Egyetlen képességünk sem fonódik oly szorosan össze az emberi természettel, mint a nyelvhasználat. A nyelv hangzó formája, a beszéd a hangképző szervek – egyebek közt a nyelv, az ajkak és az állkapcsok – precíz irányítását kívánja. Minden csecsemő előtt ott áll a tanulási feladat, hogy a beszédhangok képzéséhez nélkülözhetetlen pontos hangképzőszervi kontrollt elsajátítsa. A hangképzésünk feletti irányítást a gőgicséléssel szerezzük meg, melynek során a csecsemők először próbálkoznak a beszédhangokhoz hasonló hangi megnyilvánulásokkal.
A gőgicsélés kultúrától és a beszélt nyelvtől függetlenül általános velejárója az emberi gyermekek fejlődésének, ezért rendelkezik bizonyos univerzális sajátosságokkal.
Az emberi nyelvelsajátítással kapcsolatos tudásunk jelentős része az emberi és állati vokális kommunikáció egyedfejlődését összehasonlító tanulmányokból származik, különös tekintettel azokra az állatfajokra, amelyek képesek az emberi nyelv szempontjából oly fontos hangi utánzásra. Azonban
a gőgicsélés mint viselkedési elem igen ritka az állatvilágban; eddig szinte kizárólag az énekesmadaraknál figyeltek meg hasonló jelenséget.
Bár az énekesmadarakkal folytatott kutatás a gyermeki beszédfejlődés fontos aspektusait világította meg, az ott kapott eredményeket több okból is problémás teljes egészében az emberre vonatkoztatni. A madaraktól nemcsak a hangképzés anatómiájában különbözünk jelentősen – ők a syrinxnek nevezett szervükkel, mi a gégénkkel adunk hangot –, de az agyi szerveződésünk is nagyon eltérő.
Mint arra most fény derült, egyetlen emlős van, amely első látásra kevéssé hasonlít az emberhez, ezért fura választásnak tűnik az összehasonlító nyelvfejlődési tanulmányok céljára, mégis érdemes rá odafigyelni: a kétcsíkos szabadfarkú denevér (Saccopteryx bilineata).
E rendkívüli denevérfaj kicsinyei képesek a hangutánzásra, és fejlődésük során olyan vokális gyakorlatokat végeznek, amelyek figyelemre méltó hasonlóságot mutatnak a csecsemők gőgicsélésével.
A teljes cikket ITT olvashatja tovább.
Borítókép: Flickr
