Behajtók a farkasveremben
Hajdanán, az 1990-es évek végén a kolumbiai Medellínben működött a világ legnagyobb kábítószerkartellje, Pablo Escobar drogbandája. Ha megérkezett egy szállítmány az Egyesült Államokba vagy Európába, akkor ennek örömére tűzijátékot lőttek fel. Volt olyan nap, amikor nappal is elárasztották az eget az ünnepi lövedékek. A befolyt pénznek kitaláltak egy új mértékegységet: a zsákot, amelyet erre „szabványosítottak”. Ha megérkezett húsz zsák, akkor a könyveléssel foglalkozó maffiózók tudták, hogy hány millió dollár a napi bevétel. Eddig gördülékenyen ment minden, a gépezetbe ezután kerültek zavaró homokszemek. Ennyi pénzt – dollármilliárdokról beszélünk – lehetetlen volt tisztára mosni. A karib-szigeteki bankokban, adóparadicsomokban lehetett találni jó pár korrupt bankárt, akik „szívességükért” cserébe lenyúlták a banditák bevételeinek húsz vagy még több százalékát, de épeszű ember nem adta volna át minden vagyonát ilyen ugyancsak kétes elemeknek.
A „könyvelő” trükkje
Maradt jócskán még „zsák”, amellyel nem tudtak mit kezdeni, kis híján belefulladtak a pénzbe. Ekkor jött a mentő ötlet valamelyik éles eszű „könyvelőtől”: miért nem nyújtunk mi is kölcsönöket? Hiszen több tőkével rendelkezünk, mint a bankok. A célcsoport a társadalom szegény sorban lévő tagjai, akik a helyzetükre tekintettel úgysem kapnak pénzt a magánpénzintézetektől. A kamatok beszedésétől sem kell tartani, hiszen tudják a kölcsönfelvevők, hogy kinek tartoznak: a medellíni kartellnek, ami errefelé ugyancsak elrettentő ajánlólevél. Ebben a „pénzintézetben” csak egy jelzálogod van: az életed. A vezetőknek tetszett a felvetés, és beindították a vállalkozást.
Tovább