A „bűnös város” meghódolása

Horthy: Ez a város megtagadta ezeréves történelmét, porba rántotta a szent koronát, a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött.

Bódy Tivadar polgármester hódolatteljesen köszönti a Nemzeti Hadsereg fővezérét Forrás: Wikipedia

Amikor véget ért a Nagy Háború, az Osztrák–Magyar Monarchia kívülről gerjesztett felbomlasztása mellett az antant rászabadította hazánkra a forradalmi tébolyt, s ezeket kihasználva mohó szomszédaink minél több területet akartak lehasítani országunk testéből. Szégyenletes történelmi mélypontunk volt a dicstelen 133 nap, s miután a tanácskommün megbukott, a románok bevonultak Budapestre, de még a Dunántúl keleti felére is rátették a kezüket, tovább folytatva féktelen harácsolásukat. A morálisan és gazdaságilag teljesen tönkretett, módszeresen kifosztott ország belpolitikai helyzetét a győztesek mindenáron stabilizálni akarták, hogy aláírassák annak képviselőivel a tervezett rablóbékét. Mivel a szegedi ellenkormány idején életre hívott Magyar Nemzeti Hadsereg volt az egyetlen nemzeti fegyveres erő, az antant elismerte azt, és 1919. szeptember 23-án ráparancsolt a románokra, hogy vonuljanak ki az érdemtelenül megszállt magyar területekről.

A dunántúli román csapatkivonás 1919. október 4-én kezdődött meg, Székesfehérvárra nyolc nappal később vonult be a Nemzeti Hadsereg, s voltaképpen ez a bevonulás volt a budapesti „főpróbája”. Közben az ún. „fehérterror” cselekményeit Nathan Horowitz amerikai ezredes vizsgálta ki, aki megállapította, hogy abban a hadsereg nem vett részt (Megjegyzendő, hogy a különítmények tiszti állományának egy része izraelita vallású volt). A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa megbízásából Sir George Russel Clerk folytatott tárgyalásokat Budapesten. Horthy Miklós altengernagy, a Nemzeti Hadsereg fővezére kijelentette, nem lesz katonai diktatúra és aláveti magát az újonnan alakuló koncentrációs kormánynak (amit végül nem tett meg), így a párizsi békekonferencia engedélyezte a Nemzeti Hadsereg bevonulását Budapestre, ugyanis a fővezér által vezetett csapatok jelentették az egyedüli biztosítékot arra nézve, hogy a minden tekintetben kizsigerelt országban, ha „acélseprűvel” is, de rendet lehet teremteni. Horthy hadserege mindegyre növekedett, létszáma októberre elérte a harmincezer főt, egyenruhát, fegyvert és felszerelést sikerült titokban vásárolni, így például a lövegeket Ausztriából Trunkhahn Lipót, a Magyar Textilművek vezérigazgatója szerezte be. Ehhez az anyagi eszközöket a tehetősebb rétegek – például a zsidó nagytőkések – adományai, valamint a bankszámlák zárolása révén sikerült biztosítani.

