A forradalom és szabadságharc bő másfél éve – amint az a legkiemelkedőbb történelmi eseményeknél gyakori – egy korszak vége, de egy új korszak kezdete is egyben. Az 1848. április 11-én szentesített törvényekkel lezárult Magyarország újjáalakulásának, újjáépítésének, szellemi újrateremtésének hosszú, több mint egy évszázados folyamata. A törökök kiűzése és az azt körülölelő felkelések, szabadságküzdelmek lezárultával hazánkra hosszú, békés időszak köszöntött. Az elnéptelenedett országot újra be kellett népesíteni, beindítani a gazdaságot, kereskedelmet. Nem sorolom fel mindazokat a gigászi feladatokat, amelyekkel a 18. századi Magyarországnak meg kellett birkóznia, talán elegendő az eredmény szemléltetésére egy angol utazó soraira gondolni, aki a század elején Magyarországon járva napokig utazott anélkül, hogy élő emberre akadt volna. Ehhez képest a 18. század végére a népességszám megtöbbszöröződött, a termőföldeket használatba vették, megindult a kereskedelem, új falvak, városok, kastélyok nőttek ki a semmiből – szorgos kezek és éles elmék által. Ha az eredményeket szimbólumba szeretnénk összegezni, akkor a Budavári Palota felépítését, a közigazgatást végző Helytartótanács, valamint a korábban Nagyszombatban működő egyetem Budára költözését említhetnénk.
De még ennél is fontosabb, hogy a század folyamán felnőtt egy olyan generáció – az első Mohács óta –, amely az ország berendezkedésének reformjait óhajtotta. Az első reformnemzedék – elegendő talán Ürményi Józsefet, Ócsai Balogh Pétert, Kazinczy Ferencet, Berzeviczy Gergelyt és Hajnóczy Józsefet említenünk – teremtette meg azt az eszmei alapot, amelyre a reformkor nemzedéke építeni tudott. Még a rossz emlékű, kétségtelenül tehetséges, de önző és társait eláruló Martinovics által szervezett magyar jakobinus mozgalom kudarca sem tudta a reform szellemét kiűzni a magyar társadalomból. Felsőbüki Nagy Pál, majd gróf Széchenyi István 1825-ben és 1830-ban megadta a jelet: elérkezett az idő csatasorba állni. A harc nem volt könnyű, és – ne legyenek illúzióink – korántsem csak a bécsi udvar ellen folyt. De a magyar történelem valaha élt legkiválóbb generációja állt csatasorba hazánk, nemzetünk felvirágoztatásáért. Először magát a nemzetet kellett meggyőzni, hogy szükség van a változásokra. Széchenyi, Wesselényi, Deák, Kölcsey, Kossuth – hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük – elvégezték ezt a munkát, ezzel örökre bevonultak a magyar nemzet nagyjainak panteonjába. De ne felejtsük el azokat a kevésbé ismert, helyi jelentőségű nagyságokat sem, mint például a Pápán tevékenykedő Bocsor István és Tarczy Lajos professzorok (Petőfi és Jókai tanárai), vagy éppen Lőw Lipót rabbi, akik az ifjúság és a nép körében terjesztették a nemzet polgári átalakulásának eszméit.