A nyelvelő nyelvelőd – Emlékezés Deme Lászlóra

Deme László 1921. november 14-én született Pécelen. 1939-ben tett érettségi vizsgát a sárospataki református kollégiumban, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozott be, s emellett az Eötvös József Collegium tagja volt. Itt fordult érdeklődése a nyelvtudomány felé. Professzorai korán bevonták a nyelvészeti kutatásokba. A nyelvtudományi tanszék gyakornokaként két évvel később, 1943-ban született meg első monográfiája, A hangátvetés a magyarban, amely a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai sorozatban jelent meg.

1944-től 1947-ig tanársegédként, majd 1947-től 1949-ig adjunktusként működött az egyetemen. 1946 és 1950 között a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvművelő (később: Anyanyelvi) Bizottságának tagja volt. 1949-től tagjai közé sorolta a Helyesírási Bizottság. 1949-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd 1958-ban pedig tudományos főmunkatársa. 1964-től a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának, 1967-től pedig a Magyar Nyelvi Bizottság tagja, 1975 és 1985 között pedig elnöke volt. 1956-ban megszerezte a nyelvtudomány kandidátusa, 1970-ben a nyelvtudomány doktora tudományos fokozatot.

Deme László professzor
Fotó: anyanyelvapolo.hu

1953 és 1989 között a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat irodalmi-nyelvi (majd magyar nyelvi) választmányának vezetőségi tagja volt. 1981-ben – Z. Szabó Lászlóval közösen – kezdeményezte a beszéd- és magatartáskultúra munkabizottság létrehozását. 1989-ben ebből nőtte ki magát az Anyanyelvápolók Szövetsége, amelynek Deme László haláláig társelnöki tisztét töltötte be.

Deme László a nyelvtudomány számos területét gazdagította időtálló kutatási eredményekkel. Általános nyelvészeti, grammatikai, szövegtani, nyelvtörténeti, nyelvjárástani, nyelvföldrajzi, fonetikai, szókészlettani, helyesírási, nyelv- és beszédművelési, anyanyelvoktatási, továbbá névtani, stilisztikai, és nyelvfilozófiai kérdésekkel egyaránt foglalkozott. Mindezt több mint ötszáz tanulmánya és közel harminc kötete tanúsítja. A legjelentősebbek ezek közül: Nyelvatlaszunk funkciója és további problémái (1956), Helyesírási rendszerünk logikája (1965), Az általános nyelvészet alapjai (1969), Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata (1971), A beszéd és a nyelv (1976), Közéletiség – beszédmód – nyelvi műveltség (1978), Nyelveink jövője és jövőnk nyelve (1990) és A szöveg természetéről és hangzásáról (2003). Társszerkesztője volt a XX. századi magyar nyelvészet egyik nagy vállalkozásának, A magyar nyelvjárások atlasza hat kötetének (1968–1977), továbbá a Helyesírási tanácsadó szótárnak (1961), a Helyesírási kéziszótárnak (1988) és a Magyar helyesírási szótárnak (1999) is.

1964-től 1969-ig a pozsonyi Comenius Egyetem vendégprofesszorként működött, majd 1970-től a szegedi József Attila Tudományegyetem tanszékvezető professzora volt. Itt – elsősorban a szövegtan és a mondattan területén – tudományos iskolát teremtett. 1981-ben vonult nyugdíjba.

Noha már az 1940-es évek végén is jelentek meg olyan írásai, amelyek a mindennapi nyelvhasználat színvonalának emelésére irányultak, a széles körű elismertséget az 1976-ban Péchy Blanka színésznővel indított Beszélni nehéz! című rádióműsor hozta meg számára. Ekkor került be Deme László a rádió nyelvi bizottságába, s ezen rádióadások nyomán jöttek létre többek között a később nagy népszerűségnek örvendő beszédművelő körök, országos ifjúsági táborok. Mindezek szakmai irányításában nyugdíjba vonulása után is részt vett.

Munkásságát számos kitüntetéssel jutalmazták. Elnyerte a Szinnyei-emlékérmet (1943), neki ítélték a Szily-jutalmat (1947). Két ízben is részesült Akadémiai jutalomban (1953, 1955), s többek között az Akadémiai Díj (1964), a Révai-emlékérem (1969), az Ifjúsági Díj (1982), a Déry Tibor-díj (1986), a SZOT-díj (1987), a Bölöni-jutalom (1988), az Implom József-díj (2006) és a Kazinczy-díj (2011) kitüntetettje volt.

Deme László gazdag életútja 2011. június 6-án ért véget. Gyászjelentését (rá jellemző módon és stílusban) saját maga fogalmazta meg:

„Édesapánk, nagyapánk, dédapánk, Deme László nyelvész, a társadalom nyelviségének és a nyelviség társadalmának fáradhatatlan búvára, anyanyelvünk hűséges ápolója, 2011. június 6-án örök álomba szenderült. Az elhunytat családja saját halottjának tekinti.

Szellemét életében átadta a magyar közösségnek, hamvait – rendelkezése szerint – nyilvános búcsúztatás nélkül adjuk vissza a magyar földnek. Legszűkebb családja (25 leszármazott és beszármazott).”

Az eredeti cikket a Magyarságkutató Intézet honlapján olvashatják!

A szerző tudományos segédmunkatárs, Nyelvtervezési Kutatóközpont