– Debreceninek vallja már magát?
– Mondhatom, hogy igen. Évek óta itt lakom, ide nősültem, mindkét fiam a cívisvárosban tanult. Budapesten is megtartottam a lakásomat, de a járvány miatt nem mászkálok. Négy éve költöztem ebbe a panelházba, ezt úgy tudom kiszámolni, hogy az új regényemet már itt írtam, az pedig több mint három évet vett igénybe.
– Érdekes, az életét a könyvei alapján szakaszolja?
– Ez is megbízható igazodás, de ezenkívül vannak még más szempontok is. Életem során sokfelé laktam, úgyhogy önkéntelenül adódnak a periódusok. Budapest nekem csupán a születési helyem, és ott nőttem fel. A pápai gimnáziumban végeztem a harmadik-negyedik tanévet, kollégista voltam.
Érettségi után elvittek katonának Orosházára, merthogy akkoriban csak egy év szolgálat után lehetett elkezdeni az egyetemet. Aztán visszakerültem Budapestre, majd az egyetem után elkezdődött a kósza életem, melynek során most éppen debreceni vagyok.

MTI Fotó: Marjai János
– Ahol a vírus négy fal közé szorította. Hogy viseli a bezártságot?
– Családi körben a lehető legjobb helyen vagyok. Ritkán mozdulok ki az ötödik emeleti otthonunkból, ez a legjobb módja a fertőzés elleni védekezésnek. Megvettük a mellettünk megüresedett lakást is, így amikor munkaidő után a feleségem és a két fiam is itthon van, egyszerűen fogom magam és átsétálok a „szomszédba”, ahol tudom folytatni az írást.
– Az elbeszéléshez nyugalom kell?
– Nem volt ez előre kiszámítva, adódott a lehetőség. De vehetjük úgy is, hogy lett egy dolgozószobám.
– Az íróasztalán kézzel teleírt papírlapokat látok…
– Golyóstollal rovom a sorokat. Hajdanán is azzal kezdtem, majd amikor megtanultam az írógépet használni, magam gépeltem le a kézzel írott szövegeimet, végül pedig az időközben megszerzett rutinnal odáig merészkedtem, hogy rögtön gépen fogalmaztam. Egyszer csak adódtak olyan személyek, akik szívesen legépelték a kézírásos szövegeimet, és én boldogan visszatértem a golyóstollhoz.
– Mennyire tükrözi a lelkiállapotát, az alkotói lendületét az írásképe?
– Másnap a betűk formájából és nagyságából meg tudom állapítani az írás minőségét. Természetesen a zaklatottságom, az alkotói lendületem is rányomja bélyegét a külalakra. Az pedig a tiszta, egyenes sorokból látszik, ha valamit első nekifutásra végleges formában sikerült leírnom. Őszintén szólva kicsit irigy vagyok a fiatalokra, hogy mennyi mindent tudnak, amit én sosem fogok megtanulni. Ennek dacára mégsem vágyom számítógépre vagy okostelefonra.