Az aradi tizenhárom vértanúsága örök példát adott a magyarságnak

1849. október 6-án nem csak Aradon sújtott le a császári bosszú.

Habár az utolsó pillanatig kegyelemben bíztak, 1849. október 5-én reggel hét órakor mindannyian emelt fővel hallgatták végig ítélethirdetésüket. Utolsó éjszakájukon számot vetettek földi életükkel, megírták búcsúleveleiket és a kirendelt papok, lelkészek lelki vigaszt nyújtottak számukra.

1849. október 6-án – Latour gróf meggyilkolásának egyéves évfordulóján – reggel fél hatkor vezették ki a várárokba a golyó általi halálra ítélteket. Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József vezérőrnagy, valamint Lázár Vilmos ezredes azért kapott katonához méltó halálnemet, mert nem a cári, hanem a császári csapatok előtt tette le a fegyvert, vagy nem harcolt közvetlenül volt bajtársai ellenében.

Reggel hat órakor kilenc tábornokot a tengerzöld hajtókás, fehér gombos 25. Wocher-sorezred kirendelt katonáinak őrizetében vezettek ki a zsigmondházi rétre, ahol az akasztófák sorakoztak. Nem voltak tisztességes bitófák, ugyanis Haynau ragaszkodott hozzá, hogy október 6-án végezzék ki az akasztásra ítélteket, s a felmondási idejét töltő Franz Bott egy építkezésről szerzett cölöpöket, segédeinek pedig komoly erőfeszítésébe került, hogy eltörjék az elítéltek nyakcsigolyáit. Akasztani az útonállókat szokták, nem a katonákat, de ennek ellenére csodálatra méltó, ahogy a tábornokok igazuk tudatában, emelt fővel várták sorsuk beteljesedését. Ernst Ritter Poelt von Poeltenberget kegyelemből végezték ki elsőként. Őt követte Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József. Hatodik volt a felakasztandók sorában Karl August Graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, aki az utolsó szó jogán alacsony rágalomnak nyilvánította az osztrák sajtó azon állítását, miszerint Buda bevételekor fogságba esett tiszteket végeztetett ki, holott ennek pont az ellenkezője történt. Leiningen nem csak daliás termetével tűnt ki civilben lévő bajtársai közül, hanem ruházatával is, ugyanis sikerült megvesztegetnie fogva tartóit, így az a kávébarna színű, piros zsinóros honvéd törzstiszti (vagyis nem tábornoki) atilla volt rajta, amelyet az 1849. évi hadi sikerei alkalmával viselt. Aztán Aulich Lajost, majd Damjanich Jánost szólították a bitó alá. Utolsónak maradt Vécsey Károly gróf, akinek császárhű apja kérte „kegyként”, hogy fia végig nézze bajtársai haláltusáját. Mielőtt az akasztófához lépett, Vécsey gróf – régi haragosa – Damjanich holtteste elé térdelt, s mintegy bocsánatkérésként, megcsókolta annak élettelen kezét.

1849. október 6-án nem csak Aradon sújtott le a császári bosszú: a pesti Újépület udvarán vadászok sortüze végzett az első felelős magyar kormány miniszterelnökével, gróf Batthyány Lajossal.

A császári hadbíróságok sorra gyártották a halálos ítéleteket – mintegy hatszáz esetben döntöttek így –, amelyeket végül az európai felháborodásnak köszönhetően nem hajtottak végre, hanem azokat több éves várfogságra vagy sáncmunkára módosították. A megtorlás idején hozzávetőleg 120 főt végeztek ki, akik között voltak katonai vezetők, politikusok, papok és lelkészek, a császári hadseregből megszökött és a honvédsereghez átállni szándékozó katonák, gerillák és fegyverrejtegetők. Honvédtisztek és honvédek tízezrei kerültek kényszersorozás útján büntetésből külhoni garnizonokba, minél távolabb magyar hazájuktól. Az 1849. évi nyári hadjárat során számos város és falu részesült kollektív büntetésben, így gyújtották fel Bősárkányt, Csornát, Csongrádot és Losoncot. Naprenden voltak a botozások és a lefogatások, akadt, hogy zsidó közösségekre vetettek ki hadisarcot, mint például Budán, Pesten, Cegléden, Kecskeméten és Aradon történt. A Kossuth-bankók térítés nélküli beszolgáltatási kötelezettségével az ország teljes lakosságát büntették, amely a háborús pusztításokon túl 66 millió forint értékű Kossuth-bankót veszített el.

Kevésbé ismert, hogy a tizenötödik aradi vértanú a széphalmi nyelvújító, Kazinczy Ferenc fia, Kazinczy Lajos ezredes volt, akit 1849. október 25-én lőttek agyon Aradon. Embertelen körülmények között szenvedett ki 1850. február 9-én az aradi várbörtönben a Petőfi által versben is megörökített Württemberg-huszárkapitány, Lenkey János tábornok. Elméje megbomlott és az akkurátus kincstári adminisztráció feljegyezte, hogy „végre halál útján fogyatékba jutott.”

„(...) egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell bánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. (…) Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.” – bizonygatta Haynau 1849. augusztus 18-án Radetzky tábornagynak szóló levelében. Azonban az aradi tizenhárom és gróf Batthyány vértanúsága örök példát adott a magyarságnak: hogyan kell a nemzet függetlenségéért, az alkotmányos rendért a végsőkig kiállni, és ha kell, meghalni is azért.

A szerző Babucs Zoltán ügyvivő szakértő

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.