Troyes-i Szent Lupus ünnepe: Attila galliai hadjárata

Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben elsők között legyen a Magyar Nemzet

Bár Lupusnak Magyarországon nincs kultusza, történelmi vonatkozásai miatt számunkra igencsak fontos szentről van szó.

Fehér Bence

Forrás: Magyarságkutató Intézet2021. 07. 29. 6:55

A terv kiváló volt, s kellően váratlanul is indult, a római főparancsnoknak, Aetiusnak pedig pillanatnyilag nem volt értékelhető hadereje. De a hun király a hadműveleteket nem a legszerencsésebb módon tervezte: eltért a bevált régi hun taktikától, a kis létszámú és nagyon gyors csapatokkal való meglepetésszerű mozdulatoktól, ehelyett szokatlanul nagy létszámú, hatalmas germán segédcsapatokat (gyalog!) mozgató sereggel, viszonylag lassan vonult fel. Így a meglepetés ereje elveszett, és a harcmodor olyan lett, amit az ellenség is jól ismer és tud alkalmazni. Igaz, volt ok az új taktikára: a hun seregek eközben részben messze keleten voltak lekötve, így szükség lett a germánokra, és az is igaz, hogy a hatalmas birodalommal szemben tartós katonai eredmény, esetleg a tartomány megszállása csak nagyobb sereggel képzelhető el; de az is biztos, hogy Attilát ekkoriban az udvarában élő germán királyok erősen befolyásolták, s mint az eredményből kiderült: nem jó irányba.

A hun haderő 451. április legelején lépte át a Rajnát, és szinte akadálytalanul haladt nyugatra egészen Aurelianiig (a mai Orléans), több oszlopban. Helyenként óriási pusztítást vitt végbe, másutt megkímélte a környéket – mivel sokféle segédcsapatot vittek, ez nyilván attól függött, hol milyen csapat haladt. Tricassis pedig egészében megmenekült, és ez Lupus püspök nagy érdeme.

A szentéletrajz szerint Lupus napokig leborulva imádkozott és böjtölt, majd elszánva magát Attila elé vonult püspöki ornátusban, és úgy könyörgött a királynak.

Attila pedig, aki abban a tudatban élt, hogy ő is csak eszköz Isten kezében, engedett a kérésnek és megkímélte a várost, Lupus püspököt pedig egy ideig magánál tartotta. Hihetetlennek tűnik a történet, de minden része alátámasztható: tudjuk, hogy Attila hitt saját elhivatottságában; hogy az előkelő emberekkel, akik megadták neki a kellő tiszteletet, mindig udvariasan viselkedett; és végül tudjuk, hogy a nomád fejedelmek rendszerint meg voltak győződve minden pap transzcendens hatalmáról, még ha az nem is az ő vallásukat hirdette, és kérték tőlük, hogy értük is imádkozzanak. (Ahogy honfoglaló őseink egy fejedelme is 882-ben éppen így tett Szent Metóddal.) És politikailag jól jöhetett az is, ha a helyi lakosság képviselőjével jó kapcsolatot tud kialakítani. Ugyanakkor Lupus egy emberét, Maximianus presbitert, egy germán segédcsapat Brolium városkában meggyilkolta.

A hadjárat további menetét a sajnos előrelátható nehézségek határozták meg: mire Aurelianihoz értek, a védelem meg tudott szerveződni. A galliai germán és alán törzsek Attila ellen foglaltak állást, s egy helyi előkelő, Avitus (aki később császár is lett) is csapatokat szervezett. A várost az alánok védték, az ostrom nem vezetett eredményre, június 14-én Attila úgy döntött, visszavonul. Eközben Aetius is fel tudott vonulni, s csatlakoztak hozzá a nyugati gótok és az alánok. Így került sor rá, hogy az eredeti tervekkel ellentétben nagy csata döntsön a tartomány sorsáról: az ún. catalaunumi csata (helyesebb mauriacumi csatának nevezni, mivel Mauriacum városa volt a csatahely mellett; a pontos napja vitatott, de Lupus ünnepéhez bizonyára nincs köze). Mindenki hallott a csatáról, ha máshonnan nem, Gárdonyi Géza regényéből; a világ azonban elsősorban a száz évvel későbbi gót történetíró, Jordanes leírásából ismeri, amely elég elfogult a gótok javára. Ezért

nyugaton általában úgy tudják, a „catalaunumi csatát” Attila elvesztette; Magyarországon a krónikás hagyomány alapján rendszerint úgy hisszük, megnyerte. Valójában az ütközet katonailag döntetlenül végződött.

Késő éjszaka ért véget a harc, s először mindkét fővezér vereségtől tartott: Attila a szekértáborába, Aetius hosszas bolyongás után pajzsfal mögé húzódott vissza. Külön megnehezítette a helyzet felismerését, hogy mindkét oldalon harcoltak gótok (a hunokkal a keleti gótok, akik gyűlölték a nyugatiakat), és a visszavonuló harcosok rendszeresen tévedésből az ellenség közé botlottak, sajátjaiknak hívén őket. Reggelre kiderült, hogy a jobbszárnyon levő nyugati gótok a keletieket megverték, csakhogy Aetius már attól félt, hogy erősebbek őnála is, ezért nem akart további harcot kierőszakolni, hanem hazaküldte a gót csapatokat... De Attila sem erőltette a küzdelem folytatását, hanem nagyívű terveit egyelőre feladva seregével hazatért. Helyes döntés volt, hiszen így megőrizte harcképességét. Mégis stratégiai értelemben, mivel eredeti célját nem tudta véghezvinni, a hadjáratnak ő a vesztese; a római vezér fő célját magának is váratlanul elérte, vagyis a tartomány megmaradt, de a sikert képtelen volt kihasználni, serege is úgy szétoszlott, hogy soha többet nem lehetett összegyűjteni.

Lupus püspök egészen Gallia határáig, a Rajnáig a hun királlyal tartott. A szent legendája szerint ezt Attila azért kívánta meg, mert hitt benne, hogy a püspök jelenléte segíti őt és seregét a mennyei hatalmaknál.

Alighanem tényleg ez az igazság, de a püspök evilágban is segítségére lehetett, hogy Gallia népével további felesleges konfliktusok nélkül megértsék egymást.

A nagy galliai hadjárat közelebbi és távolabbi hatásai mindenkit érintettek. Attila – hacsak nem akarta feladni terveit és sikertelenségével megszégyenülni – rákényszerült, hogy a következő évben közvetlenül Itáliát támadja meg. A későbbi legendákban és a krónikaírók számára is leghíresebb hadjárata nem tartozik ide, de érdemes megjegyezni, hogy az események folyása sokban hasonlított a galliaiakéra – beleértve azt is, hogy Itália megkímélését akkor is egy szent érte el, aki hatni tudott a királyra, csak akkor ez maga I. Leó pápa volt; és azt is, hogy Attila eredeti tervét ott sem tudta teljesíteni, így két év múlva végső célkitűzését el nem érve kellett meghalnia. Ami Szent Lupust illeti, őt a galliaiak emberileg érthetően, de igazságtalanul a hunokkal való kollaborálással vádolták, és két évig vissza kellett vonulnia remetének, csak utána vehette újra kezébe püspöksége irányítását.

A szerző a Magyarságkutató Intézet Klasszika-filológiai Kutatóközpontjának vezetője