Százhetvenhárom esztendővel ezelőtt, 1848. december 14–16-án a császári-királyi fősereg Magyarország ellen indított koncentrált támadása révén a magyar önvédelmi háború új szakaszába lépett. Nehéz idők jártak nálunk, hiszen a délvidéki „kis-háború” egyre durvább etnikai háborúvá fajult, Erdélyben pedig nem csak az ottani reguláris császári erőkkel, de a magyarirtásban és fosztogatásban jeleskedő oláh felkelőkkel szemben is védekezni kellett. Gróf Joseph Radetzky tábornagy Észak-Itáliában megszilárdította a Habsburg-ház helyzetét, ám a „jóságos” V. Ferdinánd (uralkodott: 1835–1848) nem tudott számottevő eredményt elérni az 1848. áprilisi törvények védelmében fegyvert fogó magyarokkal szemben.
Mivel a birodalom jövője volt a tét, december 2-án a Habsburg-dinasztia nagykorú tagjai és a Felix zu Schwarzenberg herceg vezette osztrák kormány az olmützi császári kastélyba gyűltek össze, s e tanácskozáson V. Ferdinánd „lemondott” unokaöccse, Ferenc József főherceg javára, mert „ifjabb erő kívántatván az új státusformák előmozdítására és sikeres teljesítéshez vezetésre.”
A 18 éves főherceg trónra juttatásában nagy szerepe volt édesanyjának, a magyarokat nem kedvelő Zsófia főhercegnőnek, akinek ezen lépéssel nagy álma vált valóra. Már I. Ferenc (uralkodott: 1792–1835) is az eljövendő uralkodót látta unokájában, ezért Zsófia minden eszközzel azon volt, hogy fiából istenfélő, kötelességtudó és szorgalmas koronás főt neveljen, így Ferenc József tisztában volt azzal, hogy uralkodóként csupán Istennek tartozik felelősséggel. Joseph Otmar von Rauscher bécsi bíboros hatására I. Ferenc József egész uralkodása alatt világképének rendíthetetlen alapját két pillér: az egyház és a hadsereg jelentette, amelyből a tudományok és a művészetek kimaradtak. Az ifjú császár egyik első intézkedése volt, hogy Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagynak „meghatalmazást ád a magyarországi »lázadás« megzabolázására, felszólítván egyszersmint az »elcsábított« sorkatonákat és »Magyarország törvényes érzelmű lakóit«, hogy a fölkelést hagyják oda.”