időjárás 32°C Marcell 2022. augusztus 14.
logo

Általános támadás Magyarhon ellen

Babucs Zoltán
Forrás: Magyarságkutató Intézet
2021.12.14. 08:39 2021.12.14. 09:04
Általános támadás Magyarhon ellen

Százhetvenhárom esztendővel ezelőtt, 1848. december 14–16-án a császári-királyi fősereg Magyarország ellen indított koncentrált támadása révén a magyar önvédelmi háború új szakaszába lépett. Nehéz idők jártak nálunk, hiszen a délvidéki „kis-háború” egyre durvább etnikai háborúvá fajult, Erdélyben pedig nem csak az ottani reguláris császári erőkkel, de a magyarirtásban és fosztogatásban jeleskedő oláh felkelőkkel szemben is védekezni kellett. Gróf Joseph Radetzky tábornagy Észak-Itáliában megszilárdította a Habsburg-ház helyzetét, ám a „jóságos” V. Ferdinánd (uralkodott: 1835–1848) nem tudott számottevő eredményt elérni az 1848. áprilisi törvények védelmében fegyvert fogó magyarokkal szemben.

Mivel a birodalom jövője volt a tét, december 2-án a Habsburg-dinasztia nagykorú tagjai és a Felix zu Schwarzenberg herceg vezette osztrák kormány az olmützi császári kastélyba gyűltek össze, s e tanácskozáson V. Ferdinánd „lemondott” unokaöccse, Ferenc József főherceg javára, mert „ifjabb erő kívántatván az új státusformák előmozdítására és sikeres teljesítéshez vezetésre.”

A 18 éves főherceg trónra juttatásában nagy szerepe volt édesanyjának, a magyarokat nem kedvelő Zsófia főhercegnőnek, akinek ezen lépéssel nagy álma vált valóra. Már I. Ferenc (uralkodott: 1792–1835) is az eljövendő uralkodót látta unokájában, ezért Zsófia minden eszközzel azon volt, hogy fiából istenfélő, kötelességtudó és szorgalmas koronás főt neveljen, így Ferenc József tisztában volt azzal, hogy uralkodóként csupán Istennek tartozik felelősséggel. Joseph Otmar von Rauscher bécsi bíboros hatására I. Ferenc József egész uralkodása alatt világképének rendíthetetlen alapját két pillér: az egyház és a hadsereg jelentette, amelyből a tudományok és a művészetek kimaradtak. Az ifjú császár egyik első intézkedése volt, hogy Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagynak „meghatalmazást ád a magyarországi »lázadás« megzabolázására, felszólítván egyszersmint az »elcsábított« sorkatonákat és »Magyarország törvényes érzelmű lakóit«, hogy a fölkelést hagyják oda.”

A magyar politikai és katonai vezetés novemberben még abban bízott, hogy a császáriak az év végén nem vállalkoznak kétes kimenetelű hadjáratra, ám az uralkodóváltást követően csak idő kérdése volt, mikor indul meg az ellenséges offenzíva. A császári fővezér a Magyarország határainál álló császári seregtestekkel egyidejű, koncentrikus támadást tervezett, hogy a magyar csapatokat az ország belsejébe szorítsa. E terv szerint a császári főseregnek Pozsony elfoglalását követően a Duna mentén kellett Pest felé törnie. Windisch-Grätz úgy vélte, a magyar főváros elfoglalása a magyar ellenállás végét fogja jelenteni.

