1848 decemberében a magyar önvédelmi háború új fejezete kezdődött. Bécs legnagyobb örömére Észak-Itáliában az agg gróf Joseph Radetzky tábornagy ura volt a helyzetnek, de az alattvalói által csak „jóságosnak” hívott V. Ferdinánd (uralkodott: 1835–1848) sehogy sem bírt az 1848. áprilisi törvények védelmében szablyát rántó magyarokkal. A Habsburg Birodalom jövője volt a tét, ezért 1848. december 2-án az olmützi császári kastélyban gyűltek össze a Habsburg-dinasztia nagykorú tagjai és a Felix zu Schwarzenberg herceg-féle kabinet miniszterei, ahol V. Ferdinánd lemondott unokaöccse, a 18 esztendős Ferenc József főherceg javára, mert „ifjabb erő kívántatván az új státusformák előmozdítására és sikeres teljesítéshez vezetésre.”
Mindezzel az energikus Zsófia főhercegnő álma vált valóra, akinek fiában már nagyapja, I. Ferenc (uralkodott: 1792–1835) is az eljövendő uralkodót látta. Zsófia ügyelt arra, hogy fiából vallásos, kötelességtudó, szorgalmas koronás főt neveljen, így Ferenc József korán tudatára ébredt annak, hogy uralkodóként egyedül Istennek tartozik felelősséggel. Nagy szerepe volt ebben Joseph Otmar von Rauscher bécsi bíborosnak, I. Ferenc József egész uralkodása alatt világképének alapját az egyház és a hadsereg jelentette, amelyből a tudományok és művészetek kimaradtak. Az ifjú császár első intézkedései közé tartozott, hogy Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagynak „meghatalmazást ád a magyarországi »lázadás« megzabolázására, felszólítván egyszersmint az »elcsábított« sorkatonákat és »Magyarország törvényes érzelmű lakóit«, hogy a fölkelést hagyják oda.”
Ebben az időszakban valóban rosszul állt a magyar ügy. A márciusi lelkesedés elillanni látszott, december 14. és 16. között a császári-királyi hadsereg megindította Magyarország elleni koncentrikus támadását – amelynek haditerve nem nagy fantáziáról tanúskodott –, a honvédek pedig minden hadszíntéren retiráltak. Ahhoz, hogy Kossuth Lajos és az Országos Honvédelmi Bizottmány folytatni tudja az önvédelmi háborút, sikerre volt szükség, méghozzá mielőbb.
