Miközben egy nagyszerű regényt olvasok, amely az emberfejlődés láttatásában körülbelül a Zabhegyező és az Iskola a határon bűvös tengelyén mozog, arra gondolok: valójában ez a normális. A rendes emberi látás. Amikor valaki így tudja látni és láttatni a világot. Ez alatt a szint alatt minden úgynevezett irodalmi megnyilvánulás méltatlan, dőre torzó.
Érdekes, hogy bár nekem is akadt anno számos stoppos, rendőrös, rossz helyen alvós kalandom, egy teljesen más eset leírásával kapcsolatban éreztem azt az azonosságot, mint édesapám a balatoni emlékkel. Pedig nekem nem volt konkrétan ilyen, csak hasonló, de az többször is. Mikor Bereményi pápai gimnazistaként leír egy magányos karácsonyt a kollégiumban, miután meggyőzte nevelőtanárát, hogy igenis, ő egyedül akar ott karácsonyozni:
„Az amúgy is csöndes város most már teljesen elhallgatott. Én meg váltogattam a helyiségeket, mert enyém lett a kollégium. Könyveket bújtam – emlékszem, kiolvastam Az eltűnt idő nyomában első kötetét Gyergyai Albert fordításában akkor –, csak a reggeli és esti fogmosásokhoz ragaszkodtam egymagamban, máskülönben rögtönöztem a napokat. ”
Kegyelmi állapot ragadja itt magával mindazokat, akik hagyják még magukat elragadni. A kíváncsiság, a megismerés vágyának őszinte, kegyelmi állapota. Vajon miért nem hagy nyugodni az érzés: ha minél többen és minél többször éreznénk ezt, akkor rendesebb hely lenne ez a világ?
Bereményi Géza: Magyar Copperfield. Magvető, Budapest, 2020.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!