A Lehár Antal ezredes parancsnoksága kontingens 1919. november 14-én, mint elővéd érkezett meg Budára. A románok ekkor ürítették ki a fővárost, ahol statárium lépett életbe. A Nemzeti Hadsereg alakulatai megszállták a stratégiai fontosságú pontokat, míg a rendőrség kommunistagyanús egyéneket tartóztatott le, mert baloldali megmozdulásoktól lehetett tartani. Budapest utcáin mindenütt Manno Miltiades Horthy! plakátját lehetett látni. A fővezér kiáltványa falragaszokon jelent meg, amelyben a következőket lehetett olvasni: „Magyarok! Közel két évig tartó gyalázat után újjászületett a magyar hadsereg, és a nemes lelkű lakosságnak köszönhetően Dunántúlról Budapest felé közeledik. Önök felett hónapokig vörös rongyok és egy idegen hatalom zászlói lebegtek. Ezt a gyalázatot nyomorult nemzetközi kalandorok és megtévesztett magyarok hozták Önökre. A nemzet megaláztatásának azonban vége van. Az újjáéledt magyarság minden próbálkozást szét fog zúzni, ami az újjáépítésünket meg akarná akadályozni. Büszkén és örömtelin dobog minden magyar szív, és a szél sastollakat fúj. Elnémult minden kishitű kétely, minden rosszkedv, és elmúlt a bűntett a nemzet felett. A csapataim mindenhol őrzik és fenntartják a rendet. Önöktől pedig fegyelmezett és határozott tartást várok el.” Közvetlenül a bevonulás előtt Horthy bizalmas parancsot adott ki tisztjei számára: „Az ország érdeke megkívánja (...), hogy a hadsereg (...) a legkiválóbb benyomást gyakorolja. Ez csak úgy lehetséges, ha a hadsereg – mint a törvényes rend megtestesítője – tartózkodik minden cselekedettől, mely nem az ő megszabott hatáskörébe tartozik.”

A kelenföldi pályaudvarra 1919. november 16-án reggel érkezett meg Horthy. „Borús őszi nap volt ez, és hideg záporeső söpört végig Budapest utcáin. (...) Szorosan egymás mellett állt a járdákon Budapest lakossága, és mindenhol, ahol Horthy megjelent, véget nem érő ujjongással fogadták (...)” – írta a későbbi kormányzó életrajzírója, Edgar von Schmidt-Pauli. A Szellő nevű almásderesén ülő Horthyt a Prónay-különítmény tisztjei kísérték, mögötte a vezérkarfőnök, Soós Károly vezérőrnagy és a Fővezérség lovagolt, utánuk a szegedi 1. gyalogezred menetelt Diedendorfer Miksa alezredes parancsnoksága alatt. Reggel fél kilenckor a Gellért téren, a díszmagyarba öltözött Bódy Tivadar polgármester levett föveggel köszöntötte Horthyt, aki lóhátról mondta el híres beszédét: „Polgármester úr! Fogadja meleg szavaiért a magyar nemzeti hadsereg nevében őszinte köszönetemet. Ma, ennek a városnak a küszöbén, nem vagyok abban a lelkiállapotban, hogy szokásos frázisokkal éljek. Igazságérzetem arra kényszerít, hogy kertelés nélkül mondjam ki azt, amit érzek. Amikor még messze voltunk innen és csak halvány volt a reménységünk, hogy ezt a tévútra vezetett nagyvárost fegyverrel a kezünkben viszontláthassuk, átkoztuk és gyűlöltük, mert a távolból természetesen nem szegény magyar testvéreinket és itt üldözést szenvedő mártírjainkat láttuk, hanem csakis azt a piszkos áradatot, amelybe ez a város alásüllyedt. A magyar nemzet szerette Budapestet és el is kényeztette; mégis az utóbbi időben ez a város lett a veszte. Most, itt a Duna partján, tetemre hívom a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezer éves történelmét, ez a város porba rántotta a szent koronát, meg a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözött. A nemzet legjobbjait börtönbe vetette, vagy kiüldözte hazájukból. Ezen felül még mindenünket el is tékozolta. Mégis, minél jobban közeledünk ide, annál inkább indult olvadásnak a szívünkre rakódott jégréteg és hajlandókká váltunk arra, hogy megbocsássunk. Igen, megbocsátunk ennek a bűnbe sodort városnak, ha visszatér a haza szolgálatába, ha szeretni fogja szíve és lelke minden erejével ezt a földet, melyben őseink csontjai porlanak, – ha szeretni fogja azt a rögöt, melyet testvéreink arcuk verejtékével művelnek, a szent koronát, a kettős keresztet, meg a négy folyót, – egyszóval, ha szeretni fogja magyar hazánkat és magyar népünket. Katonáim –, miután learatták és begyűjtötték földjeik termését, – fegyvert fogtak, hogy az országban a rendet helyreállítsák. Az ő kezük immár készen áll a testvéri kézfogásra, de – ha elkerülhetetlen lenne –, felkészült büntető ökölcsapásra is: Adja Isten, hogy erre ne kerüljön sor, és hogy azok, akik bűnösök, vagy annak érzik magukat, jobb meggyőződésre jussanak és kettőzött erővel vegyenek részt annak a Budapestnek felépítésében, amely majd összes nemzeti erényeink fényében ragyog. Testvéreinket, akik itt annyit szenvedtek és mindvégig velünk együtt éreztek, szívünkből üdvözöljük.”

