időjárás 4°C 2021. October 18.
logo
Gianfrancesco Aldobrandini halála 1601-ben

VIII. Kelemen pápa unokaöccsének magyarországi végzete

Forrás: Magyarságkutató Intézet
2021.09.17. 08:26 2021.09.17. 09:13
VIII. Kelemen pápa unokaöccsének magyarországi végzete

A közbeszédben sokszor találkozhatunk azzal a kijelentéssel, hogy Róma és a pápaság cserbenhagyta az oszmánok ellen vívott évszázados harcban Magyarországot, és nem tett semmit az agresszíven terjeszkedő szultánokkal szemben. A valóság ezzel szemben az, hogy a 15–17. században a római szentszék számára kiemelkedően fontos volt a magyarországi hadszíntér, és az oszmán-ellenes harcokhoz sok esetben nyújtottak diplomáciai, anyagi, vagy éppen konkrét katonai segítséget. Ennek egyik legjelesebb, s egyben legdrámaibb esete a 16–17. század fordulója, a tizenötéves háború korszaka volt. A hosszú török háború során VIII. Kelemen pápa unokaöccse, Gianfrancesco Aldobrandini vezetésével háromszor is több ezer főt számláló sereget küldött a Magyar Királyság területére. Ezek közül az utolsó, 1601-es hadjárat során Aldobrandini a magyar hadszíntéren halt meg. Ki volt az oszmánok elleni harc e hőse? Miért indult 1601-ben az oszmán hadak ellen? Miért vesztette életét, és hogyan alakult a római, valamint a kanizsai emlékezete? E kérdésekre keresi a választ a Magyarságkutató Intézet írása.

Gianfrancesco Aldobrandini szobra a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében (a szerző felvétele)

VIII. Kelemen pápa Ippolito Aldobrandiniként előkelő firenzei családba született. Miután felkerült a pápai tiara a fejére, unokaöccsei fontos feladatokat láttak el mellette. Közülük az 1545-ben született Gianfrancesco szerepe magyar vonatkozásai miatt kiemelten fontos. A pápa neposaként több fontos tisztséget töltött be, többek közt az Angyalvár várnagya, majd a Pápai Gárda parancsnoka, s az Egyház tábornoka lett, valamint diplomáciai feladatokat is ellátott. A barokk pápaság számára ideológiailag és Itáliai védelmét tekintve is különösen fontos volt a magyar hadszíntér. Ezért anyagi és emberi erőforrásokat nem kímélve VIII. Kelemen döntése értelmében 1595-ben a pápai sereg vezéreként Aldobrandini részt vett Esztergom és Visegrád elfoglalásában, majd 1597-ben Pápa és Győr ostromában. Az ezt követő években is számoltak vele a magyar ügyekben, a századfordulón például felmerült, hogy Erdély fejedelmévé tennék meg, s cserébe Róma vállalta volna fejedelemség védelmi költségeit. Végül azonban a végzet nem a keleti, hanem a nyugati végek felé vezette az útját.

1600-ban az oszmán hadak hosszú ostrom után elfoglalták a magyar végvárrendszer egyik legfontosabb erősségét, Kanizsát. A vár eleste nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, és hamar nekiálltak szervezni a vár visszafoglalására küldendő hadsereget. A korabeli itáliai gondolkodók számára Kanizsa oszmán kézre kerülése érzékeny veszteségnek számított, ugyanis felfogásuk szerint amellett, hogy a Balaton és a Dráva közti határt őrző vár a Nyugat-Dunántúlt és Stájerországot is védte, az Appennini-félsziget egyik fontos előbástyája volt. VIII. Kelemen így 1601-ben ismét jelentős sereget küldött Gianfrancesco vezetésével a Kárpát-medencébe. A hadvezérnek nem kis érdemei voltak abban, hogy Rudolf császár elképzeléseivel is szembemenve e sereg Kanizsa ellen indult.

Gianfrancesco Aldobrandini sírja a római Santa Maria in Ara Coeli templomban (a szerző felvétele)

A katonáiról mindig gondoskodó, megfontolt hadvezér azonban sohasem láthatta meg a kanizsai vár falait, ugyanis a felvonulás során, szeptember elején megbetegedett, és miközben csapatai tovább haladtak, ő Varasdon maradt. Az állapota nem javult, így 14-én felvette az utolsó kenetet, tudata zavaros lett, s végül 17-én elhalálozott. A pápa csak később értesült unokaöccse állapotáról, és szeptember 24-én így írt: "Szívünket éles fájdalom nyila szegezte át unokaöcsénk reménytelen állapotának hírére [...], de megnyugszunk abban, amit az Úr rendel és ha őt magához vennie tetszik, irgalmasságába ajánljuk lelkét." Testét bebalzsamozva Rómába küldték, ahol már szeptember 26-án tudtak a haláláról. Hosszú út után 1602. január 3-án ért a test az Örök Városba. Pietro Aldobrandini bíboros processzióval várta a menetet a Piazza del Popolo-nál, majd a későbbiekben a város több templomában is gyászszertartásokat tartottak. Nagy ünnepségek közepette a teljes bíborosi kollégium részvételével temették el és díszes sírt kapott a Capitoliumon álló Santa Maria in Ara Coeli templom San Francesco Solano kápolnájában. A síremléken olvasható felirat megemlékezik Kanizsa ostromáról is. Aldobrandini fontosságát jól mutatja, hogy a domb túloldalán, a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében 1602-ben felállították az ókori római hadvezért mintázó szobrát. Szintén az Ara Coeli templomban, a San Girolamo kápolnában kapott helyet egy másik Kanizsa alatt harcoló római Flaminio Delfini sírja, aki Aldobrandini halálát követően a pápai csapatok parancsnokaként vett részt Kanizsa ostromában. 1605-ben Delfini az arcképét ábrázoló festménnyel díszített emléktáblát kapott Aldobrandini szobra mellett a Sala dei Capitani falán.

Flaminio Delfini mellképe a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében, valamint emlékműve a Capitoliumi Múzeumok épületében a Palazzo dei Conservatori egyik termében (a szerző felvétele)

Aldobrandini szobrának egy nagykanizsai vonatkozása is van. Az 1930-as években Krátky István polgármester és Makoviczky Gyula, valamint Banfi Florio vezetésével a vár területén ásatásokat folytattak, és egy emlékparkot kívántak létrehozni. A Hősök ligetének egyik legfőbb éke lett volna a római Aldobrandini-szobor másolata. A szervezés nagy erőkkel indult meg, és országos figyelem kísérte. A szoboravatást nagy ünnepség mellett 1937-re tervezték, ám végül 1940-re napolták el, amikor is a világháború elsodorta ezt a kezdeményezért is.

A terv ezt követően a feledés homályába merült, pedig ha sikerült volna Krátky István e nagy tervét megvalósítani, az nem csak Kanizsa, hanem az olasz-magyar kapcsolatok tekintetében is maradandó emlékként vonult volna be a történelembe. Szerencsénkre azonban Marcus Aurelius Kosztolányi Dezső által megénekelt szobrától nem messze Aldobrandini márvány szemei ma is büszkén tekintenek le a Capitoliumi Múzeumok látogatóira, várva azt az időt, amikor az utókor Krátky nagy álmának eleget téve olyan méltó emléket állít neki és keresztény seregének, ahol „a dicsőséges ősök késői unokái méltóképpen kívánnak áldozni a hős apák emlékének”.

A szerző Kanász Viktor, a Történeti Kutatóközpont tudományos segédmunkatársa

Az eredeti cikket ITT érheti el.

Borítókép: A szerző felvétele