Százhetvenkét éve vették be hős honvédeink Branyiszkót

A ragyogó győzelem főhőse a magyar honvédsereg egyik „fenegyereke”, a 35 esztendős Guyon Richárd volt.

Guyon Richárd, az „ánglius oroszlán”. Illusztráció Vargyas Endre: A magyar szabadságharcz története 1848–1849-ben (Bp., 1879) c. kötetből Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye

Az 1849. január 2-i pesti haditanács döntése értelmében Görgei Artúr vezérőrnagy feldunai hadserege a Duna bal partján vonult Felső-Magyarországra, amellyel megakadályozta, hogy Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagy, a császári-királyi csapatok főparancsnoka teljes erejével a tiszántúli magyar hadműveleti bázis ellen forduljon, ráadásul a komáromi és a lipótvári császári ostromzárakat is veszélyeztette.

Miután Görgei tisztikara egyben tartására kiadta váci nyilatkozatát, tizenkétezer fős hadtestét négy hadosztályba szervezte. Január 12-én lévai főhadiszállásán jelentkezett Beninczky Lajos kormánybiztos, akinek kétezer embere kevésnek bizonyult a bányavárosok védelmére, ezért a Lipótvár felé igyekvő Görgei segítségét kérte. Táborkarának vezetője, Bayer József őrnagy azonban meggyőzte, ha fel is mentené az erődöt (amelynek őrsége végül február 2-án kapitulált), a hadtestet kelet felől továbbra is veszélyeztetnék a császáriak. Ha a felmentési kísérlet kudarcba fulladna, akkor a feldunai hadsereget az ellenség teljesen bekerítheti, pedig az már így is jelentős erőket vont el a Tisza vidéki támadástól, viszont a bányavárosok felé még nyitva az út, ahol a hadtest pár napot pihenhetne, a lerongyolódott csapatokat fel lehetne ruházni, ráadásul az ott lévő nemesfém készleteket és más cikkeket is megmenthetik. Mivel a december közepe óta tartó szakadatlan visszavonulás következtében hadteste kifáradt és pihentetésre szorult, Görgei elfogadta Bayer javaslatát.

A feldunai hadsereg négy hadosztálya délről báró Anton Csorich altábornagy és északról Christian Götz vezérőrnagy erőit kötötte le, s tartani lehetett a koncentrált támadástól. E hadosztályok indultak a bányavárosok felé: Piller János ezredes Zólyom, Kmety György alezredes Selmecbánya felé tartott, de Guyon Richárd ezredes Szélaknánál védekezve vereséget szenvedett, Aulich Lajos ezredes pedig Körmöcbányánál csapdába esett. Ám a honvéd utászok a Körmöcbánya és Besztercebánya közötti Szkalka-hegy gyomrában egy régi bányaalagútra bukkantak, amelyet járhatóvá tettek és Aulich hadosztálya azon keresztül kijutott a kelepcéből. A feldunai hadsereg Besztercebányán egyesült, azután két menetoszlopban vonult tovább a Szepesség felé, nyomában a császáriakkal. Görgei vezette az északit, amely a Vág völgyében megindulva a Stureci-hágón kelt át és Kassa felé igyekezett.

A délit Guyon és Piller hadosztályai alkották, ezek a Garam és a Hernád mentén tartottak Igló felé és a Branyiszkói-hágó előtt kellett egyesülniük. E tervet azonban kegyetlen hidegben, havas-csúszós, meredek és szűk hegyi szerpentineken haladva, ellenséges behatás veszélyének kitéve kellett megvalósítani. Az északi oszlop elérte Lőcsét, miközben Csorich két dandára visszafordult Pest felé, így a déli oszlopot Götz és Felix Jablonowski vezérőrnagy követte. Február 2-án Guyon Iglón bekvártélyozott, de előőrsöket nem állított ki. Elővigyázatlanságát kihasználta az ellenség, az éjjel rajtaütött a mit sem sejtő csapatokon. Guyon hamar úrrá lett a zűrzavaron, rendezte kötelékeit, honvédei ingben-gatyában fogtak fegyvert és kiszorították a támadókat, visszaszerezve elvesztett ágyúikat, ráadásként még röppentyűket is zsákmányoltak.