December 6-án a Duklai-hágónál tört be Magyarországra elsőként gróf Franz Schlik altábornagy hadteste, hogy Kassa elfoglalása után Pest-Buda felé meneteljen. Három nappal később Eperjesre vonultak be a félszemű tábornok katonái, majd december 11-én Kassa alá ért a 8385 főt és 27 löveget számláló császári hadtest. Itt akarta útját állni kilencezer, alig felfegyverzett és puskaport sem szagolt nemzetőr és honvéd élén cselfalvi Pulszky Sándor ezredes, aki csapatait Budamérnél állította harcrendbe a Tarca és a Hernád között. Tizenöt magyar löveg tüze vezette be az ütközetet, azonban a császári tüzérség hamar fölénybe került, és Schlik gyalogsága úgy vonult előre, mintha csak a gyakorlótéren lett volna. A felső-magyarországi csapatok nem bírták a nyomást és megfutottak. A rendezetlenné váló visszavonulást a Hernád jobb partján néhány ágyú támogatásával a lőcsei 19. honvédzászlóalj, a Miskolc felé visszavonuló tüzérséget és lőszert pedig a Wladyslaw Tchórznicki őrnagy parancsnoksága alatti, gyalogos ulánusszázad és a kassai 20. honvédzászlóalj pár legénye fedezte. Ez utóbbi üldözésére vetették be Horatio Concorreggio őrnagy svalizsér osztályát, amelyet a lengyelek a bárcai kocsmánál vártak be. A lengyelek parancsot kaptak, hogy az ellenséges könnyűlovasok lovait vegyék célba, s a továbbiakról szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagyot idézzük: „Fegyvereink lövéshez készen, bal marokba fektetve, mereven néztünk a vágtató ellenségre. A lovasság nem mert az országúton, előtte kőfalként tömören álló gyalogságnak rohanni […] balra kanyarodással az országútról a rétre lefordult, hogy megkerülje a lengyeleket. E[z] meg végveszedelmükké vált. Ugyanis, amint a felázott rétségre levágtatnak, lovaik csürkön felül süppedvén, megcsendesednek […] [A lengyel század] a már alig 20–25 lépés távolságra evickélő svalizsérekre öldöklő tüzet adott. A sortűz eredménye volt: Concorreggio és […] egy kapitány és 6 ember halála, 8–9 ló, [Giuseppe] Scudier táborkari őrnagy [helyesen: százados] elbukott lova alá szorulva, foglyul esett. A váratlan golyózápor összekeverte és visszavonulásra késztette a lovasságot, amikor pedig az országútra felkapaszkodtak és Kassa felé visszavágtattak, a töltésen keresztül álló lengyel csapat tüzébe kerültek, s ez a második sortűz még több emberükbe került. […] 30 emberre és lóra mondták a bárcai emberek az elhulltak számát.” A császári üldözés megtorpant. Schlik tanácsosabbnak látta, hogy Kassán időzzön, meghódoltassa a szomszédos vármegyéket, és bevárja erősítéseit.

Mindeközben az északnyugati határszélen Görgei Artúr vezérőrnagy Kossuth akarata előtt meghajolva elállt azon szándékától, hogy honvédeit a határtól távolabb, megerősített helyekre vonja vissza. Ehelyett a Fertő-tó és a Kis-Kárpátok között széthúzta 28 ezer főt és 103 löveget számláló Feldunai hadseregét, amelytől Kossuth azt remélte, hogy nagyobb területek maradnak ellenőrzésük alatt, így az újoncozást és a hadsereg ellátását is jobban meg tudják oldani. Ekkor indult meg rohamléptekben a stratégiai fontosságú Győr műszaki erősítése, a „honmentő” bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy tízezres serege pedig a Mura vonalon nézett farkasszemet hatezer császári katonával.

A nagyszombati ütközet 1848. december 16-án. Az Armee Bulletin sorozat egykorú ábrázolása (Fotó: Wikipedia)

