A múmiapor története a X. századi Perzsiáig nyúlik vissza. Akkor és ott biztosan használták a mumiyaként emlegetett bitumenes kenőcsös pakolást zúzódásokra és törésekre. Vérzéscsillapításra, külső sérülések gyógyulásának elősegítésére is hasznosnak tűnt, később már mindenfajta betegség – tuberkulózis, pestis – ellen alkalmazták. A keresztes hadjáratok során a lovagok is tudomást szereztek a csodaszerről, így hamarosan Európában is megjelent a bitumenalapú gyógyszer. A perzsa alapanyag a megnövekedett igények következtében csakhamar fogyni kezdett, ezért alternatív forrást kellett találni. A megoldás félrefordításon alapult.
A perzsa mumiya kifejezés nagyon hasonlít a latin mumia szóra, így lett figyelmetlenségből, lustaságból, nemtörődömségből a mumyából mumia. Ha mumia, akkor kézenfekvő volt, milyen alapanyagból pótolható az eredeti bitumenalapú szer – olvasható a pécsi gyógyszerészek által működtetett Gyógyszertechnológia.hu portálon –, természetesen egyiptomi múmiákból. A csontokat és más kiszáradt testrészeket porrá őrölték, majd folyadékban feloldották és kész volt a megannyi kórra adható hatóanyag. Középkori királyok, uralkodók nagy becsben tartott csodaszerként alkalmazták a legkülönbözőbb betegségekre az egyiptomi múmiák porrá zúzott gyógyhatásúnak vélt őrleményét. Ámbár az egyiptomiak a XVI. században betiltották a múmiák exportálását, a kereslet olyannyira megnőtt, hogy gátlástalan kereskedők és múmiafelhajtók gyártani kezdték a múmiákat. Szereztek egy természetes módon elhunyt, kivégzett vagy öngyilkos egyiptomit, kitették a napra, és ha kiszáradt, ledarálták. Szendi Gábor Mumológia című cikkében arról írt, hogy olykor döglött állat is megfelelt, por alakban nehéz volt tisztázni az eredetet, hatni meg legalább úgy hatott, mintha eredeti lett volna.