Görgei ekkor két lehetőség közül választhatott, vagy a Branyiszkón keresztül tör Kassa felé, vagy a Hernád völgyében. Mivel Guyonnak ekkortájt rossz volt a lapjárása – rendre vereséget szenvedett a császáriaktól –, lehetőséget kapott arra, hogy újoncokból álló csapataival Branyiszkónál bizonyítson.

A nagyszombati hős ekkor tizenkilencre lapot húzott... és nyert!

A gróf Franz Deym vezérőrnagy parancsnoksága alatti harcedzett dandár – 1891 ember, 265 ló, hat löveg – zárta le a branyiszkói-hágót. A császáriak kiépítették védelmüket, a szűk, szerpentin utat huszonkét helyen eltorlaszolták, megszállták a mellékösvényeket, hogy a honvédek ne tudjanak az oldalukba vagy a hátukba kerülni, ám erejüket széttagolták: a két sorgyalogzászlóaljból, fél század lovasságból és hat lövegből csak kevés erő maradt a hágó védelmére.

A Guyon-hadosztály (4002 ember, 307 ló, 21 löveg) február 5-én reggel érkezett meg a Branyiszkó előtti Korotnokra. Azon a hétfőn csontig hatoló hideg volt, a hőmérő higanyszála mínusz 22,5 Celsius fok alá süllyedt. Hogy a hideg elmúljon és a bátorság is megjöjjön, megálltak az itteni kocsmahivatalnál, hogy a honvédek pálinkát igyanak. Amíg az italosztás tartott, odabent a kármentőben Guyon lediktálta segédtisztjének, a 19 esztendős Tipula Gyula utász főhadnagynak a győzelmi jelentést, csupán a veszteségek és az időpont rovatot hagyta kitöltetlenül. A segédtiszt meglepődött, mire az ezredes a 785 méter magas Branyiszkóra nézett, ahonnan Szepesből Sárosba lehetett átjutni és maga elé dörmögte: „Damn me, if I don’t get over it!” („Kárhozzam el, ha át nem megyek rajta!”)

Reggel 9 órakor indult meg a támadás, amelynek során a szegedi 33. „ködmönös” honvédzászlóaljat Guyon német–magyar nyelven lelkesítette: „Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen.” („Ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, ha meghátráltok, belétek kartácsoltatok.”

Máshol szabatosabb fordítás olvasható: „Fiúk, előre, s lesz dupla lénung – szalonna, a hátrálóknak: kartács.”) Az első roham sikertelenségét követően be is váltotta ígéretét, belelövetett a hátrálókba – így vált harcképtelenné egy tiszt és 10 honvéd –, aztán maga állt a rohamoszlop élére és rossz magyarsággal kiabálta: „Rajta, honvéd, rajta!” Segítségére volt a hadtest egyik újdonsült tábori lelkésze, a magas termetű és markáns arcú Poleszni (később: Erdősi) Imre piarista szerzetes, aki a nála lévő, vörösfenyő feszületet dobálta előre a hóba, tót és magyar nyelven lelkesítve a 2. (későbbi hadrendi száma: 124.) Zólyom vármegyei honvédzászlóalj újonc tót legényeit: „Ugyan már fiaim! Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” Más visszaemlékezések szerint Poleszni kezében magasra emelt feszülettel haladt a csatárláncok előtt, s kiabálta: „Na predek, za mni, tu je Pan Boch!” („Előre, utánam, velünk az Úristen!”). A derék „tót atyafiak” a tábori lelkész nyomában szuronyt szegezve bukdácsoltak, aki többször elesett a hóban, de sértetlen maradt. Az egyik torlasznál fogta a feszületet és az ellenség felé hajította. „Hagynátok az ellenség kezébe jutni Isteneteket, és tűrnétek a mocskot zászlótokon?” – kérdezte, mire a honvédek bevették a sáncot.