Bódy Tivadar polgármester hódolatteljesen köszönti a Nemzeti Hadsereg fővezérét
Fotó: Wikipedia

A Himnusz elhangzását követően a hadsereg és a civil tömeg a Ferenc József hídon át vonult tovább Pestre. A Kálvin téren összesereglett cigányzenészek is a Himnuszt játszották, a bazilikánál pedig a királypártiak üdvözölték Horthyt. Virágeső fogadta a Nemzeti Hadsereg bevonuló katonáit, miközben a főváros felett repülőgépekről szórták ezerszámra a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége röplapját és Horthy Falu népéhez kezdetű üzenetét.

Délelőtt 10 óra tájt az Alkotmány utca felől az Országházhoz érkezőket a lépcsőkön álló Friedrich-kormány, a Szövetséges Katonai Misszió tagjai, valamint gróf Apponyi Albert és gróf Teleki Pál várta. Friedrich István miniszterelnök köszöntötte Horthyt, aki erre válaszolt: „Hosszú, nehéz, rögös úton jutottunk ide, e térre, ahol éppen egy évvel ezelőtt bízták az ország sorsát egy olyan emberre, aki hazánkat a sír szélére juttatta. Hogy mik voltak indító okai, nem kutatom. De hogy nem ismer a világtörténelem egy második alakot, aki hazájára annyi fájdalmas megaláztatást, oly abszolút anyagi romlást, annyi keserűséget és oly szégyent hozott volna, ahhoz kétség nem fér. A forradalom nemcsak szabadságot, jogot és kenyeret nem adott a népnek, hanem a mindennél jobban áhított békét sem hozta meg. Egy előnye volt csupán, hogy megismertük a destruktív erők működésének egész alakját és láttuk, hogy tud egy életerős, virágzó országot a demagógia szétzülleszteni és pocsolyába tiporni. Ezt a leckét megtanultuk, a poharat kimerítettük fenékig. A hosszan tartó szétzüllési processzustól a felépítés is hosszan tartó lesz. Ha tartamát meg akarjuk rövidíteni, akkor ki kell irtanunk minden mérget a nemzet testéből és össze kell fogni minden magyar hazafinak egy szent cél érdekében, amelynek két pillére: a nemzeti eszme és a keresztény morál. Mindenekelőtt meg kell szűnni a széthúzásnak, hogy az ezer jelszóval agyonagitált lakosság nyugvópontra juthasson. A nemzeti hadsereg, mint egy test egy lélek áll szilárdan, önzetlenül a haza szolgálatában és győzelemre fogja segíteni a keresztény világnézetet a tisztességnek, a becsületnek és az igazságnak uralmát. Fegyvereinek oltalma alatt a nemzet minden rétege megkezdheti megint az oly szükséges termelő munkát, mellyel egy szebb, boldogabb, viruló Magyarországot akarunk felépíteni. Mikor most az oltár előtt kérjük a magyarok Istenét, hogy ezen nehéz munkánkban segítségünkre legyen, csak egy szent gondolat egyesít: Éljen a haza!”

