Nem mindenki volt ilyen szerencsés akkoriban. Az előre nyomuló szovjet hadsereg kegyetlen vérengzéssel állt bosszút a civil lakosságon. Ezrével szedték össze az általuk megszállt településekről a munkaképes korú nőket és férfiakat. Néhány napos „málenkij robotnak” hazudva a kegyetlen kényszermunkát százezreket szállítottak Magyarországról marhavagonokban a Gulág messzi táboraiba, akik közül sokan soha nem látták meg újra szülőföldjüket, szeretteiket. Katonakorú férfiakat kerestek, hogy bizonyítani lehessen Sztálin előtt a hatalmas túlerőt, amely megakadályozta, hogy Budapestet menetben foglalja el a Vörös Hadsereg. A kollektív bűnösség elve alapján összefogdostak mindenkit, akinek németes hangzású neve volt, nem ritkán a német megsemmisítő táborok rettenetét túlélő és a pokolból visszatérő honfitársainkat vitték tovább újabb földi poklok felé. Névtelen feljelentések alapján, tolmács nélküli tárgyalásokon ítélkezett a statáriális szovjet katonai bíróság többezer magyar állampolgár felett, akik kivétel nélkül munkatáborokba kerültek. Ők jártak a legrosszabbul, politikai elítéltként és nem hadifogolyként kerültek lágerekbe, így szabadulásuk is sokkal reménytelenebb volt. Bányákban, fakitermeléseken, rizs- és gyapotföldeken, ipari létesítmények és vasútvonalak építkezésén, folyószabályozások munkálatain szipolyozták ki az emberi munkaerőt. A túlélés leginkább attól függött, melyik táborba kerültek a szerencsétlen rabok, hiszen voltak olyan lágerek, ahol a kegyetlen parancsnok és a kíméletlen őrök miatt a halálozási ráta közel 90%-os volt. A Szovjetunió létrejöttekor a modern szocialista mintaállam megteremtéséhez akarták biztosítani az ingyen munkaerőt, a hivatalosan javító-nevelő munkára létrehozott rendszer azonban soha nem volt gazdaságos. Munkaeszközök és a munkához szükséges megfelelő ellátás hiányában a termelés nem volt egyenletes, a létrehozott mű pedig sok esetben használhatatlan lett. A gazdaságosság hiánya miatt kijelenthető, hogy a táborrendszer egyértelműen a megtorlás, a bosszú, az elrettentés és a megfélemlítés célját szolgálta, ahol becslések szerint 40 millió ember veszítette életét. A második világháború végén a szovjetek által megszállt területek civil lakosságának elhurcolása is hasonló gazdasági megfontolások alapján történt, a gondolat egy Magyarországról elmenekült népbiztos, Varga Jenő ötletén alapult. Az egykori pénzügyi népbiztos, aki a kommün bukása után megszervezte a Komintern gazdasági központját Berlinben, majd megalapította Moszkvában a Világgazdasági és Világpolitikai Intézetet azt javasolta, hogy a legyőzött nemzetek civil lakosainak munkaerejét használják fel a háborús károk helyreállítására, mellőzve mindenféle emberi és háborús jogrend figyelembe vételét. Egykori honfitársait áldozta fel a gyilkos eszme oltárán.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!