Petheő Vilmos őrnagy, a 33. honvédzászlóalj parancsnoka arról emlékezett meg, hogy honvédeit nemcsak a hazaszeretet és a szegedi szűcsök által varrt ködmönök hevítették: „Katonáim éhesek voltak, a hideg dermesztő. Előkerítettem egy hordó spirituszt, azt föleresztettem vízzel, s ihatott minden legény, amennyit csak akart. Aztán megnyugtattam őket, ne féljenek, mert az ellenség, mely magasabb helyen áll, a fejünk felett fog ellövöldözni; csak az első rohamnál legyenek bátrak, a többi magától jön. Ha elfoglaljuk az első állást, a másikba már a hátráló ellenséggel együtt vonulunk be. Úgyis történt. A küzdelmünk tényleg az első rohamnál volt a legerősebb. Az ellenség ereje kanyarulatról-kanyarulatra gyöngült. Csakhamar a tetőn voltunk. Ami azután következett, az már gyerekjáték. Az ellenség futott, mi pedig üldöztük. Mi körülbelül 120 embert vesztettünk, az osztrákok közül azonban háromszáznál többen maradtak a csatatéren. Valami száz emberük pedig fogságba került. A győzelem annál szebb volt, mert a csatát legnagyobbrészt újonc honvédekkel vívtuk.” Petheő jól emlékezett, ugyanis 300 császári halott maradt Branyiszkón, 95 megsebesült, 395 fő pedig eltűnt vagy fogságba esett, ezzel szemben a honvédek véres vesztesége 120–150 fő között volt.

Guyon Richárd, az „ánglius oroszlán”. Illusztráció Vargyas Endre: A magyar szabadságharcz története 1848–1849-ben (Bp., 1879) c. kötetből
Fotó: Babucs Zoltán gyűjteménye

A küzdelembe a jászkunokból álló 12. Nádor-huszárezred két százada is bekapcsolódott, bár úgy tűnt, lóháton nem sok hasznukat veszik. Osztályparancsnokuk, báró Üchtritz Emil őrnagy cselt eszelt ki, amelyről így számolt be egyik levelében: „Három huszártrombitást leszállíttattam a lóról, a 2. besztercebányai zászlóalj 300 emberrel előrenyomult és a balszárnyon egész arcvonalban Mikovényi [Károly] őrnagy vezetésével bevetették magukat az erdőbe és a vadászok indulóját [vagyis az ún. „vadászriadót”] fújták, úgy, hogy később a csodálkozó ellenséges tisztek megkérdezték tőlem, hogy hol vettem a sok tiroli vadászt, akik a balszárnyon olyan borzasztó gyorsan nyomultak előre és saját embereiket pánikszerű visszavonulásra késztették? Nos, úgy segít magán az ember, ahogy tud (…)” A hágóra érve Guyon megpillantotta a Nádor-huszárokat, s egyiküket név szerint szólította: „»Csősz bácsi, nincs mit inni, amott a korcsmában, hol még a német vendégeskedik, igen jó papramorgó van – hozzon csak italt!« (…) Amint a 15 huszár a korcsmához ért, még maradt benn néhány császári lovas. Csősz bácsi leszáll paripájáról, s felhúzott karabélyával belép közéjük, s egy itcze schnapsot kér. A német lovasok elámultak a bátorságon, s amint a pálinkát megkapta, rájuk rivallt : »Ti pedig a foglyaim vagytok!« – Elrémülve kértek pardont, s mint foglyokat hozták őket magukkal. Csősz bácsi pedig híven teljesítve a kiadott parancsot, elhozá nekünk a papramorgót, s előhaladásunk közben ittunk egyet-egyet (…)” – jegyezte fel a 33. honvédzászlóalj egyik főhadnagya, Plathy István.

