Császári rajtaütés Bábolnánál, 1848 decemberének végén

Windisch-Grätz Győrben értesült arról, hogy a magyarok Bábolnán éjjeleznek, így lovasságát küldte előre, hogy meglepjék a magyarokat.

A sorgyalogzászlóalj 19 katonája – köztük két markotányosnő – elesett és 133-an megsebesültek. Köztük volt a zászlóaljparancsnok, dukai és szentgyörgyvölgyi Széll József Benedek őrnagy, aki 17, Hollesovszky Lajos főhadnagy pedig öt sebet kapott. A lovastömeg túlereje miatt a zászlóalj megadta magát, ám ennek ellenére a feldühödött vértesek jó pár bakát levágtak. Habár a zászlóalj fogságba esett, kiképzettsége, összeszokottsága és fegyelmezettsége révén sikerrel tartóztatta fel az ellenséget, így az utóvéd megmenekülhetett.

A pár percig tartó összecsapásban hét tiszt és hétszáz honvéd esett az ellenség fogságába, a sebesültek száma kétszáz fő volt, zsákmányul esett a „Prinz Preussen” bakák zászlaja és egy lőszeres szekér.

Görgei, miután hírét vette a rajtaütésnek, maga is segített rendezni a visszavonulókat, akiket a császári tüzérség Bábolna keleti széléről lövetett. Az utóvéd dandár két ütege a Nagyigmánd előtti régi sáncokban foglalt tüzelőállást és visszaverte az üldözésre kirendelt Hardegg-vérteseket. A dandár kisebb része Kisbér felé hátrált, ahol a Perczel hadtesthez kirendelt Karger-dandár vette fel őket.

A rajtaütésről Görgei Artúr honvédtábornok ekképp emlékezett vissza: „Másnap virradatkor – december 28-án – tovább akartuk folytatni a visszavonulást. De a rendelkezések szigorú megtartása legnagyobbrészt fiatal, fegyelmezetlen csapatokból álló seregnél vajmi ritka dolog. 28-án sem tartották be a kora reggeli indulási órát. Az utóvéd kénytelen volt Bábolna előtt a hadzömhöz tartozó néhány elkésett osztag elindulására várakozni, s közben utolérte egy ellenséges üldöző csapat.

Az utóvédparancsnok fölismerte a veszélyt, amely fenyegette, ha a csatát a Bábolnán keresztülvivő út szorosának nyílása előtt fogadja el: tüzérségét és gyalogságát ágyúlövésnyi távolságra a falu mögé rendelte hátra, lovasságának egyik felével pedig addig akarta feltartóztatni a falu bejáratánál az ellenséget, amíg a lovasság másik fele az ágyúkat és a gyalogságot követve a helység mögött rohamtávolságra állást foglalhat.

De ezen a szerencsétlen napon még a máskor vitéz huszárok sem tették meg a kötelességüket. Az ellenség rohamát be sem várva megfordultak, a még hátramenőfélben levő gyalogság és ágyúk közé rohantak, amazokat rendetlenségbe hozták, emezek lovait megvadították, és általános rémületet terjesztettek az utóvéd összes osztagaiban. Hasztalan iparkodott az utóvédparancsnok a futást feltartóztatni; hasztalan biztatta a gyalogsági alakulatokat felzárkózásra és erélyes ellenállásra; az általános rémület megzsibbasztott minden tetterőt.

Az osztrák lovasság még elő sem vágtatott Bábolnából, és a zászlóaljak máris minden tartásukat elvesztették; kettő közülük eszeveszett futással fedett terepre menekült, a harmadikat azonban utolérte az ellenséges lovasság és részben felkoncolta, részben elfogta.

A huszárok megállás nélkül vágtattak egészen a Nagyigmánd melletti Concó patakig. Csak a víz hol meredek, hol ingoványos partja vetett határt a vad futásnak. Az említett zászlóaljon kívül még egy lőporos társzekerünk odaveszett.”

A tábornok öccse, görgői és toporczi Görgey István ordonánci minőségben volt részese az eseményeknek, ám emlékeinek rögzítésekor tévesen írt a 34/II. sorgyalogzászlóalj harc nélküli megadásáról: „Másik hadoszlopunk baj nélkül ért ugyanaz nap Bábolnára s környékére, hol táborba szállott: de itt meg másnap esett a nagy baj. Bábolnáról 28-án reggel korán elindultunk: a főhadiszállás és a sereg mind, a hátvédet képező Görgey Kornél dandárja kivételével. Ennek gyalog zászlóaljai minden szigoru parancs daczára kikésvén; mikor végre ők is indulnának, akkor a reggeli sürü ködből egyszerre ott terem az orruk előtt az ellenség lovassága s erre oly rémület fogja el a váratlanul nyakon lepett utóvédünk csapatjait, hogy a dandárnok minden erőlködése daczára egy gyalog zászlóaljunk – Prinz Preussen, Győzey vagy Széll őrnagy alatt – a helyett, hogy védelmezné, ott megadja magát , foglyul esik s e boldogtalan napon még huszárjaink sem állván meg a helyet, egy lőszerkocsi is az ellenség kezére jut. – Az eset úgy érthető, hogy csapataink nem láthatván a köd miatt, hogy mekkora a rajtok ütött ellenséges erő: a phantasia megszázszorozta azt, a mit belőle szemmel láttak; sőt a ködben már azt hitték, hogy körül vannak keritve.