A császári-királyi fősereg (55 ezer fő, 234 löveg) támadása december 14-én kezdődött, amikor Balthasar Simunich altábornagy hadosztálya a Nádasi-szorostól nyomta vissza ordódi és alsólieszkói Ordódy Kálmán őrnagy dandárját, aki nem csatlakozott a Nagyszombatnál álló Guyon-dandárhoz, hanem a lipótvári erődbe húzódott. Két nappal később Richard Guyon esquire d’Beaufre et Gey ezredes Nagyszombat mellett csapott össze a túlerőben lévő Simunich erőivel, ám a várt erősítések nem érkeztek meg, és a császáriak körülfogták a várost. Szabó György tüzér visszaemlékezésében örökítette meg a helységharcot: „A mi ütegünkből a vetágyúm és egy sugárágyú a város főutczájának végén, a várost kerítő kőfal vonalában lett felállítva. E két ágyú előtt hirtelen csekély töltés hányatott […] Hideg ködös idő volt. Az ütegkocsi mellett megunván az ácsorgást […] egy csapszékbe betértünk, azonban midőn a megrendelt icce bort a kocsmáros előnkbe tette, ágyúlövések riasztottak fel; ott hagytuk a bort, s teljesen józanan helyünkre siettünk. A kint lévő seregünk zavartan s sebesen húzódott be a városba. […] Az ellenség általi meglepetés a nagy ködben váratlanul történt, és nagy zavart okozott, higgadt parancsszó nem hallatszott, úgy látszik, parancsnokaink is elveszték lélekjelenlétüket. Mi tüzérek helyeinken álltunk, az Ernesztek lajtorjákon másztak fel a falakra, ágyúinkhoz fedezetül egy csapat gyalogság jött. A kint levő csapataink maradványainak a városbani bevonulásuk be sem végződött, máris az ellenség ágyúgolyói és gránátjai a városba hullottak le. Midőn az utolsó csapatunk is behúzódott, a két ágyúból a mieink is megkezdték a lövöldözést, az ágyúfedezetre rendelt gyalogság egyenként hátrált a keresztutcába […] a tiszt úr is az itt lételt – a maga részére – tanácsosabbnak tartá, s legényei osztoztak véleményében, hiába kergette őket vissza az ágyúkhoz, nem mentek – egyik azt mondta, hogy már nincs töltése, másiknak a puskája nem akart elsülni, harmadik a gyutacsait vesztette el, negyedik puskájáról leesett a kakas stb. Ezalatt teljesen besötétedett, az ágyúzás erősen folyt, századosunk maga segített nekem töltényeket kiadni, s gránátokat felvágni. Ezen sürgős foglalkozásomban és vészteljes helyzetemben sem kerülte ki figyelmemet a látvány szépsége. Az ágyúk folytonosan dörögtek, a sötétséget egy-egy szempillantásra ágyúink elsütése és ellenséges gránátok repülése és elpattanása fényesítette meg, később a város égni kezdett, ennek fénye állandó halvány világot vetett reánk.” Az Ernő főherceg nevét viselő acélzöld hajtókás, sárga gombos soproni 48/III. sorgyalogzászlóalj önfeláldozó magatartása révén jutottak ki a csapdából a honvédek. Az utóvédként küzdő „Erneszt-bakák” zászlóalja teljesen megsemmisült, Petőfi ezért írt róluk elismerően A nagyszombati csata című versében: „S harcoltak erősen, / Vad lelkesedéssel, / Az elkeserült szív / Óriás erejével”.

December 16-án a Duna jobb partján is megindult a császári támadás, Parndorfnál gróf zichi és vásonkeői Zichy Lipót őrnagy dandárja „csaknem elfulladt az ellenség túlnyomó sokaságában”. Nezsidernél a Ferdinand Karger ezredes-féle dandárt is körülvették, de Ernst Ritter Poelt von Poeltenberg őrnagy Sándor-huszárosztálya és Kmety György őrnagy győri 23. honvédzászlóalja helytállása révén a Hanság mocsarai felé hátrálhatott.

Annak ellenére, hogy a császáriak több helyen is áttörték a magyar védelmi vonalat, a honvédek kicsúsztak a bekerítésből és a lakosság segítségével tudtak visszavonulni a győri sánctáborba.

A Duna jobb partján, Mosonnál és Mosonmagyaróvárnál vonta össze erőit Görgei, ahonnan december 18-án indultak meg Győr felé. Báró Josip Jelačić altábornagy lovassága ekkor meglepte őket, de a huszárok visszaverték az ellent. A 2. tizenkét fontos üteg egyik tűzmestere, Garzó Imre visszaemlékezésében hadtestparancsnokuk helytállásáról számolt be: „[…] ott láttuk az úttól nem messze állani Görgeit, a fővezért, csekély számú kísérettel, merev nyugodtsággal nézett el a mögöttünk maradt térségen, ahol még távolabb látható volt a szintén nekiterült csatarendben előretörő osztrák lovasság. Ekkor láttam először Görgeit, és így látva őtet az a szorongástól sem ment izgatottság, mely az egészen váratlanul beállott helyzeteknek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt, s azt a bizalom világa váltotta föl. Azonnal lemozdonyoztunk, s nehány lövéssel tüzeltük meg az osztrákok merész lovasságát, mely azután szintén megfordult, és eltűnt szemeink elől. […] És Görgeinek amaz itt látott alakja vésődött az én emlékezetembe kitörölhetetlenül, amint a szikla útját állja a toluló hullámoknak és visszafordítja azokat.”

Az 1848. december 14–16-án megindult általános császári támadás jelentette a téli hadjárat kezdetét, amelynek során edződött meg és kovácsolódott össze a honvédsereg, hogy aztán 1849 tavaszára a császári ármádia félelmetes ellenfelévé váljék. 

Babucs Zoltán, a Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértője

Az eredeti cikket ITT érheti el. 

Borítókép: A nagyszombati ütközet 1848. december 16-án. Az Armee Bulletin sorozat egykorú ábrázolása (Fotó: Wikipedia)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.