A Vasárnapi Újság 1908. június 7-i számában Mikszáth Kálmán is megörökítette a branyiszkói diadalt: „Egymás után veszik be a magyarok a sziklába vájt műutak éles szögleteit, úgyszólván tizennyolc kis csatát kell megvívni. (…) Minél följebb-följebb jutottak a győzelmes magyarok, mindig nehezebben lettek megvívhatók az útszakaszok, mert mindig sűrűbbre szorult össze a hátráló osztrákság. Az utolsó vonalon már ember-ember mellett állott, (...) ez már egy vívhatlan, emberi élő húsból összepréselt fal volt. A nap már lehanyatlott, utolsó bágyadt, veres fényt vetve a vérfoltos, vakító hómezőkre. A dobok peregtek, az osztrákok minden erejüket összeszedték (...), mikor egyszerre megharsant az ellenség háta mögött a reggel balról küldött csapat diadalmas vadászindulója, oldalt pedig az Üchtritz trombitáló huszárjainak ügyes színjátéka újult meg. (...) A Schlik [Helyesen: Deym] csapatai elvesztették szívüket. A rémület vett erőt rajtuk s (...) egyre tovább-tovább engedett (...), míg végre a Petheő dandárának a zászlótartója feljuthatott a legfelsőbb csúcsra s kitűzte oda a trikolórt, melyet a vérrel tarkított hómező felett vígan lengetett a szél az esti szürkületben, az utolsó lövések villámlásaitól megszaggatott téli tájképben. Guyon megnézte az óráját. Épen öt óra múlt, este. A Petheő-dandár és a Nádor-huszárok nagy hejehujával kergették még a már félig rendetlenül visszavonuló, összekuszált császári hadat egész Sirokáig. Guyon pedig kivette zsebéből a Tipula összehajtogatott koraszülött jelentését s kitöltvén benne az elesettek számát (…), valamint a győzelem óráját, az esti órákban egy futárra bízta, hogy nyargaljon vele cito citissime, Lőcsére.” Mivel az ellenség makacsul védekezett, Branyiszkó csak éjféltájt került magyar kézbe, a császáriak pedig Sirokán keresztül Eperjesre hátráltak.

A ragyogó győzelem főhőse a honvédsereg egyik „fenegyereke”, a francia hugenotta eredetű, angol főnemesi családból származó, Magyarországra nősült egykori császári-királyi huszár főhadnagy, a 35 esztendős Richard Guyon esquire volt, akit ezután „ánglius oroszlánnak” vagy „branyiszkói hősnek” is hívtak, vezérőrnagyi előléptetést kapott és a magyar katonai érdemjel 2. osztályát.

A dicsfényből a 33. honvédzászlóaljnak is jutott: Görgeitől kapott zászlószalagot, amelyen a „Branyiszko / Februárius 5kén 1849” felirat szerepelt és a hagyomány szerint a tábornok felesége hímezte. A „ködmönös” zászlóalj méltán érdemelte ki a fenti elismerést, ugyanis Görgeinek lehetősége nyílott arra, hogy a dél felől közeledő Klapka György ezredes-féle felső-tiszai hadtesttel együttműködve gróf Franz Schlik altábornagy hadtestét bekerítse és megsemmisíthesse. Branyiszkónál fordult a kocka, Görgei kezébe ment át a kezdeményezés. Honvédei bevonultak Eperjesre, aztán február 10-én a „félszemű osztrák róka” sietősen elhagyta Kassát, ahová megérkezett a feldunai hadsereg.

A mai Szlovákia joggal lehetne büszke Branyiszkó tót hőseire, s arra a mintegy harmincezer derék „tót atyafira”, akik 1848–49-ben a honvédseregben küzdöttek. Ám hallgatnak róluk.

Inkább a mi hőseink elorzásával, a mi múltunk rovására, a mi emlékműveink (pl. Szepesváralja) meghamisításával akarják megírni a saját históriájukat.

Szerző: Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának ügyvivő szakértője

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.