Szent Márton püspök névünnepe

„Mennyi komolyság, milyen méltóság volt Márton szavaiban és beszédében!”

A zselízszentmártoni templom freskója Szent Márton köpenye felét a koldusnak adja. Fotó: Nemes Zsuzsa

A Magyarországon is nagy tiszteletnek örvendő szent 316-ban vagy 317-ben született a pannoniai Sabariában. A magáénak tudja Szombathely, a római kori Savaria: még a háza helyét is ismerni vélik, amely fölött most a védőszentsége alatt lévő templom áll, de Pannonhalma is, mert a hegy lábánál hajdan egy Sabaria nevű település volt. Az apátságnak is az ő védőszentje a megalapítása óta. Márton életéről szóló legfontosabb forrásunk Sulpicius Severus, aki személyesen találkozott vele, amikor már Tours püspöke volt, és az élettörténetét is megírta Vita Sancti Martini episcopi et confessoris című munkájában. Később hivatali utóda, Tours-i Gergely püspök, valamint Paulinus Petricordiae és Venantius Fortunatus is elkészítette az életrajzát, de ők már forrásokból dolgoztak.

Márton Ticinumban (Pavia) nevelkedett, majd egy császári rendelet nyomán tizenöt éves korától katonai szolgálatra kényszerült az akkor már katekumen (hittanuló) ifjú. Ekkor esett meg vele az a gyakran ábrázolt jelenet, hogy egy hideg téli napon Ambianum (Amiens) város kapujánál egy rongyos koldussal találkozott, s azt megszánva kettévágta katonaköpenyét, és a felét neki adta. Éjszaka Jézus jelent meg neki az álmában, aki ugyanazt a fél köpenyt viselte, amit Márton adott a koldusnak.

Tizennyolc éves korában megkeresztelkedett, majd hamarosan leszerelt, és visszavonult a világi élettől. Monostort alapított Milánóban, majd miután az ariánusok elűzték onnan, Hilariushoz, Pictavium (Poitiers) később szentté avatott püspökéhez ment tanulni, aki pappá szentelte. Később elhagyta a várost, hogy Itáliában élő szüleit meglátogassa és megtérítse. Utóbb visszatért Poitiers-be, aminek a közelében, Ligugéban remeteséget alapított. Később Tours népe az életszentségét ismerve a város püspökévé választotta, bár tiltakozott ellene, és önjelölt egyházi személyek igyekeztek a posztot maguknak megszerezni. Itt adta vissza a lelkét a Teremtőnek 391-ben. A tours-i zsinat 461-ben elrendelte a tiszteletét, 476-ban pedig templomot emeltek a sírja fölé.

A cserényi templom freskója Szent Márton püspök.
Fotó: Nemes Zsuzsa

Életrajzírói számos csodatételéről emlékeznek meg: feltámasztott több halottat, köztük az egyik tanítványát, engedelmeskedtek neki a növények és az állatok, és hatalma volt az ördögűzésben. Sulpicius Severus így emlékezett meg a találkozásukról: „El se hinnék, hogy mekkora alázattal és milyen szívélyesen fogadott! Nagyon szerencsésnek tartotta magát, és örvendezett az Úrban, hogy annyira megbecsültem őt, hogy vállalkoztam az utazásra. Alig merem bevallani, hogy engem, nyomorultat arra méltatott, hogy meghívott a szent étkezéshez, és kezemre ő öntött vizet, este pedig ő maga mosta meg a lábamat. […] Nem beszélt velem másról, mint arról, hogy mennyire fontos elhagyni a világ csábításait, és korunk terhét, hogy Jézus Urunkat szabadon és akadálytalanul kövessük. […] Mennyi komolyság, milyen méltóság volt Márton szavaiban és beszédében! Milyen éles elméjű és erőteljes volt. […] Nem hagyott egy üres órát sem, amelyet Isten szolgálatával ki ne töltött volna, mert semmi pihenést vagy más elfoglaltságot nem engedett meg magának, még az ételre és az alvásra sem gondolt, csak amennyire a természet rákényszerítette.”[1]

A zselízszentmártoni templom freskója Szent Márton köpenye felét a koldusnak adja.
Fotó: Nemes Zsuzsa

Magyarországi tisztelete már az Árpád-kor elejétől kimutatható. A Koppány elleni csatájára készülő ifjú István király a Képes Krónika szerint „szent Márton hitvalló közbenjárásával kérte az isteni irgalmasság segítségét”[2] a győzelméhez, utána pedig elrendelte, hogy a legyőzött Koppány vezér tartományában lakó összes népek gyermekeikből, termésükből és barmaikból örökös jogon tizedet adjanak szent Márton szerzetesi közösségének (a mai pannonhalmi bencés monostornak – N. Zs.). Szerte a Kárpát-medencében számos templomnak ő a védőszentje. A Somló-hegy oldalában fennállott, hajdani Szentmártonfölde település templomáé is, amely az átépítéséig Magyarország legkisebb körtemploma volt a maga 260 cm-es átmérőjével, és a tőle 50 méterre felbuzgó forrásé is.

Annak, hogy népünk mennyire a magáénak érezte Szent Mártont, a legjobb alátámasztása az a sok népszokás, amely a névünnepéhez kötődik. Aznap egyebek között „mártonludat” esznek, és „mártonbort” isznak. Az előbbi arra az életeseményére utal, hogy püspökké választását megelőzendő elrejtőzött egy baromfiudvarban, de a ludak gágogása odacsalta a keresőit, akik magukkal vitték, és a tisztségbe emelték. Az utóbbi pedig arra, hogy a névünnepén lehetett csapra verni a hordót, hogy az újbort először megkóstolják.

Régebben a hosszú, még 40 napos Advent Márton-nap után kezdődött. Névünnepe a jószágok istállóba kerülésének utolsó napja, s egyben a gazdasági év kiemelkedő zárónapja: jobbágytartozási és tisztújítási időpont, a pásztorok is ekkor kapták meg a bérüket. Szent Márton a jószágok patrónusa is: a pásztorok hozzá imádkoztak állataik egészségéért.

A szerző Németh Zsolt tudományos munkatárs

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.