Pápai Páriz Ferenc Erdélyben, Dés városában látta meg a napvilágot 1649. május 10-én. Édesapja, Pápai Páriz Imre nagy műveltséggel bíró református lelkész, író volt, akinek családi gyökerei a nagy múltú, Veszprém megyei településre, Pápára nyúlnak vissza, innen a Pápai megkülönböztető névelem. Pápai Páriz – vagy ahogy néha írták: Párizpápai – Ferenc először a Gyulafehérváron, valamint Marosvásárhelyen tanult, később a nagyenyedi Bethlen Kollégium diákja volt, majd vizsgái letételével, 1762 után számos nyugat-európai egyetemen folytatott tanulmányokat, ennek köszönhetően jelentős humanista műveltséget hozott haza magával.
Noha Lipcsében is tanult orvostudományt, orvosi szemléletmódját a bázeli egyetemen hallottak határozták meg, ahol először üzentek hadat Balenus és Avicenna tanainak. Paracelsus eszméit fogadta be, amely szerint a helyes gyógyításhoz kizárólag az életfolyamatok kémiai vonatkozásainak pontos megismerése vezet. Ez a biokémia orvostudományba való bevonulását jelentette. Itt tanított egykor Vesalius is, aki a modern bonctan egyik úttörője volt. Ezek a tanok voltak az első lépések a modern orvostudomány felé. 1674-ben orvosdoktor lett, és megkapta a „bázeli orvosi kar ülnöke” címet. Doktori értekezését a kor európai látókörű tudósának, Apáczai Csere Jánosnak ajánlotta.
A következő évben Erdélybe visszatérve azonban nem vállalt orvosi állást, hanem Apafi Mihály fejedelem kívánságára a híres nagyenyedi kollégium a görög nyelv, a természettan és a logika tanára lett negyven viszontagságos éven át – egészen haláláig. Nagy érdeme, hogy az intézményben bevezette az orvosi alapismeretek tanítását, továbbá számos diákjának külföldi egyetemeken ösztöndíjakat szerzett. A Rákóczi-szabadságharc idején Nagyenyed is súlyos károkat szenvedett. Pápai Páriz új oldaláról mutatkozott be: nemzetközi ismertsége, könyvei révén adományokat gyűjtött az elpusztult intézmények újjáépítésére, valamint a tehetséges erdélyi diákok ösztöndíjára.
Évek hosszú során írta a Pax Corporis – az emberi test nyavalyáinak okairól című fő művét, amely 1690-ben Kolozsváron látott először napvilágot Misztótfalusi Kis Miklós, a neves nyomdász kiadásában. Könyvében a korabeli orvosi ismereteket foglalja össze. Bár helyenként fel-felbukkan a korra oly jellemző spekulatív orvostan, a munka nagy része világos, józan megfigyelésre épít, szemlélete természettudományos. A kötet széleskörű lexikai tudásról ad számot, s igen magas az etikai szintje. Ennek köszönhetően nagy hatást gyakorolt a korabeli orvostanra. Kilenc kiadást ért meg, és számtalan másolatát terjesztették. A mű nyolc könyvből és hatvannyolc fejezetből áll. Gyönyörű magyar nyelven íródott, ebből fakadóan nemcsak tudománytörténeti dokumentum, hanem becses irodalmi érték is. Ajánlása vállaltan pedagógiai szemléletű: nem kifejezetten orvosoknak, hanem „minden olvasni tudóknak” ajánlotta.
