, kötelesség, s hogy független természetem mindig képtelenné tett az olyan kötöttségek vállalására, amelyeket el kell fogadnia annak, aki az emberek között akar élni.”
Platón szerint a filozófia nem egyéb, mint epitédeuein hé apothnészkein, azaz halálgyakorlat, fölkészülés az elmúlásra. Jean-Jacques Rousseau élete végére igazi filozófussá lett: megtanult meghalni. Visszatért a természethez, minden szinten: az anyatermészetbe vezették sétái, lelki természetéhez vitte a magány, szellemi természetéhez álmodozásai.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
