Napjainkban már csak vendég hazánkban a daru
Herman Ottó, aki a XIX. század második felében kutatta az Alföld vízi világát, járta a még szabályozatlan Tisza mocsarait, lápjait, olyan nagyszámú madárseregről számolt be az őszi vonulások idején, amely ha valamiért megriadt és a levegőbe emelkedett, valósággal eltakarta a napot. Közöttük bizonyosan ott szárnyaltak a daru madarak tízezrei is, amelyek akkoriban állandó madarak voltak a Tisza mentén, ám az 1910-es évek óta nem költenek hazánk területén.
Addig azonban kedvelt madarunk volt, amit a tolldísze miatt háziállatként is tartottak egyes uradalmak és a módosabb gazdák.
A darutollat, társadalmi helyzetük kimutatására, a módosabb gazdalegények tűzték a kalapjuk mellé (a cselédlegénynek be kellett érnie a kakastollal). Nem véletlen, hogy számos régi magyar család (és település) címerébe is bekerült, mert a darut az éberség és az otthonra vigyázás példájának tekintették a török időkben, amikor úgyszólván állandósult a fenyegetettség.
Tovább...