A mint a vad futásban hátrefelé dülők eleje Arthur bátyámat a Czonczó vizénél utolérte: ő velünk (kiséretével) rögtön visszavágtatott és találkozván a felbomlott osztagok rendbeszedésében eltörődő Kornél bátyámmal, miután ennek jelentését rövid tudtul vette, őt feladatában s az – azontúl rendes – visszavonulás fedezésében támogatta testi és erkölcsi erejének teljes kifejtésével. Az nap vele együtt mi segédek, kiket parancsokkal minden irányba ismételve szétküldözött, hajnal hasadtától éjfél utánig voltunk a nyeregben. Kornél bátyámat az ő rajta esett kudarcz s az a tapasztalás, hogy még csak régi huszárjainkban sem lehet föltétlenül bizni, annyira elkeserítette, hogy magát a dandár vezetésétől mielőbb fölmentetni és saját ezredébe (Miklós huszárok) újra beosztatni kérte, mit Arthur bátyám a következő napokban teljesített is.”

Garzó Imre, a 2. tizenkét fontos üteg 21 éves tűzmestere futásukat örökítette meg:

„A mi ütegünknek éppen a [bábolnai] vendégfogadó előtt esett a megállási helye az országút hosszában, s én a vendéglőbe mentem be falatozni, lovamat az udvaron az ágashoz akasztván; de csakhamar nagy robaj hallatszik az útról, s riadó kiáltá, hogy »itt az ellenség«. Lóra kapva nehéz ágyúinkat és lőszerkocsijainkat már futásban értem a két árok és fasor közé foglalt úton, majd visszafelé tekintve, jókora távolságban fehérlő tömegben osztrák lovasságot láttam felénk nyomulni; engem pedig, vagy inkább lovamat körültem rohanó huszárok ragadták magukkal, s eképpen szintén vágtató ütegünktől el se maradhattam. Mintegy negyedórai ilyen futással végit értük az utat közrefogó ároknak és fasornak, s az eként kitágult térségen az összekeveredve futó tömegekből az ugyanazon csapatokhoz tartozó egyesek haladtukban is csoportosultak, s nyugodtabb sietéssel tartottak a kiemelkedő gerincnek, mely előttünk már elég közel, az útra keresztirányban nyúlva vonta meg látásunk határát, s melyen a legelöl futott csapatok megállapodva és arcot fordítva már rendezkedtek. Amint mi is erre a gerincre fölhajtottunk, hogy szintén megállapodva arcot fordítsunk és bevárjuk az általános rendelkezést; – ott láttuk az úttól nem messze állani Görgeit, a fővezért, csekély számú kísérettel, merev nyugodtsággal nézett el a mögöttünk maradt térségen, ahol még távolabb látható volt a szintén nekiterült csatarendben előretörő osztrák lovasság. Ekkor láttam először Görgeit, és így látva őtet az a szorongástól sem ment izgatottság, mely az egészen váratlanul beállott helyzeteknek válsággal fenyegető volta miatt elfogott, egyszerre eltűnt, s azt a bizalom világa váltotta föl. Azonnal lemozdonyoztunk, s nehány lövéssel tüzeltük meg az osztrákok merész lovasságát, mely azután szintén megfordult, és eltűnt szemeink elől.

Ez a futás szolgált nekem lovaglási tanfolyamul.

És Görgeinek amaz itt látott alakja vésődött az én emlékezetembe kitörölhetetlenül, amint a szikla útját állja a toluló hullámoknak és visszafordítja azokat.”

A magyar utóvéd valóban érzékeny veszteséget szenvedett Bábolnánál, ám a császári fővezér nem érte el eredeti szándékát, sem Görgeit, sem táborkarát nem sikerült fogságba ejtenie.

Perczel ekkor már Mórnál állt, és az önjelölt „honmentő” Kossuth kedvére akart tenni, amikor december 30-án meggondolatlan módon – még Görgeit sem értesítve – ütközetet vállalt Jelačić hadtestével szemben. A Kossuth által olyannyira óhajtott „valami győzelmecske” azonban elmaradt, a „retiráda” pedig folyatódott Pest–Buda felé.

A szerző Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás a Császári rajtaütés Bábolnánál, 1848. december 28-án címen olvasható a Magyarságkutató Intézet oldalán.

Borítókép: A bábolnai ütközet 1848. december 28-án. Armee-Bulletin VIII. Johann Höfelich kiadása (Forrás: Wikipédia)