Képzeljük el, hogy a mongol hordák két mészárlás között arra kényszerítik a leigázott magyarságot, hogy pirosbetűs ünnepként tekintsen a muhi csata napjára. Vagy azt, ahogy a török iga alatt senyvedő ország népét kivezénylik az utcára a mohácsi vész évfordulóján, hogy önfeledten éltesse gyilkosait. De Ferenc Józsefet is magunk elé idézhetjük, amint az aradi vértanúk kivégzésének napján minden évben audiencián fogadja a legyőzött és gyászoló magyar nép küldöttségét, hogy hálát adjanak neki a leszámolásért és a szabadságharc vérbe fojtásáért. Abszurdnak tűnik? Pedig a második világháborút követően évről évre megismétlődtek a fentiekhez hasonló jelenetek. Azzal, hogy a kommunista hatalombitorlók április 4-ét a „felszabadulás” napjának kiáltották ki, és a nemzet legnagyobb ünnepének, történelmünk legdicsőbb pillanatának hazudták, olyan mély gyalázatot követtek el ellenünk, amelyre egyetlen korábbi megszálló hatalom sem vetemedett.
A második világháborút hazánk a vesztes oldalon fejezte be, dacára annak, hogy a magyar kormány évekig próbálkozott a kiugrással, az angolszászokkal való megegyezéssel. Az ország mozgástere mindvégig szűk volt, hiszen a nagyhatalmak német érdekszféraként tekintettek a térségre, de ez a mozgástér 1944. március 19-e, vagyis a német megszállás után még korlátozottabbá vált. A kiugrási kísérletek, tárgyalások eredménytelenek maradtak. Amikor a Vörös Hadsereg kora ősszel elérte a trianoni magyar határt, ellenséges területre érkezett, és ennek megfelelően is viselkedett: nem felszabadítóként jöttek, hanem megszállóként. A szabad rablás éppúgy engedélyezett volt a katonák számára, mint a lányok és asszonyok elleni erőszak. A civil lakosságot tömegesen hurcolták el kényszermunkára, a magyar társadalom egészére a kollektív bűnösség igaztalan bélyegét ragasztották. A front átvonulásával együtt járó szörnyűségeket tetézte a hódítók szabadjára engedett bosszúszomjas indulata.

Fotó: Fortepan / Vörös Hadsereg
Véget ért a háború, ez megkönnyebbülést, reményt és enyhet hozott sok család számára, de a felszabadulás érzése keveseknek adatott meg. Még a megsemmisítő táborokból hazatántorgó túlélők közül is sokakat deportáltak újra – ezúttal a Szovjetunióba. Nemcsak katonákat, de civileket is elhurcoltak százezerszámra hadifogolyként a messzi Gupvi táboraiba. Szovjet hadbíróságok ítélkeztek ártatlanok felett anélkül, hogy tolmácsot és védelmet biztosítottak volna számukra. Az ítélet évtizedes, vagy még hosszabb kényszermunka embertelen körülmények között a Gulágon. És hányan voltak, akiket nyom nélkül, a látszateljárást is kerülve tűntettek el mindörökre! Magyarország az egyik kényszerpályáról egy másikra sodródott. A megszállók kicserélődtek, a nemzet önrendelkezési joga, az ország szuverenitása egy pillanatra sem tért vissza.