– Nekem is ilyen kalandjaim voltak annak idején. Egy szálloda kertjében aludtunk, aztán a Balatonból szedtek ki minket a rendőrök. Ez még nem is lett volna probléma, ha nem megyünk el később egy Illés-koncertre, ami után szintén igazoltattak, és akkor már duplán gyanúsak voltunk, így egy éjszakát töltöttünk a rendőrőrsön – nyújtja át édesapám a könyvet, Bereményi Géza Magyar Copperfieldjét. Csak azért idéztem őt ilyen hosszan, mert az az érzésem, nagyon sokaknak fognak még eszébe jutni ilyen személyes emlékek a kötetről. Bereményi rendőrkalandja persze ennél jóval komplikáltabb, egyenesen kafkai eset, amelyben a kalandot, beavatást, szerelmet, meg a lázadók világát kereső fiatal hős azt sem tudja, ki kivel van igazából.
Valahol banális leírni, hogy a Magyar Copperfieldet olvasva egy Cseh Tamás-dalban érzem magam, az egész hangulat és szemléletmód miatt. Ugyanaz a spleen, mint a dalokban, vagy ugyanaz a szilajság, ugyanaz a sokszor mélységes tragikumot föloldó, megbocsátó derű és humor. És amellett, hogy egy generáció ismerhet benne magára, nemcsak afféle nemzedéki irodalom és korrajz, hanem a kisgyermekből fiatal felnőtté válás időkön átívelő érvényű fejlődésregénye.
És még sok banalitás kísért, amikor próbáljuk megfogalmazni, mitől végtelenül rokonszenves és bensőséges Bereményi önéletrajzi regénye. Mert nem holmi írói trükktől, mesterfogástól lesz letehetetlen, egyben inspiráló könyv. Nem valamiféle tanítható módszertől. Ez egy szemléletmód. Amikor és ahogy többször kiszól az elbeszélő a cselekményből – de nem nekünk, olvasóknak szól ki, amolyan őszinte bohócként, hogy: kukucs, itt vagyok! –, hogy ő most így meg amúgy figyeli magát. Mert figyelte magát, és figyelte a körülötte lévő világot, egyszerre keresett összefüggéseket és adta át magát érzelmeinek, legnagyobb odaadásában is bírva a külső megfigyelő látásával. Mielőtt romantikusan fölsóhajtanánk: Ó, az író zsenije!, szóvá kell tennem, hogy mindannyian bírunk ezzel az adománnyal, akár írunk, akár nem. Mindannyian látjuk magunkat, látjuk magunkat a világban és a világgal való összefüggéseinkben, legalábbis abban a kevésben, amelyben szereplők vagyunk. Ez a látásunk már kisgyermek korunktól megvan. Kamaszkorunkban élesedik, és körülbelül ott is dől el, megmarad-e a krisztusi korig és azután.