Felhangzott az „Imához!” kürtjel, és ágyúlövés jelezte a tábori mise kezdetét, amelyet Csernoch János esztergomi hercegprímás pontifikált, majd a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevében Tormay Cécile írónő adományozott zászlót a Nemzeti Hadseregnek, szalagján „A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége – Auguszta királyi hercegnő” hímzéssel. Horthy ezen szavakat intézte a magyar asszonyokhoz: „Fogadják a magyar nemzeti hadseregnek felajánlott szép zászlóért katonáim nevében mély hódolattal és hálával teljes köszönetemet. Mikor a hölgyek itt megjelentek és átnyújtották nemes ajándékukat, lelkemben szomorúan szép napok emlékei elevenedtek fel. Az emlékezés levisz a Tisza partjára, Szegedre, ahol négy hónappal ezelőtt félő bizalommal és aggódó reménységgel ugyancsak a magyar hölgyek az első zászlót átadták a nemzeti hadseregnek. Csak pár száz katonáim volt még akkor, de megalkuvást nem ismerő, büszke és elszánt magyar valamennyi és én lelkesülve, nem félő, aggódó, de dacos bizalommal eltelve fogadtam meg velük együtt a zászlóval kezemben, hogy »ezzel vagy ezen!« Vagy ezzel szerezzük vissza hazánkat, vagy ez lesz a szemfedőnk és »ezzel« jöttünk be magasra emelve Budapestre, az ország fővárosába. Azóta a zászló alatt az egykori pár száz lelkes katona sok ezerre nőtt meg. Azonban még nem vagyunk a célnál. Pestről még tovább is kell mennünk. Magasra tartjuk a zászlót a régi dacos bizalommal, a régi jelszóval: »Ezzel vagy ezen!«”

E zászlót a hadsereg többi hadijelvényével együtt a hercegprímás, Petri Elek református, Raffay Sándor evangélikus püspök és Józan Miklós unitárius esperes megáldotta. Mikor a zászlókat visszavitték az alakulatokhoz, az opera kórusa a katonazenekarok kíséretében énekelte el a Himnuszt.

„A legjobban megható jelenet azonban csak most következett. Hatvanhárom vármegye képviseletében hatvanhárom hölgy járult ugyanis a fővezér elé, akinek bokrétát nyújtottak át. A megszállott vármegyék hölgyeinek gyászfátyol-borított bokrétái voltak ezek! A hölgyek sorát Tormay Cécile zárta be (…)”, aki rövid beszédében elmondta, hogy a „fájdalmas haza (…) tőletek várja a jobb jövőt (…)” – olvashatjuk a kiváló hadtörténész, Pilch Jenő ezredes munkájában, amely Horthy Miklós kormányzóságának tizedik évfordulójára jelent meg.

A magyar ifjúság képviseletében a miniszterelnök kislánya köszöntötte a fővezért, végül felhangzott a Rákóczi-induló, és az ünnepséget a téren felsorakozott csapatok díszmenete zárta. A Délmagyarország tudósítása szerint „a bevonulás az esős idő dacára a leglelkesebb hangulatban folyt le. A fővezért, Magyarország legnépszerűbb alakját mindenki látni kívánta. A tömeg a legnagyobb rendben és emelkedett hangulatban oszlott szét.”

Új korszak nyitányaként tekinthetünk 1919. november 16-ára, amelyről Schmidt-Pauli az alábbiakat fogalmazta meg: „A történelmi hazugságok között az egyik legismertebb, ami nagyon mélyen befészkelte magát a felszínes történeti irodalomba, amikor a Horthy-rendszer kifejezést a fehérterrorral azonosítják. A Horthy-rendszer címkét egy igazságosabb történelemtudós csakis azzal értelmezné, amit Horthy [al]tengernagy kormányzósága alatt elértek, vagyis az ország megtisztítását a tőle teljesen idegen bolsevik elemektől; a közrend helyreállítását; egy olyan rendszer kiépítését, amely a fegyelem, rend, nevelés és erkölcs által a törvények betartását szavatolja; röviden összefoglalva: Magyarország újjáépítését.”

Babucs Zoltán, ügyvivő szakértő, Történeti Kutatóközpont

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.